Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-19-20 / 246. szám
1991. október 19-20., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM j »n*r'ftt • ; I' *# * • A gyergyószárhegyi Lázár-kastély homlokzati bástyái Szorító A Hargita Műhely Debrecenben Példa értékű kiállítást nyitottam a napokban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem díszudvarában: a Hortobágyi Alkotótábor meghívására és rendezésében először vendégszerepelhetett Magyarországon a gyergyószárhegyi „Barátság” Alkotótábor gyűjteménye, s külön tárlaton a tábort működtető Hargita Műhely két Csíkszeredái vezető egyéniségének, Gaál András és Márton Árpád festőművészeknek a munkái. Hogy mekkora volt annak a szellemi tartaléknak a kisugárzó ereje, amelyet 1920-ban halálra, de legalábbis teljes elfojtásra ítéltek Erdélyben, az irodalom ma már közismert értékei mellett a művészetek önszerveződési folyamata igazolja a legszemléletesebben. A marosvé- csi helikoni csoportosulás után alig néhány évvel, már 1929- ben kimondják báró Kemény János várkastélyában egy „képíró céh” alakításának a szükségességét, s 1930-as kolozsvári kiállításával csakhamar be is mutatkozik a Barabás Miklós Céh. Ez az első, s egyben utolsó erdélyi magyar művészeti szervezet 1944 végéig tömöríti magába azokat a festőket, szobrászokat, grafikusokat és iparművészeket, akik nemcsak megélni, hanem szellemileg is élni, túlélni, feltöltekezni kívántak a közösség, s az általuk nevelt közönség művészetszere- tetéből. 1944 után különálló szervezet alakítására többé már nem nyílt lehetőség, de ekkor már a két világháború közötti korszak önszerveződési tapasztalatai s a hajdani céh alapozása nyomán edződött művész- és művészet- barát társadalom a legkülönbözőbb formákat és eszközöket teremtette meg s avatta a művészi kommunikáció felerősítésére alkalmassá. Mindenekelőtt a csoportos vagy nemzedéki együttes letelepedés folytán szövődő telepszerű műhelyek szerepe hangsúlyozódott ki (az örök központ, Kolozsvár mellett a hatvanas években Marosvásárhely, a hetvenes években Csíkszereda, a nyolcvanas években Sepsiszentgyörgy nyitása a magyarországi és az európai művészeti mozgások felé); az erdélyi magyar művészet nem hivatalos kiállítóhelyiségeivé váltak a színházi előcsarnokok, a többségükben magyarlakta kisvárosi és községi művelődési házak, iskolák termei, folyosói, s majd mindenik lap- és folyóirat-szerkesztőség galériát nyitott munkaszobáiban; végül: szinte közművelődési tevékenységgé szélesedett a kisvárosi és községi képtáralapítás mozgalma (például: Székelyudvarhely, Zerind, Torockó, Szé- kelykeresztúr, Makfalva, Pa- rajd, Kovászna, Kézdivásárhely stb.), de legfőképpen a nyári alkotótáborok szervezése. Ez utóbbiak sorában a gyergyószárhegyi ferencesrendi kolostorban és annak parkjában berendezkedett, valamint a templomdomb lábánál emelkedő, reneszánsz stílusban épült Lázár-kastélyt állandó képtárként újjávarázsoló „Barátság” Alkotótábort ma immár a 17. augusztust követően nem csupán regionális, tehát erdélyi, hanem igenis közép-európai jelenségként kell számon tartania a művészettörténetnek. Talán nem is elsősorban azért a sajátos századvégi eklekticizmusért, amelyben az elmúlt évtizedek valamennyi stílusirányzata egyfajta expresszív realizmusban szintetizálódik az itt készült művekben; hanem a látszatra csupán „villámhárítóként” kitűzött „Barátság” tábori lobogója alatt a szellem és a humánum, az alkotói felelősség és a művészeti érték megóvásáért, épségéért, rangrejtve bár, de uralmon maradásáért valóban együtt szemlélődő, együtt barangoló, együtt alkotó román és romániai magyarművészek szolidaritása, sőt mondhatnánk: halált megvető bátorsága okán, amellyel még ezen a gyűlöletdélibábokban remegő 1991-es nyáron is (s immár második alkalommal mint nemzetközi tábor magyar- országi, vajdasági, csehszlovákiai, kárpátaljai és lengyelországi táborlakókkal tetézve, elfogadta a kihívást) szembe néztek s ezzel szembe is szálltak a kelet-európai identitásválság és (el)vak(ult) önkeresés