Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-02 / 205. szám
BATTONYA ÉS KÖRNYÉKE 1991. szeptember 2., hétfő o MS MEGYEI HÍÜÜPA bevételből jut a/ önkormányzatnak Megválogatják a vendégeket Kevermesen a volt nagyvendéglő egy éve került a jelenlegi bérlők kezére. Bender Miksáné és társa hamar rájött arra, hogy az egység a régi formában gazdaságosan nem üzemeltethető. A konyha működését megszüntették, a nagytermet térelválasztókkal apró, meghitt zugokra szabdalták fel. A bérlemény elsősorban presszóként üzemel, de tartanak itt lakodalmakat és egyéb rendezvényeket is. Hétvégeken például diszkóba várják ahelyi és a környékbeli fiatalokat. Ha csak ennyi történt volna, joggal megkérdezhetné bárki;, na és akkor mi van?! Merthogy így csinálja ezt manapság minden tollasodni akaró vállalkozó. Bendeméék azonban a fejükbe vették, hogy kulturált vendéglátást honosítanak meg a nagyközségben, elsősorban a fiatalok számára. —Igazán szép a szándék és a berendezés is — mutatok körbe —> de a vendéglátás minőségét azok határozzák meg, akik ide betérnek. — Megválogatjuk, kit engedünk be — mondja Bendemé. -1- Azt azonban nagyon szeretném előre bocsátani, hogy nem a cigány lakosság, és különösen nem a cigány fiatalok kizárása a célunk. Járnak hozzánk nagyon rendes cigányok is, őket épp olyan szeretettel fogadjuk, mint a település többi szórakozni vágyó, viselkedni tudó és viselkedni akaró polgárát. A célunk az, hogy jól érezzék magukat a vendégek, ne kelljen rettegniük attól, hogy kitör a verekedés, hogy kést szorítanak az ember torkának. Szeretnénk elérni, hogy a gyermeküket diszkóba elengedő szülők nyugodtak lennének, tudván, nálunk jó helyen van a lányuk vagy a fiuk. —Annyira szép, hogy... ilyen csak a mesében van. — Nézze, nem maga az első kétkedő. Egy év alatt azonban bebizonyítottuk, hogy össze lehet gyűjteni a fiatalokat itt Kevermesen is. Igenis van igényük a kulturált időtöltésre, a kulturált szórakozásra. És meg is érdemlik, hogy ehhez megfelelő körülményeket biztosítsunk nekik, így látja ezt a helyi önkormányzat és a rendőrség is. — Úgy hallottam, havonta egy diszkó bevételét felajánlották az önkormányzatnak ifjúsági célokra. — Igen, de hadd mondjam el, hogy nem egészen önzetlenül tettük. Egyrészt szerettük volna némileg viszonozni az önkormányzat segítségét, másrészt a fiatalok nekünk valóban fontosak. Ha ide járnak kikapcsolódni, időt tölteni, az mindenkinek jó. Nekünk pedig hosszú távon üzleti szempontból is az. — Jelenleg tehát még nem úgy megy az üzlet, ahogyan szeretnék? — Tudja, hajnali négytől késő éjszakáig talpon vagyunk a párommal. Nálunk akkor van záróra, amikor az utolsó vendég is elmegy. Keményen megdolgozunk minden fillérért. Ha nem csurran, cseppen. Napközben, a holt időben például abból, hogy beülnek a fiatalok egy kólára. — A cigány fiatalok is? — Igen, bár egy részük félve jön. No, nem tőlünk, hanem a társaiktól félnek. Azoktól az erős fiúktól, akiket nem szoktunk beengedni a diszkóba. Felülnézetben is láthatják Kevermesen hagyományosan a Mária-naphoz legközelebb eső vasárnapon tartják a búcsút. Ez az idén szeptember 8- ára esik. A mostani búcsú nevezetessége minden bizonnyal egy üzleti vállalkozás lesz. Történt ugyanis, hogy Szegedről a Hungarian Aria Szerviz sétarepülőgép megrendelésére szóló.aján- lattal kereste meg a nagyközség önkormányzatát. Az élelmes vállalkozók 12 ezer forintért hozzák gépüket Kevermesre. Ennek az összegnek a megfizetését az önkormányzattól