Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-21 / 247. szám

VALLOMÁSOK 1991. október 21., hétfő M "%égi, eltitkolt félelmeim öltenek testet itt eb- hen a szobában, ahol beszélgetünk. Elbi- -*-^zonytalanít maga a környezet is, fülledt, brokáttal terhes budoárba képzelném magam, s ehelyett csövázas fotelben ülök, mindenütt fém és üveg, a szigorú racionalitás bútorba öntött megtes­tesítői. Fázom. Pedig az ablakon kicsit bágyadtan ugyan, de besüt az őszi napsugár, éles és tiszta fénypászmát rajzolva a szőnyegre. A fényben azon­ban nem lebegnek, táncolnak porszemek, amint azt várnám, egy mütő sem lehetne ennél a nappalinál sterilebb. Tudatalattimba szorított félelmeim azonban egyre testesebbé válnak, mellkasomra te­lepszenek, kelnék fel, hogy járjak egyet, de zava­rom nagyobb, semhogy próbálnám leplezni. Pedig megvan itt minden. Franciásan finom parfüm illa­ta, gőzölgő kávé, egy pohár édes Martini csilingelő jégkockákkal, kacéran villanó, szép fényű haris­nyába bújtatott láb, és vallomás minden mennyi­ségben, őszintén és szemérmesen, kihívóan és el- gondolkoztatóan. Csakhát egyre inkább az az érzé­sem, hogy a vallomás nem nekem szól, mikrofon, toll, írógép vagyok csupán, eszköz, tárgy, s pont oly átlátszó és jellegtelen, mint az üveglapos asztal. A vallomást egymásnak mondják életről, szerelem­ről, hűségről. S eltitkolt félelmeim, a férfi félelmei kajánul rám vigyoronak — te itt felesleges vagy, haver. ERIKA. (Ő négyük közül a legidősebb, de még innen a negyvenen. Elvált, van egy fia, üzletasszony.) — Gondolja végig, csak gon­dolja végig. Es most ne beszél­jünk az eltékozolt évekről, a cse- lédeskedésről, amit minden férfi elvár, akár bevallja, akár nem. Most csak beszéljünk a szexu­ális életről, meg a következmé­nyeiről. Arról, hogyha nem akar a nő teherbe esni, akkor például szedheti a hormonális tartalmú fogamzásgátló szereket, napról napra, éveken át. Az orvosok ugyan nyugtatnak, hogy ezek nem károsítják a szervezetet, de valójában senki sem tudja, hi­szen ezek olyan új dolgok, hogy egyszerűen nem volt elég idő arra, hogy kiderüljön, szóval senki nem tudja, hogy ezek a tabletták milyen hatással van­nak a hormonháztartásra. Hogy egy méhbevaló — ahogy Czei- zel nagyon szellemesen elne­vezte — milyen károkat tud okozni, arról ne is beszéljünk. Ciszta, daganat, fertőzés. Egy idegen valami a hasamban, mintha magának azért helyez­nének fel egy ilyet, hogy köny- nyebb legyen az emésztése, képzelje el! Az óvszert pedig természetellenesnek tartom. S akkor mi marad? Ha terhes le­szek, az én felelősségem, hogy világra hozom-e, s az én fájdal­mam, hogyha abortálok. S mi- végre ! Egy kétes értékű, intenzi­tású és az esetek többségében kielégülést nem is okozó aktus miatt. Miközben tele vagyok szorongással, bűntudattal, féle­lemmel, gátlással, görccsel. De ha mindezzel leszámol az em­ber, s megérti, hogy teljes, har­monikus szexuális kapcsolatot csak egy másik nővel lehet átél­ni, akkor a szorongás eltűnik egy pillanat alatt, nem kell azzal törődnöm, hogy mosdott-e a másik, nem szedek-e össze vala­mi fertőzést, bevettem-e a gyógyszert, ha nem, mikor van a középidőm. Semmi mással nem kell törődnöm, csak azzal, hogy szerelmeskedek. Minden fele­lősség nélkül valóban az ösztö­nök szintjén, a vegytiszta gyö­nyörben. Erről fogalmuk sincs a férfiaknak. ÁGI. (A legfiatalabb, egye­dül él, tanárnő.) — Azt hiszem, mégsem ez a lényeg. Ez is fontos persze, na­gyon fontos, hiszen egész más­ként érzem magam másnap utá­na. Nem vagyok türelmetlen, ideges jobban oda tudok figyel­ni a munkámra is. De végül is ezt egy férfitől is megkaphatja az ember. Azt a fajta megértést, empátiát, gyengédséget, de ezek nem is jó szavak... inkább azt mondanám, hogy azonosulás. Igen ez jó szó, ezt az azonosulást csak egy olyan nőtől lehet meg­kapni, aki szerelmes belém és én is őbelé. Feloldódom, elfoga­dom a másikat, úgy, ahogy van, nem akarok uralkodni, nem aka­rok tetszelegni, nem akarok irá­nyítani, semmit