Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-02 / 205. szám
Kalandorok kíméljenek! KÖRKÉP 1991. szeptember 2., hétfő Párkeresés hirdetés útján - Kalandorok voltunk mi is - Van-e a férfiaknak önkritikájuk? „Szeretni merj! Ki így akarja, isten az!” (Euripidész) Életünk legszebb korának, az ifjúságnak központi kérdése a párválasztás. így volt ez mindig, s így lesz, míg férfi és nő él a Földön. De hogy ki mi módon talál rá a „Nagy Ő”-re, arra nincs recept. Van, akit kegyeibe fogad a véletlen, más kénytelen „megerőszakolni” Aphroditét, a szerelem görög istennőjét. Ha másképp nem megy, hirdetés útján... Manapság egyre többen próbálkoznak e társkeresési formával, s hogy milyen sikerrel, erről számolunk be írásunkban. Nem csak másokat szólaltatunk meg; saját tapasztalatainkról is számot adhatunk, hisz magunk is adtunk fel házassági hirdetést. (Mielőtt kővel dobnának meg ezért, el kell, hogy mondjuk, időben kiterítettük a kártyáinkat és megmondtuk kik vagyunk.) Ma, amikor annyi a magányos nő, miért nem találja meg egy férfi a párját? — töprengtünk. Talán úgy gondolkodik, mint az ókori Thalész, aki — Diogenész Laertiosz szerint — „amikor anyja rá akarta venni a nősülésre... mindig ezt mondta: Még nincs itt az ideje. Később azután, amikor már elmúlt az ifjúsága, és az anyja ismét noszogatta, így válaszolt: Már elmúlt az ideje”... , A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki" (Krúdy Gyula) Péter nem a lányokat szerette „Mindig a magas, sportos, szőke férfi volt az ideálom. No, mit gondolsz, milyen volt életem két nagy szerelme? Alacsony, sötéthajú, cingár. Mindez még nem is lett volna baj, ha nem lett volna mindkettő—nős! Ráadásul kiegyensúlyozott házasságban éltek, nem vettem volna a lelkemre, ha miattam válnak el. Dehát telt-múlt az idő, és kezdtem megunni, hogy minden ismerős lány babakocsit tol, hogy a baráti összejövetelekre mindenki párosával érkezik. Kerestem én a férjnekvalót, de nem elég erőszakosan, így hát sikertelenül... Mígnem barátnőm biztatására ketten feladtunk egy házassági hirdetést. A szöveg így hangzott: ,,Két csinos barátnő keres fiatal, társaságot, utazást kedvelő értelmiségi férfiakat komoly kapcsolat reményében. Jelige: Kalandorok kíméljenek!" Egyik országos lapban jelent meg, s kaptunk is levelet, jócskán. Egy különösen rokonszenvesnek tűnt és úgy döntöttünk, hogy ezzel a két pesti sráccal — azt írták, mérnökök — megszervezzük a találkozót. Meg is beszéltük a randevút, annak rendje és módja szerint. Gerbera a gomblyukban — ez volt az ismertetőjel. Megyünk a megadott helyre és körülnézünk. „Gyorsan csípj meg!” — mondtam a barátnőmnek, ugyanis a srác, aki gerberá- val a gomblyukában ott üldögélt, magas, szőke, kékszemű volt, éppen olyan, amilyet álmodtam. Úgy bámultam rá, mint kutya a Holdra; teljesen el voltam varázsolva. De hamar kijózanodtam! Pár mondat után kiderült ugyanis, hogy Péter... — szóval nem a lányokat szereti. Egy idősebb, magas beosztású férfival élt együtt, s ez akkoriban még megbotránkozást keltett. Szükségük lett volna két „fal” barátnőre, akikkel időnként a nyilvánosság előtt mutatkoznak. Ezért a „szolgáltatásért” meglehetősen jól fizetnek! — bizonygatta álmaim lovagja, s nem