kérik. Maga a sétarepülés gyermekeknek 400, felnőtteknek pedig 500 forintba fog kerülni. A képviselő-testület egyhangúlag az ajánlat elfogadása mellett foglalt állást. Utóbb kiderült, hogy a 12 ezer forintos „alapdíj” megfizetéséből 4—4 ezer forintot magára vállalt a Keve-Coop Rt., illetve a Kevermes és Vidéke Takarékszövetkezet. Változatlan áron... A közelmúltban Battonyán nagy riadalmat keltett a tehenes gazdák között az a hír, hogy a helyi Május 1. Termelőszövetkezet bérbe adta a tejcsamokot. Az új üzemeltető literenként 70 fillérrel kevesebbet fizetett volna a tejért. A termelők — a kisgazda- párt helyi szervezetének támogatásával — a képviselő-testülethez fordultak segítségért. A testület megbízta a város polgármesterét, folytasson tárgyalásokat az érintettekkel. Az egyeztetés eredményes volt: a tejcsamokra megkötött érvényes bérleti szerződést a felek egyetértésével felbontották. Ezután már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul: ki működtesse a város egyetlen tejátvevő helyét? Szükség esetén ezt az önkormányzat magára vállalta volna. Szerencsére erre nem volt szükség, mert időközben Kátai János személyében új bérlő jelentkezett, aki hajlandó változatlan áron felvásárolni a tejet Battonyán. Battonyai Hírek A szeptember 1-jén megjelenő számban tudósítás olvasható a városban létrehozott információs irodáról. Ennek a szolgáltatásait azok vehetik igénybe, akiknek gondot okoz a földvisszaigénylő lapok kitöltése. Ebben a lapszámban olvasható a nyári szocio- dráma-tábor gyorsjelentése is. Az írás talán legjelentősebb megállapítása a következő: „...csitulóban van a város amúgy is erőtlen közéletét bénító acsarkodás”. Az utolsó oldalon egy megszívlelendő javaslat olvasható: nevezzenek el utcát Battonyán Hermann Gmeinerről, az SOS gyermekfalvak alapítójáról. Csak néhány gyermek (pót)vizsgázott? Kevermes, augusztus 27., délelőtt 10 óra. Az általános iskola központi épülete előtt húszegynéhány kerékpár és három idegesen toporgó, sápadt asszony. — Pótvizsgázik a gyerek? — fordulok a hozzám legközelebb állóhoz. Rám néz, visszakérdez: — Talán maga a csabai tanfelügyelő? Újságíró! Hát annál jobb! Nézze, itt nagyon rossz a tanár-szülő kapcsolat. A tanárnő nem tart korrepetálást, és nem érdemesít arra bennünket, hogy közölje velünk: probléma van a gyerekünkkel. Ha a gyerek jelentkezik, nem kap lehetőséget a javításra. Vjszont egy órán három egyest is beír a tanárnő annak, aki visszabeszél, vagy annak, akinél nincs fenn a dátum. Közben a másik két szülő is odajön hozzánk. — Segítséget kértünk a megyétől — mondja egyikőjük. — Végül is nem csak a gyerekek bűnösekéin, hanem a pedagógusok is. Ok azért lennének, hogy tanítsanak, nem pedig azért, hogy ketté törjék a gyermekek életét. Nagyon sok probléma volt a tanárnővel és az igazgatóval is. Egy igazgató ne házimunkás legyen, ne beszerzéssel, ide-oda fuvarral, ne betonozásai, ne csatomatisztí- tással foglalkozzon, hanem a tanárokkal és a gyerekekkel. Hát mire való így megbélyegezni a tanulókat? Még szakmát sem tudnak tanulni, pedig mi is embert szeretnénk faragni belőlük, elhiheti. Nem! Ne írja ki se a mi nevünket, se a gyermekekét, se a tanárnőét! * Amíg a pótvizsga tart, sétálok egyet a faluban. „Az én kislányom nagyon meg van elégedve a tanárnővel. Szigorúnak, de igazságosnak tartja.” —- mondja egy felszolgálónő. „Az iskolának az a dolga, hogy követeljen. Szerintem még így is előfordul, hogy jobb jegyet adnak, mint amit egyesek