sem akarok, csak létezni. Egyként létezni a másikkal. S ez nemcsak a sze­xualitásra vonatkozik. Egy ilyen leszbikus kapcsolatban, főleg ha azt nem terheli meg valamelyik partner részéről egy hamis fér­fiszerep, akkor olyanfajta biz­tonságérzetre tehetünk szert, ami egy normál, örökké vetélke­dő férfi-nő kapcsolatban elkép­zelhetetlen. Szerintem minden nőben ott rejlik a saját neme iránti vonzódás, csak elfojtjuk vagy éppen csacska, pletykás barátnősködésben merül ki az egész. KATI. (Éppen túl a harmin­con, két gyereke van és férje, akivel jelenleg is házasságban él.) — Fogalmam sincs, hogy a férjem sejt-e valamit. Mind a három barátnőmet ismeri, de persze csak mint barátnőket, s nem mint szeretőket. Én nem akarom ezt a házasságot felrúg­ni, elsősorban a gyerekek miatt, nagyon szeretem őket, de tulaj­donképpen a férjemet is szere­tem. Egy árva szót sem szólha­tok rá, jól élünk, kiegyensúlyo­zottan. Kezdetben bizonyos fe­szültséget okozott itt négyünk között, hogy én vele is élek nemi életet. Erika és Gabi is úgy érez­ték, hogy ezzel valamiképpen megcsalom őket, felrúgok egy véd- és dacszövetséget, vagy ami rosszabb, homályos és szin­te perverz motívumot csempé­szek ebbe a kapcsolatba. Én azonban úgy gondolom, hogy a két énem különválasztható, s egyáltalán nem jelent számomra tudathasadást, hogy családanya és feleség vagyok, közben pedig olyan szerelmes Gabika, ahogy csak egy naiv tinédzser lehet. Az a tapasztalatom, hogy az embe­rek nagy része képes lenne vala­mi hasonló kettősségre, ha lenne elég mersze vagy lehetősége, hogy ezt a kettősséget valóban megélje. GABI. (Hasonló korú, mint Kati, elvált, gyereke nincs, je­lenleg munkanélküli.) — Teljesen véletlenül ismer­kedtem meg Katival, Pesten egy tanfolyamon egy szobába kerül­tünk. Na most ilyen helyzetben két nő nem nagyon szemérmes- kedik egymás előtt, vetkőztünk, öltöztünk, úgy jóba is lettünk, együtt mentünk mindenhová, a városba vásárolni, este vacso­rázni. Egyik este vacsora köz­ben mintha véletlen lenne, Kati a combomra tette a kezét, fent pedig megkért, hogy mossam meg a hátát, aztán felajánlotta, hogy ő is megmossa az enyémet. Közben többször hozzáért a mellemhez. Aztán azt mondta, segít megtörölközni, és akkor... Egy pillanatig sem volt lelkiis- meretfurdalásom. Olyan szép, tiszta volt az egész, olyan ártat­lan. Aztán elutaztunk, és en egy hét múlva felhívtam telefonon, szabályos randevút kértem tőle, s bevallottam neki, hogy szere­tem. Bennem különben koráb­ban óriási gátlások voltak, úgy éreztem, ha olvastam vagy hal­lottam egy leszbikus kapcsolat­ról, hogy az valami undorító, ter­mészetellenes. Ha egy társaság­ban videón ilyen dolog ment, egyszerűen kimentem a kony­hába szendvicset csinálni. Az­tánjött Kati, és kész. ERIKA. (Nagyon enyhén molett, haja gesztenyebama, félhosszú,nagyon ápolt, divato­san öltözött.) — Nézze, az üzletemben na­gyon sok nő megfordul. Ny úzot- tak, rosszul öltözöttek, idege­sek, fáradtak, a szemük karikás, el vannak hízva, tönkre vannak menve. Miért, miért muszáj en­nek így lennie? A család, a férj, a gyerek, a szülő, a beteg testvér, a munkahely, s csak aztán legvé­güljön önmaguk. De már annyi­ra a végén, hogy szinte nincs is. Miért? A szokások, a hagyomá­nyok, a fajfenntartás szent ösz­töne? Rengeteg könyvet elolva­sok, érdekel a dolog. Vannak olyan élőlények, amelyek képe­sek szűznemzéssel szaporodni. Elvileg, hangsúlyozom elvileg az ember is képes. Egyáltalán nem szentírás a kétivarúság. Igenis lehetne egy ilyen világot megteremteni, amelyben a fér­fiakra nincsen szükség. Nincsen szükség az önzésükre, a fegyve­res handabandázásukra, a bo­rostájukra, semmire, ami úgyne­vezett macho. ÁGI. (Ő a legszebb, karcsú, könnyed, légies jelenség, való- színűtlenül tökéletes vonások­kal, dús vörösesbarna hajjal.) — Ez a mi négyesünk persze különleges a maga módján. Önálló életet élünk, valahogy mégis egy család vagyunk. Se­gítünk mindenben, a gyerekne­velésben éppúgy, mint a felme­rülő