Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-07-08 / 210. szám

EXKLUZÍV 1991. szeptember 7-8., szombat-vasárnap o „Egyházát, hazáját, a tudományt díszítette” Emlékezés Haan Lajosra Haan Lajos halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett mai tudományos ülésen több előadás hangzik el a jeles tudósról. Két beszéd rövidített változatát közöl­jük: Táborszky László evangélikus esperes a lelkész, Szabó Ferenc, a megyei múzeumok igazgatója a törté­netíró Haan Lajost mutatja be. Lelkészi ténykedéséről A békéscsabai evangélikus egyháznak sok kiváló lelkésze volt az elmúlt századokban. Közöttük tartjuk számon Haan Lajosi, a Magyar Tudományos Akadémia és a dorpati (Észtor­szág) Tudós Társaság tagját. Haan Lajos 1818. augusztus 13-án Sámsonházán született. Ott ringott bölcsője, de nem so­káig. Négyhetes csecsemő volt, amikor szüleivel Békéscsabára érkezett, miután édesapja, Haan János békéscsabai lelkész lett. Haan Lajos nem volt még hat­éves, amikor iskolába került. Hamar kitűnt eszességével és sokoldalú figyelmességével. „Az önképzés vágya ösztön­zött” — írja naplójában. „Ha csak tehettem... a templomjáró öregeket faggattam kérdéseim­mel a régi Csabáról tudakozód­ván: hogy meddig terjedt az ő gyermekkorukban Csaba? Kik voltak a papok, tanítók? Hol vol­tak az iskolák, a temetők? stb. Később, amikor már egy kissé latinul is megtanultam, legna­gyobb élvezettel forgattam a régi anyakönyveket... a történe­lem mindinkább kedvenc tanul­mányom lett.” Középiskolai tanulmányait a mezőberényi evangélikus gim­náziumban kezdte, majd Eperje­sen, a híres evangélikus kollé­giumban folytatta. A németor­szági Jénában volt egyetemi polgár. Ez időben—főként gya­log — bejárta Németországot. Haan Lajost 1843 pünkösd­jén szentelte pappá Szeberényi János szuperintendens (püspök) Selmecen, és azt követően a Szentháromság ünnepe utáni negyedik vasárnapon „beiktat- tatott kettős hivatalába” az ak­kori esperes, Kuczjan György által. Mit jelentett a „kettős hiva­tal”? Azt, hogy egyszerre volt káplán, azaz segédlelkész a gyü­lekezetben, és tanár a „felsőbb magyar” iskolában, ahol min­den tantárgyat magyarul taní­tott. „Aki rosszul beszélt ma­gyarul, azt a világért sem volt szabad kigúnyolni, hanem ki­igazítani. Korántsem akartam elérni, hogy tanítványaim ma­gyarokká legyenek, s felejtsék el, vagy pláne lenézzék a ma­gyar miatt a tót anyanyelvűket —óh, az ilyen gondolat valóban távol állott tőlem —, hanem igenis akartam, hogy az iskola feleljen meg kitűzött céljának, hogy abban a gyerekek magya­rul megtanuljanak. S ez Isten segedelmével sikerült is. Aki két évig járt iskolámba, az olyan hibátlanul beszélt és írt magya­rul, mintha csak Kecskeméten iskoláztatták volna.”—írja nap­lójában. Haan Lajos nagyon komo­lyan vette tanári tisztét, kitűnően és eredményesen végezte mun­káját olyannyira, hogy tanári működésének harmadik évében minden szülő hozzá szerette volna adni gyermekét. Ez érthe­tő, ha tudjuk, hogy Haan Lajos­nak sikerült tanítványaival megszerettetni az iskolát. Tanu­lásért sohasem büntetett, legfel­jebb dorgált. Az erkölcsi kihá­gásokat azonban keményen megtorolta. Kis diákjai verseng­tek egymással a tanulásban, és disznótor vagy lakodalom okán sem akartak mulasztani az isko­lából. Iskolájának olyan híre volt, hogy arról a vármegyei gyűléseken is beszéltek, és hír­lapok is többször írtak róla. A tanítói hivatással kapcsolatosan ezt írja: „Nem is vettem én csak úgy félvállról a dolgot. Emlék­szem, hogy néha órahosszat el­sétáltam este udvaromban, ker­temben, arról gondolkozva, mit kellene még tennem iskolám emelésére. Én azt tartottam, hogy amelyik tanító ezt nem te­szi, iskolájáról nem elmélkedik, iskoláját