értette, miért pattanunk fel olyan gyorsan. Hát így fejeződött be az én társkereső akcióm. Hazafelé, a vonaton megismerkedtem a mostani férjemmel. Igen jól élünk, bár van egy kis hibája: alacsony, barna és az utóbbi időben kissé megpocakosodott... Már harminc elmúltam és kezdett hiányozni valami. Vágyakozva néztem a gyerekeket, és elhatároztam: ha törik, ha szakad, nekem is lesz egy! Persze, nem szóltam az édesanyámnak. Lett volna botrány, hisz az ő vallásos életfelfogásába se- hogysem illett: férj nélkül gyereket szülni. De hiába néztem körül, egyetlen valamirevaló partnert sem találtam. így hát feladtam egy hirdetést, melyben egészséges, jó megjelenésű, inkisfiunk van már azóta és persze összeházasodtunk. Mégiscsak jobb így... Sándor hiányos fogai Sanyi felettébb szimpatikus. Ötven körüli, vékony, magas, szikrázóan kék szeme, vakítóan ősz haja, borzasztó nagy önbizalma és—felesége van. Bemutatkozó levelében nincs egyetlen szó sem, amelyet helyesen József — és testvérei József alig töltötte be a 60-at. Snájdig, elegáns úriember. A randevúra három szál vörös rózsával érkezett. Zakóján, nadrágján egyetlen ránc se. Néger- barna bőrcipőjét úgy átsuvickol- ta, hogy a napsugár sírva bukott hanyatt rajta. Mindjárt azzal kezdte, hogy legszívesebben felvinne a lakására, de nem teheti, mert a két nőtestvérével kell azt megosztania. Volt neki, hát „A férfiak fecsegőbbek, mint az asszonyok. Soha se mond el a titkaidat férfinak, mert visszaél gyengédségeddel" (Krúdy Gyula) Pál kedves — okos — és... Egy nagy csalódás után én már elkönyveltem magamban, hogy sohasem megyek férjhez. Úgy is rendeztem be az életem. Falun éltünk az édesanyámmal, szép kis kertes házban. Hétköznaponként dolgoztam a könyvtárban, hét végén meg olvasgattunk, nyesegettük a virágokat. telligens férfit kerestem, azt sem hallgattam el, mi célból. A jelentkezőkkel titokban találkoztam. Hát mit mondjak; a férfiaknak nincs önkritikájuk! Bár a hirdetésemben a jó külsőre helyeztem a hangsúlyt, jelentkezett kimondottan ronda, öreg, de még testi hibás is. Már kezdtem elkeseredni, amikor — úgy félév múlva—jött egy levél. Szép, hibátlan írással íródott, látszott, hogy igen művelt az illető. Válaszoltam, találkoztunk... és megszerettük egymást. Bár nem egy férfiszépség, kedves, okos és — ami a legfontosabb— nagyon szeret. Annyira, hogy Pestről képes volt leköltözni miattam vidékre. Egy szép írt volna le. No de, az ember egy társkeresésnél ne a helyesírási hibákat, mint inkább a társát keresse. Sanyinak felettébb fejlett a humorérzéke is. Megírta, hogy hiányosak a fogai. Azért, mert erre az évre betervezte ugyan a javítást, de a családi ház építése, no és a kamatadó elvitte a fogára szánt összeget. Csalja a felesége jó pár éve már, mégis együtt él vele, mondván jobb ha a gyerekek családban nőnek fel. Ahogy írja — „xekszuális” — kapacitása elismerésre méltó. Miután Samcinak — így szignálta levelét — van felesége, de nincs „xekszuális” partnere —. Maradtunk annyiban, hogy keresi továbbra is... hogyne lett volna valamikor saját lakása is. Jól felszerelt, gépesített konyhával, csakhát az asz- szony, az a céda mindent magának tartott meg. O meg jobb híján a húgai lakásán húzza meg magát. Csak