anyagi problémákban, és hát bármennyire megvannak is a párok, mind a négyen nemi kapcsolatban állunk egymással. De soha nincs csoportszex, ezt az egészet teljesen intim dolog­nak tartjuk, ami kizárólag két ember ügye, nem is tudnám el­képzelni, hogy mások előtt sze­retkezzek, mégha olyan valaki is az illető, hogy amúgy viszo­nyom van vele is. Szóval va­gyunk négyen, de senki több. S ebben mindenki nagyon szigo­rú. Ne gondolja, hogy önzésből. Ez egy társadalmilag nem tole­rált kapcsolat, ha nem korláto­zódna négyünkre, hamar kitu­dódna, és annak kiszámíthatat­lanok lennének a következmé­nyei. Ez kisváros, nem Buda­pest, ahol el lehet tűnni, fel lehet szívódni. Itt mindenki ismer mindenkit, nekem például bizto­san lehetetlenné válna a helyze­tem az iskolában. S aki lesz­bikus, annak nem kell még fel­tétlenül lefeküdnie fűvel-fával, mi is állandó, tartós kapcsolatra vágyunk, s nem elsősorban sze­xualitásra, hanem szerelemre, egy nő szerelmére. KATI. (Az átlagnál maga­sabb, haja fekete, szeme nagy és tengerzöld, hosszú formás lábai vannak. Nem igazán szép, in­kább érdekes nő.) — Azt hiszem, abból, amit itt elmondtunk, felületesen fog megítélni bennünket. Pedig ép­pen azért vállalkoztunk erre a nem teljesen veszélytelen be­szélgetésre, hogy valahogy ösz- szefoglaljuk — a magunk szá­mára is—a lényeget. Hogy mi a lényeg? Nem az, ami látszik. Mert látszatra nagyon banális dolog ez. Érzelmek, szerelem, fogom a kezét, hozok valami ajándékot, ebédidőben gyorsan felszaladunk, ettől ez még ugyanolyan lehetne, mint sok millió kisebb-nagyobb szerelem a világon. Mindegy, hogy mi­lyen nemű partnerek között. De mondom, ez csak a látszat. Né­gyen vagyunk, s ugyan négy ember nem elég még egy szocio­lógiai mintavételhez, de azért már kiscsoport, és csoporttudata van. Szóval lehet általánosítani. S a lényeg valahol ott van, hogy nem találjuk, illetve találtuk he­lyünket egy olyan társadalom­ban, amely szerintünk nem nor­mális módon, azt kell hogy mondjam, nem ésszerű módon van berendezve. Az elveink, az elképzelt életünk, s itt most vég­képp ne gondoljon szexualitás­ra, nem egyeznek azzal a világ­gal, ami körülvesz bennünket. Ki kellett, hogy bújjunk ebből a szorításból. Érti? Kiszálltunk, még ha nem is úgy tűnik. Lehet, talán többünkben volt valami alapvető viszolygás a leszbikus kapcsolattól, de ezen már túl vagyunk. Hiszen az életben is belekényszerülünk, hogy gya­korta férfiként viselkedjünk, hi­szen csak így jutunk valamire. Lehet, ez elől menekülünk egy másik nőhöz. GABI. (Skandináv típus, rö­vidre nyírt szőke haj, izmos, napbarnított lábak, s markán­sabb vonások. Ha megerőltetem magam, róla talán el tudnám képzelni...) — Ismertem egy férfit. Pon­tosabban fiatal fiút, amolyan igazi szomorú szemű buzit. Egy védtelen, szánalmas teremtést, egy ezerszer megalázott, meg­rugdalt, semmit se váró, de azért minden kis simogatásért hálá­san kezet nyaló kutyuskát. Ilyenné csak egy férfi tud süly- lyedni. Ülni a vécén letolt gatyá­val és sírva várni a következőt, aki ki tudja milyen koszos, bü­dös utcamocska lesz, erre csak egy férfi képes. Nos itt erről szó nincs. Mi szabad, független emberek vagyunk, világosan látjuk és tudjuk, hogy mit aka­runk, s jelenleg úgy ítéljük meg, hogy a férfi felesleges nyűg szá­munkra. Még Kati, aki férjnél van is, lelke mélyén így látja a dolgot, dehát mégiscsak nő, és túlontúl kötik az emlékek, meg a szánalom. Látja, egy férfi ezt sem értené meg, egy nő megérti. Egészségesek vagyunk, ki­egyensúlyozottak, anyagilag sem állunk rosszul, s ha meg­öregszünk, alighanem akkor is jobban számíthatunk majd egy­másra, mint számíthatnánk egy férfira. Most lassan fel kellene állríi és elköszönni. Szépen, udvaria­san, elegánsan. De bénultan is­merem fel, hogy alapjában véve igazuk van, önző vagyok. Hi­szen önző félelmemet rejtege­tem, a férfi félelmét, aki attól retteg, hogy felesleges. S létezé­se kétségbevonva, végérvénye­sen' Halmágyi Miklós

Next

/
Oldalképek
Tartalom