nem tekinti úgy, mely körül, mint középpont körül minden érzeményének, minden gondolatának, minden cseleke­detének mozognia kell, az in­kább mondjon le a tanítóságról, mert az nem egyéb, mint napszá­mos, aki csak kenyérért dolgo­zik.” A jó hírnévnek örvendő tanár korának kitűnően képzett tudós lelkésze volt elsősorban. Több nyelven írt és beszélt. Tanári munkája mellett segédlelkészi szolgálatokat is végzett. Napló­jában ezt írja: „Az én tisztemhez tartozott nemcsak az iskolában tanítani, hanem a lelkészeknél az úrvacsoránál, az oltárnál, a halottaknál segíteni és... a ma­gyar prédikációkat végezni.” Az általa tartott magyar istentiszte­letek igen látogatottak lettek, ezért a presbitérium megbízásá­ból magyar nyelvű énekesköny­vet készített és adott ki 1847-ben „Kis énekeskönyv a bcsabai ev. egyház külön használatára” cí­men. Parókus (önálló) lelkészként először Nagylakon szolgált (1849), ahonnan édesapja halála (1855) után Békéscsabára vá­lasztották rendes lelkésznek. A békéscsabai gyülekezetben Haan Lajos idejében is nagyon sok szolgálatot kellett végez­niük a lelkészeknek. Erről így ír Békéscsaba című kéziratában: „Esketünk, temetünk, templomi szolgálatot végzünk, kereszte­lünk, bizonyítványokat ki­adunk, s ezen munka között úgy eltelik az idő, hogy néha egész nap szobáinkból ki nem mozdul­hatunk, mert ügyes-bajos hí­vünk alig zárja az ajtót (a) másik már nyitja.” Hogy milyen sok alkalommal prédikált, arra néz­ve ezt olvashatjuk naplójában: „4894 halotti prédikációt mond­tam.” Ezt tudva nagyon megle­pő, hogy sok lelkészi munkája mellett szakított időt más tevé­kenységre, a tudományok mű­velésére is. Haan Lajos néprajzi tevé­kenységét is sokra értékelhet­jük. Alaposan megfigyelte és gondosan lejegyezte a csabai emberek szokásait, nyelvi sajá­tosságait, építkezésmódját, nép­viseletét, erkölcsi felfogását. „Mi a csabai nép erkölcsösségét illeti, arról hála Istennek, anél­kül, hogy hízelegni akarnék, csak dicsérőleg lehet megemlé­keznem. A megye tömlöceiben csabait látni ritkaság.” Ennek okát abban látja, hogy: „A csa­baiak a templomot szorgalma­san látogatják, és egyáltalában vallást szeretők. Az evangélikus nagytemplomban sátoros ünne­peken oly sokan vannak, hogy öt-hatszáz ember kénytelen ha­zamenni, miután a templomban már helyet nem kapott.” — írja Békéscsaba című iratában. Ugyanakkor nem hallgatja el népe hibáit sem. Elítélte a babonát, mely az egészségre is ártalmas. „Orvost a csabai nem­igen hivat, de igen papot, s többnyire a pap javasolja az or­voshívást, holott ellenkezőleg kellene történnie.” Haan Lajos szívén viselte hí­veinek, népének sorsát. Feleke- zetre, nemzetiségre tekintet nél­kül segített az elesetteken. Né­pének javát szolgálta akkor is, amikor a Szolnok—aradi vasút­vonal tervezésekor igyekezett meggyőzni a városi vezetőket, hogy a várost érintő változat mellett döntsenek. Ez a döntés végül is nagyban segítette Bé­késcsaba fejlődését. Haan Lajos szép példáját adta a többnyelvűségnek, és a külön­böző nyelven beszélő emberek testvéri együttélését segítette elő. Jó hazafi volt. Nagy örömöt jelentett számára az 1848-as for­radalom győzelme és a Habs­burg uralkodóház trónfosztása. Ezzel kapcsolatosan naplójában leírja, hogy a nagy esemény örö­mére „este az egész város, külö­nösen a nagytemplom ki volt világítva”, s ő maga az alábbi versikét helyezte transzparens­ként az ablakába: Ezen házban pap lakozik Aki gyakran imádkozik, Ámde az ő legszebb imája: Legyen áldott a magyar hazája." 