görcseivel. Gyergyószárhegyen minden táborozás után legalább két munkát hagynak ott a résztvevők a 31 napos vendégeskedés fejében: egyet a gyűjtemény számára, egyet pedig a további fenntartási és ellátási költségek fedezésére. így aztán ma már több mint 600 műtárgyból álló közgyűjtemény, soktermes képtár és egyedülálló szoborkert vájra a látogatókat. A két (a Hortobágyi és a Barátság) alkotótábor szövetkezése pedig fontos, példamutató lépés a különböző magyar művészeti régiók szellemi tájegységeinek oly régóta áhított egybenláttatása felé. Banner Zoltán Egy festő, egy grafikus és egy fotós... Svájcban sikerük volt Csuta György: Az idő szorításában Nem árt, ha manapság az alkotó ember olyan menedzserféle is egyben, hacsak nem önmaga gyönyörűségére fest vagy írogat. Hisz lehet bármilyen színvonalas a szóban forgó művészi alkotás, ha eldugva hever a fiók mélyén. A bemutatkozási lehetőségek — főként vidéken — igen szűkösek. így hát jó, ha az alkotó maga keresi az alkalmat: hogyan tapasztalhatnák meg minél többen azt az élményt, melyet alkotásával nyújtani kíván. Hogy hol és hogyan találkozik a gondolat- és érzésvilágát befogadó közönséggel, az bizony nemegyszer a véletlenen múlik. A békési Csuta György és Püski Sándor, valamint a békéscsabai Martin Gábor alkotói életének feltehetően jelentős állomása volt az október 5-én megnyílt közös svájci kiállítás. Igen nagy érdeklődés kísérte a bemutatkozót, melynek aZürich és Basel közti Gipf-Oberfrick városka adott otthont. Hogyan került ez a három Békés megyei alkotó és Prácser Edit kecskeméti keramikus épp ide, az Alpok lábaihoz? — A kiállítás létrejöttében a személyes kapcsolatok domináltak — állítja Püski Sándor, a békéscsabai Kner Nyomda grafikusa, aki Békésen él. Ez utóbbi nem mellékes körülmény, hiszen a közös származási hely hozta össze Pocsai Miklóssal, aki — mint akkoriban oly sokan — 1956-ban elhagyta az országot és Svájcban telepedett le. Bár mindössze annyi köze van a művészethez, mint minden embernek, aki vonzódik a széphez, s aki keresi a mélyebb összefüggéseket a látvány és a pillanat vonatkozásaiban is, vállalkozott arra: lakóhelyén, Gipf-Ober- frickben bemutatkozási lehetőséget keres képzőművész barátai számára. így jutott el a település művelődési centrumába, mely nemcsak a városka, de a környék lakossága számára is pezsgő kulturális életet biztosít. Nem kellett sokáig győzködni a szervezőket, így hát a megfelelő előkészületek és hírverés után helyükre kerültek a képek, rajzok, fotók, kerámiák. Az október 5-ei ünnepélyes megnyitón megjelent a svájci magyar nagykövet, felvonult a helyi sajtó, amely csaknem egész oldalas összeállítást közölt az eseményről. — Hogyan fogadták az ismeretlen alkotókat? — kérdeztük Martin Gábort, akit megyénkben főként plakátok, naptárak, prospektusok fotósaként tartanak számon. — Rendkívül szívélyesen. Ez érződött a szervezésen, a megnyitó hangulatán, a bennünket körülvevő figyelmen. Én aktokkal, épületgeometriai fotókkal és egy egészen új technikával készült fotografikával mutatkoztam be. Néhány nap alatt sokan megnézték a kiállítást, s igen jó visszajelzéseket kaptunk. Csuta György békési festőművész képei megyehatárokon kívül is keresettek, s az elmúlt hónapokban jó néhány országos kiállításon szerepelt. Svájcba akvarelleket, olajképeket vitt, melyek elsősorban a természet és az ember kapcsolatát ábrázolják. — Ebben a megyében az országos áramlatoktól távol élünk, dolgozunk. Vidéki alkotónak még a hazai képzőművészeti eseményekre sem könnyű eljutni, nemhogy a határokon túlra — állítja. — Egy sikeres bemutatkozás felvillanyozza az embert, ösztönzést ad a további munkára. Úgy érzem, mind a négyen ilyen élménnyel jöttünk haza Svájcból és sokat várunk ettől a kiállítástól. A kiállításnak — melyről november 25-én negyedórás filmet sugároz a televízió Stúdió ’91 című műsora — várhatóan folytatása is lesz; Svájc több kiállítóterméből érdeklődtek már a négy magyar alkotó iránt. Gubucz Katalin Püski Sándor: Jézus és a tanítványok Martin Gábor: Akt