jön valaki — bizonygatja —, akivel egymásba szeretnek és akkor a szeretett hölgy a lakását megoszthatja majd vele. — Talán kegyed lesz az — suttogta, miközben kenetteljesen kezet csókolt. Akkor bomlt el az arca, mint a csillagos ég, ha esőfelhő takarja, amikor közöltem: a lakásomat immár több évtizede a saját férjemmel kell, hogy megosszam. Ennek hallatán pedig József a búcsúzáskor elfelejtette átadni a nekem szánt rózsáit... Benedek, aki a babaszobában azt akarta: háljak vele Benedekről az első találkozásunk alkalmával kiderült, nem akármilyen a férfiak között. Patyolattiszta lakásban él, ahol a törülközők, zsebkendők* ingek és lepedők — mint a borotvaél — úgy sorjáznak a szekrényében. Nincs egy porszem a parkettán, nincs egy morzsa a szőnyegen, hófehér a függöny... hadd ne soroljam tovább. Mindenesetre József ezzel csigázta fel igazán a kíváncsiságomat. Érdekelt, vajon milyen lehet egy babaszoba tisztaságú férfilakás, ahova talán még cipővel sem lehet belépni? Csinos, sok mindent megélt rendőr századosnő ismerősöm összecsapta a kezét, amikor megtudta, hogy egy vadidegen férfi lakására mentem fel: „normális vagy?” — dobta felém a nem túl hízelgő mondatot. Mire én — meglett korom ellenére naivul azt kérdeztem: — Lehet-e megerőszakolni egy nőt, ha az nem akarja? Azt talán nem, okított ki kedvesen, csak éppen kupán vághatnak. Ez az okítás persze akadémikus volt, hiszen az események után történt. No, de ott tartottam, hogy kíváncsiságom volt a nagyobb és egy csöndes szombat estén felcsöngettem Benedekhez. Férjemnek beállítottam az órát, ha eddig, meg eddig nem leszek itthon — ide, meg ide gyere értem. Aztán elrohantam. Benedek óvatosan nyitott ajtót. Juszt sem veszem le a cipőt döntöttem el, s láttam, hogy Benedek ettől a szívéhez kap. Mit mondjak? A nők 60 százaléka elbújhatna szégyenében a férfi lakásának tisztaságát látva. Alig ültem le az öblös fotelbe, amikor a lakás ura megtudakolta, tudok-e főzni? Csuklot- tam egyet ijedtemben, mert éppen akkor fejeztem be az otthoni vacsorafőzést, csak nem kell itt is fakanalat fognom? Benedek megnyugtatott. Majd másnap, ha felkeltünk. Második csuklásom már gyanússá válhatott, mert megveregette a hátam, miközben azon gondolkodtam, hogyan is adom tudtára; eszem ágában sincs vele hálni. Nem volt más megoldás, mint kiteríteni a kártyáimat: ez meg ez vagyok, ezért, meg ezért vagyok itt, ahol vagyok. Benedeket — akkor úgy láttam — nem rendítette meg túlságosan a közlendőm. Indulni készültem, amikor búcsúzás, kezétcsókolom helyett azt lehelte felém: — Megsimogathatnám a melleit? Természetesen nem engedtem meg. Mire úgy begurult, hogy másnap, feljelentett a főnökömnél. Azóta is attól rettegek, hogy majd kifizetteti velem azt az egy kávét és azt az egy deci bort, amit rám- költött ismeretségünk rövid pár órája alatt. És én voltam olyan hálátlan; még azt sem engedtem meg, hogy megsimogasson, ott, ahol neki jólesett (volna)... * Hát íme, ilyennek láttuk a teremtés „páratlan” koronáit, párkeresés közben. Félszegnek és önteltnek, őszintének és hazugnak, kedvesnek és gonosznak, egyszóval pontosan olyannak, amilyenre nekünk, a másik nemnek szükségünk van... Béla Vali — Gubucz Katalin Fotómontázs: Gál Edit