1849-ben a magyar szabad­ságharc idején tábori lelkész­ként szolgált. Haan Lajos közéleti, tudomá­nyos munkájára sokan felfigyel­tek, s azt hivatalosan is sokra értékelték. A Magyar Tudomá­nyos Akadémia és a dorpati (Észtország) Tudós ^ Társaság tagjává választotta. Őfelsége a Ferenc József-rend lovagke­resztjét adományozta neki. A békéscsabai evangélikus egyház Haan szolgálatát öröm­mel és hálával fogadta. Erről tanúskodik az 1880. november 30-ai presbiteri ülés jegyző­A „ történetkutató tudóssá emelkedett csabai evangélikus lelkész sokoldalú munkálkodá­sában a História szolgálata elvá­laszthatatlanul egybefonódott mélyen átérzett hivatása betöl­tésével, az igaz és maradandó értékekre épülő életszemléleté­vel és műveltségével. Kortársai nagy többségéhez hasonlóan Haan is valójában széles körű általános felkészültségét, olva­sottságát, nyelvtudását, baráti szellemi kapcsolatait a történet- írás érdekében és kívánalmai szerint bővítő „autodidakta” volt. A historikus önképzés im­ponáló alaposságát részint a szi­gorú igényesség, másfelől és különösen a szűkebb-tágabb közösség önmagáról való tudá­sát gyarapító kutatások irányá­nak céltudatos kiválasztása biz­tosította. Nem egy „szobatudós” beál­lítottságú történész nemzedék­társával szemben," Haan már a kutatói pályakezdéskor magáé­nak vallotta a tudomány-nép­szerűsítés azóta is időtálló köve­telményét, azt az alapelvet, hogy csak a tájékozott, gondol­kodásra nevelt emberek képe­sek a saját sorsuk, településük, az ország, a nagyvilág helytálló megítélésére és haladásának előmozdítására. E törekvésében —a reformkor uralkodó eszméit követve — a nagy többségében szlovák anyanyelvű csabai „köznép”-re éppúgy gondolt, mint az Alföld déli fele többi településének parasztságára, kézművességére, vékony értel­miségére. Haan Lajos történetkutatói működéséhez — saját bevallása szerint is — fogékony gyerek­korig visszanyúló érdeklődés adott indíttatást, a legidősebb csabaiak elbeszélései, szorosan helyhez és személyhez kötött érdekes közlései révén. Ezek az elbeszélések jobban megragad­ták őt, mint az iskolába járás. A könyve: „Nt. Haan Lajos úr, éppen a múlt vasárnapon az ő helybeli papságának 25. évfor­dulóját érte meg... Az összes presbitérium, de az összes egy­ház hálásan ismeri el azon hal­hatatlan érdemeket, melyekre ezen hű szolgája az Úrnak az isteni kegyelem alapján egy ne­gyed század alatt nem csak és kivált ezen helyi, de egyetemes evangélikus egyház körül szer­zett, s ezért neki az Istentől hosz- szú életet kíván, hogy emyedet- len jó erőben azon koszorút to­vafűzhesse, mellyel egyházát, hazáját, s a tudományt ez korig díszítette.” Tizenegy évvel később, 1891. augusztus 13-án ezt je­gyezték a békéscsabai evan­gélikus egyház jegyzőkönyvé­be: „Augusztus 12-én a hajnali órákban... tetszett az élet és halál szabados Urának Haan Lajos lekész urat hosszú és kínos szen­vedés után magához szólítani.” Haan Lajos életútja Sámson­házán kezdődött és Békéscsa­bán ért véget. 1991. augusztus 11 -én az egykori szülőháza helyén álló parókián avattuk fel emléktáblá­ját. Szeptember 6-án az általa épített békéscsabai papiakon helyezzük el a reá emlékeztető márványtáblát, hogy a ma és a jövő nemzedéke ne feledje a hűséges lelkész és kiváló tudós életművét. Mi, kései utódok sokat tanul­hatunk Haan Lajostól. Minde­nekelőtt azt, hogy szeressük Istent, és szeressük Isten sokféle nyelvű, rendű és rangú gyerme­keit, embertársainkat. Szeres­sük, és hűségesen szolgáljuk egyházunkat és hazánkat. város és az evangélikus egyház- község múltjának népi szemlé­letű ismeretével felvértezve, az evangélikus kistemplom építé­sének centenáriuma alkalmából joggal vállalhatta a jubileumi történeti visszatekintést. Az eklézsiái és a vármegyei levéltá­rak részbeni átfésülésével, to­vábbá az igen szétszórt történeti irodalmi utalások összegyűjté­sével kiegészítve az 1841 óta