megérdemelnének” — vélekedik egy értelmiségi férfi. A polgármester asszony azt hangsúlyozza, hogy a megbírált tanárnő tanítványai a középiskolában megállják a helyüket. * A vizsgák után a látottak-hallottak összegzésére kértem a két „ellenőrt” és az iskola igazgatóját. Hévízi Eszter az előzményekkel kezdte: — A helyi polgármesteri hivatal szakértőt kért a megyei önkormányzati hivatal intézményfelügyeleti osztályától három tanuló történelem, illetve magyar pótvizsgájára. A pedagógiai intézettől mi jöttünk ketten, Povázsay Mihály kollégával. Részt vettünk a javítóvizsgán. Sajnos, a történelmi feladatokat érdemben nem oldották meg a tanulók. A kérdések szakszerűek voltak, csak a tantervi minimumra szorítkoztak. — Ugyanezt mondhatom el a magyar nyelvből pótvizsgázó tanuló teljesítményéről is — veszi át a szót Povázsay Mihály. — Nem értékelhető elégségesre sem az írásbeli, sem a szóbeli felelete. A tárgyról mint mondatrészről például egyetlen szót sem tudott mondani. De sorolhatnám az egyéb elképesztő hiányosságokat is... Ezután az igazgatóhoz, Bugyi Ferenchez fordultam. — Iskolánk 298 tanulójából év végén 23 bukott, öt osztályismétlésre. A javítóvizsgára 17-en jöttek el, tíz megfelelt a követelményeknek, hét pedig nem. Az elmondottakat nem akarom megismételni. A tantervi követelményeket mindenkinek teljesítenie kell. * Az igazgatótól megtudtam még, hogy a szigor, a követelménytámasztás mellett más is jellemzi az iskolát. Kirándulni, nyaralni viszik a tanulókat, ingyenes tízórait kap mindegyik, nagyobb ünnepeken pedig ajándékcsomagot. Minderre az önkormányzat és a helyi gazdálkodó szervek sokat áldoznak, az iskolának jó külső kapcsolatai vannak. Mondom, megtudtam sok mindent, csak azt nem, hogy végül is miért bukott meg az a néhány gyermek. Nyilván beszélnem kellett volna velük is, meg a tanáraikkal is. Ettől a szülők kérésére eltekintettem. így viszont lehetséges, hogy írásom nem felel meg valamilyen előre megszabott követelménynek. Vizsgáztam volna én is? Hát még ki(k)? Félbehagyták, mint szarka a fészekrakást A beruházó fut az előre kifizetett 2,7 millió forintja után. A 75 óvodás gyermeknek pedig még bőven van ideje... megszületni. (Fotóriporterünk Battonyán kattintottá el a gépét.) Az oldalt szerkesztette Ménesi György. Fotó: Fazekas Ferenc Asszonyok a polgármesteri székben III. „Megteszünk minden tőlünk telhetőt” Gyarmati Jánosné, Dombegyház polgármestere 1956-ban született Battonyán. Azért ott, mert akkor még az egykori járási székhelynek szülőotthona is volt. Az általános iskolát Dombegyházon végezte, majd életének újabb jelentős állomása ismét Battonya lett: az ottani középiskolában érettségizett 1974-ben. — A községi közös tanácsnál helyezkedtem el, végigjártam a ranglétra minden fokát. Több sikeres szakvizsga birtokában felvételiztem az Államigazgatási Főiskola levelező tagozatára Veszprémbe. Az államvizsga után sem hagytam abba a tanulást, másoddiplomát szereztem szociálpolitikai szakon. Közben végzettségemnek megfelelő munkakörbe kerültem, az igazgatási csoport vezetője lettem. Nagyon szeretem a munkámat, mert idáig megadta annak a lehetőségét, hogy tegyek valamit a falumért, az emberekért. A kisebb-nagyobb eredmények megsokszorozzák az erőmet, a tenniakarásomat. A választások előtt többen megkerestek, hogy induljak én is. Négy jelölt közül engem választott a lakosság. Igyekszem megfelelni a bizalomnak az egyre romló körülmények között. Dombegyházon a legsúlyosabb gond a mind nagyobb méretet öltő munkanélküliség. A munkaképes korú lakosok száma 1043, a munkanélkülieké pedig már meghaladja a 350-et. Pályázatokat adtunk be munkahelyteGyarmati Jánosné: „Végigjártam a ranglétra minden fokát” remtő beruházásokra, sajnos, konkrét eredményekre valószínűleg csak a tulajdonviszonyok rendezése után számíthatunk. De addig is megadunk minden tőlünk telhető segítséget a rászorulóknak. A család? Az én szüleim is, és a férjem szülei is itt élnek Dombegyházon. Van egy fiunk, ő Szegeden jár középiskolába, most lesz másodikos. A férjem raktáros a Petőfi Tsz-ben. A család sokat segít a házimunkában, így — szükség esetén — otthon is tudok dolgozni, tudom képezni magamat. Napközben nem bújhatom az új rendeleteket és jogszabályokat, munkaidőben ugyanis az ügyfelekkel és a folyamatban lévő ügyekkel kell foglalkoznom. Kétszer megnyitják a határt! Szeptember 4-én és 8-án 8 és 20 óra között ideiglenesen megnyitják a határt Dombegyház és Kisvarjas (Variasul Mic) között a személyforgalom számára. A határnyitás hazai és romániai kezdeményezői egyaránt hivatkoztak a szeptember 8-ai, Kisboldogasszony-napi búcsúkra. Kisboldogasszony a védőszentje ugyanis a régió több római katolikus templomának. Egyházi ünnep A dombegyházi határnyitásról beszélgetve többször szóba jött a Kisboldogasszony-napi búcsú. A nagyközség plébánosát, Perlaki Flóriánt arra kértem, mondjon néhány szót erről a nevezetes egyházi ünnepről. — Kisboldogasszony napján a Szűzanya születésére emlékezünk. Nagyon kedves ünnep ez a keresztények, a katolikusok számára, hiszen a Szűzanya mint közvetítő központi helyet foglal el a gondolkodásunkban. Gyermekként különösen kedves, hiszen minden gyermek a kedvesség szimbóluma, az örömet hozza ki belőlünk. Templomok esetében meglehetősen gyakori a Kisboldogasszony titulus. Itt a környékünkön a kevermesi és a mezőkovácsházi templomot is a gyermek Szűzanyáról nevezték el. Elles előtt miért fejik? Kiegészítő tevékenységet folytató magánvállalkozóként néhány hónapig személyautók diagnosztikai vizsgálatával foglalkoztam. Természetesen elvégeztem a szükséges beállításokat is. „Filozófiám" arra épült, hogy mindenki jóljár, ha feleslegesen egyetlen csepp drága benzint sem pöfögnek el az autók. Műhelyemet Battonyán, a Molnár C. Pál lakótelep egyik garázsában rendeztem be. A napokban a lakóbizalmi közölte velem, hogy feljelentettek, szereltessek fel külön villanyórát. (A garázsbérlőknek és -tulajdonosoknak egy mérőórájuk van, a villanyszámlát közösen fizetik. Én vállaltam volna ar esetleges többlet kifizetését, bár a műhelyemben kizárólag világításra használom az elektromos áramot.) Rövid számítást végeztem. Heti nyolcórás nyitva tartás alatt óránként maximum 120 Wot fogyasztok. Ez egy-egy számlázási időszakban legfeljebb 20—30 forintba kerül. Ezzel szemben a villanyóra felszerelése és a hálózatfejlesztési hozzájárulás összege 28 ezer forint. Tetszik, nem tetszik, ennyi. És szó sincs arról, hogy valaki az illetékesek közül szándékosan nehezíteni akarja a helyzetemet. Ilyenek az előírások, a rendeletek. A kérdés most már csak az, hogy ki fizesse a plusz költségeket. A családom? Esetleg azok, akiknek szolgáltatok? Az egyedüli „tisztességes” megoldást választottam: szüneteltetem az ipart, és árulom a garázst. Mert bizony nálunk már akkor tépik a libát, amikor az még meg sem tollasodott, a birkát már akkor nyírják, amikor még ki sem nőtt a gyapja. És fejik a tehenet, pedig még meg sem ellett... Gyubák József