mezővárosi jogállású Csaba ál­lapotrajzát, Haan Lajos egy ada­taiban pontos, száraz szövege­zése ellenére nagyon vonzó nép­könyvet írt. Az 1845—46-ban magyarul és szlovákul külön- külön megjelent Békés-Csaba hajdanáról s mostani állapotjá­rói című könyvecske a családok többségéhez eljutott. Az 1845 végén megkötött csabai örök­váltsági szerződéssel is jelezhe­tő, erőteljes parasztpolgári fej­lődés és a volt földesuraktól füg­getlen mezővárosi önkormány­zat kiépítése időszakában a hat­vanoldalnyi kis könyvnek alap­vető szerep jutott a csabaiság, az egészséges lakóhelyszeretet ki­formálásában. Az egyik vagy másik (vagy mindkét) nyelven olvasó lako­sok a fiatal segédlelkész és a magyar iskola tanítója szájából és tényismertető munkájából hi­teles bizonyítékokat kaptak arra, hogy közvetlen és távolab­bi elődeik a maguk erejéből vív­ták meg az elvadult természettel és a feudális hatalommal a győ­zelmes pionír-küzdelmet. * A nagy lélekszámú mezővárost a nép dolgos kezével, a lutheri kereszténység erejével, a köz­néppel együtt élő és érte küzdő értelmiség részvételével, az új- ratelepülés során hozott szlovák tradíciók továbbéltetésével, a földesurakkal és a vármegyével örökös küzdelemben sikerült a jobbágykötöttségektől megsza­badított, önállóságra érett és képes településsé tenni — ez Haan Lajos első munkájának a mindenki számára világos és öntudatot tápláló tanulsága, mondanivalója. Haan Lajos történetbúvár te­vékenységének az 1845-ben napvilágot látott első munkával testet öltött, s a legtöbb olvasót megmozgató fő témája: Békés­csaba múltjának és az 1858. évi vasútmegnyitással új minőségi szakaszába lépett korabeli fejlő­désének a feltárása és széles körű megismertetése. 1858-ban hozzáfogott első kis könyve ala­pos kibővítéséhez. 1866-ban újra publikálta annak átdolgo­zott, de változatlanul népkönyv terjedelmű és tényleíró módsze­rű változatát. Az 1858-ban írt monográfia egyes részei 1968- ban (a Bibliotheca Bekesiensis című bibi iofil sorozatban), teljes anyaga pedig a szerző halálának centenáriumára, a „Fekete könyvek” címet viselő művelő­déstörténeti sorozatban jutott el a szélesebb közönséghez. 1870 és 1883 között írt és az említett várostörténeti művekkel a leg­szorosabb kapcsolatban álló naplójának legfontosabb részle­tei 1971 -ben jelentek meg, szin­tén a Bibliotheca Bekesiensis kötetei sorában. A „Haan", mint a csabai öntudat bibliája, alap­műve hosszú időn át a közkézen forgó kis könyv volt, ma már több műve összefoglaló elneve­zését jelenti. A mély humanista tudós lelkész életútja és a város­hoz való töretlen ragaszkodása, a történeti munkáinak szellemi­ségét sugárzó tankönyvei, csa­bai énekeskönyvei, közéleti részvétele, iskolafejlesztő tö­rekvései sokoldalúan felerősí­tették, hitelesítették a város la­kóihoz szóló mondanivalóját. A Csaba és evangélikus egy­háza múltját kereső Haan Lajost 1849 tavaszától 1855 kora őszéig a nagylaki szlovák evan­gélikusok lelkipásztoraként, s Nagylak históriájának (Zayacz Dániellel közösen írt) első fel­dolgozójaként tartjuk számon. A Szarvason kinyomtatott, s a csabaihoz hasonló népkönyv szerepű kis füzet 1853-ban je­lent meg O- és Új-Nagylaknak történetei címmel. Haan kutatói fejlődésében két szempontból hozott előrelépést: egyfelől megerősödött benne az alföldi szlovákságot egy nagyobb táji keretben is szorosan összekap­csoló tényezők elevensége és fontosságának tudata, másfelől felismerte azokat a közös törté­neti, társadalmi, művelődésbeli vonásokat, amelyek anyanyelv­től és felekezettől nagyobb részt függetlenül, egy-egy nagyobb területi egységet jellemeznek, egybefognak. A hazai és az eu­rópai történetkutatás figyelem­mel kísérése, a baráti szálak ke­resése egyaránt szerepet játszott abban, hogy a Csabára, édesapja örökébe visszatérő Haan Lajos­ban a város és tágabb környéke felemelkedését szolgáló tervek között már átfogóbb, tudatos történetírói elképzelések is megérlelődtek. Ezek érdemi ré­sze túltekintett a megye, sőt az Alföld határain is, a legalapve­tőbb azonban egy megyetörté­neti mű megalkotása volt. A kor polgári szellemű, s mindenek feletti tény- és adat­tisztelet szellemében szorgos­kodó, úgynevezett pozitivista történetírásához csatlakozva Haan Lajos több mint két évtize­den át minden ráfordítható idejét és megtakarított pénzét arra ál­dozta, hogy az országhatárokon belüli és kívüli közhatósági és családi levéltárakat felkeresse. A levéltárak gyakran rendezet­len és mostohán kezelt anyagá­Történetírói munkásságáról ból tömegével választotta ki és másolta le a Békés megyére, annak bármelyik (akár a török időkben elpusztult) településé­re, birtokos nemeseire vonatko­zó középkori okleveleket. Fá­radhatatlan kutatását már jeles történészek — köztük a körös- tarcsai születésű Szabó Károly, Szilágyi Sándor—segítették. A 18. századi újratelepülés egyes helységenkénti történetének, továbbá az 1848 előtti jobbágy­viszonyok rajzának vázlatához, a saját korviszonyainak jelzésé­hez Haan helyszíni adatgyűjté­seket is végzett (nemegyszer lel­késztársai segítségével) a levél­tári és könyvtári lehetőségek kiaknázása mellett. A sok-sok utánjárással vég­zett munka eredménye egy úttö­rő alkotás születése lett: 1870- ben Pesten megjelent Békés vár­megye hajdana, két kötetben. Az első kötet a megye általános tör­ténetét és betűrendbe szedve az egyes (létező vagy korábbi) vá­rosok és falvak önálló históriáját mondta el, pontos adatok felso­rakoztatásával. A második kötet (a Diplomatarium Békessiense) a szorgos búvárkodás során fel­tárt oklevélanyag és alapvető 18. századi írásos dokumentu­mok közreadását nyújtó forrás- kiadvány, a kor jó színvonalán. A tudományos kutatás ma ezt értékeli magasabbra. A kétkötetes mű a legkorábbi magyarországi megyetörténeti monográfiák sorába tartozik, mai műfaji megjelölés szerint a helytörténeti lexikon és az okle­véltár éppúgy benne található, mint egy megyehistóriai szinté­zis kísérlete. Haan munkája — ma úgy is mondhatnánk, „egy­személyes vállalkozása” — szé­les körű szakmai elismerést ka­pott. Békés megyét a történetku­tatás lehetőségeivel a nagy kul­turális múltra visszatekintő vár­megyék mellé emelte föl. S ami ezzel együtt, s ezen túlmenően szerepet adott Haan két köteté­nek (továbbá az 1877-ben vejé- vel, Zsilinszky Mihállyal közö­sen publikált Békés megyei oklevéltámak is): a csabaihoz hasonló töltéssel elindította a megye múltjának a „közlakos­ság” érdemeit középpontba he­lyező tudatosítását, elősegítette a településenkénti, a táji, az anyanyelvi, a vallási összetarto­zás felismerését és vállalását. Az ilyen tartalmú gondolkodás­nak az előzményei a megye min­den jelentősebb településén már a szabadságharc előtt kialakul­tak, s Haan első kis munkájához hasonló történeti-önismereti népkönyvekben, túlnyomórészt protestáns lelkészek írásaiban kaptak megformálást. Sajnos, a korosodó Haan Lajos, nagy munkabírása ellenére sem volt képes halála előtt alapvetően átdolgozni 1870-es úttörő mo­nográfiáját, így volt kénytelen átvenni tőle a stafétabotot a jeles Karácsonyi János, 1896-ban megjelent háromkötetes megye­története megalkotásával. Nem térhetünk ki ez alkalom­ból Haan szűkebb hazánkat köz­vetlenül érintő számos munká­jára, csak a csabaiságot és a Bé­kés megyei öntudatot történeti­séggel megalapozó fő műveire irányíthattuk a tisztelő utókor fi­gyelmét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom