Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-28-29 / 228. szám
^BF.KF.S mf.gyf.í HIRI.APMUVESZETEK Külföldön: igen - itthon: nem? TÁRSADALOM 1991. szeptember 28-29., szombat-vasárnap © Kétszáz éve született a legnagyobb magyar 6. Széchenyi Döblingben Beszélgetés — Hosszú évek óta alig látni a tévében, a rádióban is ritkán hallani. Mi történt Önnel? — Azt hiszem, sok ember valamiféle tévedésben van velem kapcsolatban, amikor nosztalgiázva emlegetnek, mint a múlt alakját. Én ma is létező énekes vagyok, sokszor és sokfelé fellépek. Sőt, az előadások számát tekintve az egyik legfoglalkoztatottabb táncdalénekes vagyok. Az utóbbi három évben ráadásul még három sikeres lemezem is megjelent, amiken régi és új számaim egyaránt hallhatók. — A saját életútját, pályáját ■egészében véve sikeresnek érzi? — Részben igen, részben nem. Mindig azt csináltam, amit a pillanatnyi helyzet kívánt, és tulajdonképpen elég jól megvagyok így. Huszonnégy éve vagyok a pályán... Ha erőszakosabb lettem volna, talán többre viszem. Soha életemben nem voltam törtető típus. Nagyon reális, földön járó ember vagyok, nekem soha nem voltak sztár-allűrjeim, soha nem is akartam sztár lenni. Egyszerűen szeretek énekelni, szeretem a zenét. És bár nagyon becsülöm a közönséget, igyekszem igényeit maximálisan kielégíteni, de igazából magamnak énekelek. Nekem teljesen mindegy, hogy Poor Péterrel hol lépek fel: az Operában, a Vigadóban vagy egy munkásklubban néhány ember előtt. Az 1967- es táncdalfesztivál után ismertek meg, amikor az Utánam a vízözön című dalommal második lettem. Utána egy-két évig még népszerű voltam, de aztán ejtettek. Akkor megpróbáltam egy más vonalra átállni. Elvégeztem a Színművészeti Főiskola operett-musical szakát. Utána pedig 1974-ben leszerződtem a Szegedi Nemzeti Színházhoz, ahol operát énekeltem, kiváló szerepeket, kiváló partnerekkel. Táncdaléneklést soha sem tanultam, hanem mindig operát. Németh Annánál tanultam hangképzést, aki híres operaénekesnő és nagyszerű tanárnő volt. Azt, hogy énekes lettem, egyedül neki köszönhetem. —Ez azért furcsa, hogy valaki operát tanul és táncdalt énekel... — Hát, igen. De azért higgye el, nem állnak ezek olyan mesz- szire egymástól, mint ahogy beskatulyázzák őket. Az én alkatommal és hangommal egyaránt énekelhetek operát, operettet, musicalt vagy táncdalt. Amikor önálló estjeim vannak, énekelek is mindenfélét. Szóval, három évig Szegeden voltam, aztán három évig a Miskolci Nemzeti Színházban operettbonvivánként. Mindkét helyen remek szerepeket játszottam, sztár voltam.- De közben Pesten megnősültem, jöttek a gyerekek — 14 és 12 éves fiaim vannak -—, és egyre nehezebb volt ez a kétlakiság, meg anyagilag sem álltam jól. Pedig sok külföldi felkérésem is összejött. — Mint táncdalénekesnek? — Igen. Végül 1980-ban visz- szajöttem Pestre. Elvállaltam egy meghívást Berlinbe, egy revübe, ahol két hónapra annyit fizettek, mint Miskolcon körülbelül három év alatt... Aztán egymást követték a külföldi meghívások: Kanadába, Amerikába, és azóta minden évben legalább két hónapot külföldön turnézok. — Minden udvariasság nélkül állítom, hogy maga külsőleg semmit sem változott az elmúlt évek alatt. Nem hízott meg, nem ráncos, nem lett kopasz... Hogyan őrzi a kondícióját? Nincsenek káros szenvedélyei? — Meglehetősen nagy önfegyelemmel élek. Nem iszom, nem dohányzom, nem is nagyon vacsorázom. De nem sportolok semmit. És bevallom, van két káros szenvedélyem. Az egyik a mértéktelen kávézás, naponta ti- zet-tizenötöt is megiszom, a másik pedig a mértéktelen fagylaltozás... Más nincs. Eöry Éva Gróf Széchenyi Istvánt 1848. szeptember 4-étől lelkibetegként a Bécs melletti Döbling elmegyógyintézetében ápolták. Érzékcsalódások, téveszmék kínozták. 1850 áprilisában még meglátogatta családját Bécsben, de ezután többé nem hagyta el Döblin- get. 1851-ig, idegösszeomlásának mélypontjáig önmagát vádoló leveleket írt, felelőssé téve önmagát mindazért, ami a szabadságharc alatt, majd Világos után következett... Szellemi-lelki újjászületésének első jele, az 1856 végén írt Szerelem, szeretet című elmefuttatása azt jelzi, hogy ismét írói tevékenységbe kezdett. 1857-től növekvő számú látogatóival már politikai eszmecseréket folytatott, s elkezdte Önismeret címmel azt a munkáját, amely Bach belügyminiszter elleni pamfletként mint a „Nagy magyar szatíra” vált ismertté. 1857-ben jelent meg a Bach által sugalmazott, de Bernhard Meyer tollából származó névtelen röpirat, a Rückblick auf die jüngste Entwicklungs-Periode Ungarns, amely a Bach-korszak áldásait igyekezett bemutatni. E könyv állításainak cáfolatául novemberben Széchenyi hozzákezdett az Ein Blick auf den anonymen Rückblick írásához (Pillantás a névtelenül megjelent Visszapillantásra), amelyet sikerült 1859 márciusában ugyancsak név nélkül megjelentetnie Londonban. Ebben ragyogó elmeéllel ízekre szedi a Bach-rendszert, és bebizonyítja annak csődjét. A Blick — amelyben Széchenyi addigi nézetein is túllépve hitet tesz a polgári átalakulás sürgetése mellett — óriási hatást keltett. Még az osztrák kormányhatóságokat is meglepte és elképesztette. A külföd becsmérlően kezdett foglalkozni a Habsburg Birodalomban uralkodó állapotokkal, s bár a Blick néytelenül jelent meg, mindenki nagyon jól tudta, ki a szerzője. Az akkori rendőrminiszter, báró Kempen parancsára a felépült Széchenyi rendőri megfigyelés alá került. De a gróf ezután is sűrűn írta cikkeit a londoni' lapoknak, és politikai leleplezéseivel sok kellemetlenséget okozott a birodalom vezetésének. Külön memorandumot írt lord Palmerstonhoz és III. Napóleonhoz, amelyben kérte, hogy az angol és a francia kormány járjon közbe Ferenc Józsefnél a magyar kérdés megoldása érdekében. Ezeket a leveleket Béla fia csempészte külföldre. 1860 januárjától márciusig a Disharmonie und Blindheit (Nézeteltérés és vakság) című művét Az idős Széchenyi írta. Ebben bírálta a rezsim hibáit, a tőle megszokott rapszodikus modorban kifejtette a magyar álláspontot, és elfogadásának szükségességét. Ezt az írását azonban már nem tudta befejezni. 1860. március 3-án házkutatást tartott nála a rendőrség, Ez azonban Széchenyit nem nagyon izgatta, mert a reá nézve valóban veszedelmes kézirata, a felségsértésnek minősíthető támadásokkal teli Nagy magyar szatíra nem nála, hanem titkáránál, Kis Mártonnál volt. Másnap levelet írt a rendőrminisztemek, és kérte elkobzott iratainak visszaszolgáltatását. Csakhogy rövidesen megtudta, hogy Kis Mártonnál is volt házkutatás, és nála bizony megtalálták a veszedelmes kéziratot. Ettől kezdve Széchenyinek többé nem lehettek kétségei a bécsi kormány szándékai felől. A londoni Timesból arról is értesült, hogy lakásán „összeesküvést eláruló irományokat” foglaltak le. Levelére válaszolva pedig a rendőrminiszter többek között a következőket írta: „Az Ön által évekkel ezelőtt kiválasztott azilum régen megszűnt ilyennek (ti. menedékhelynek) lenni”. Széchenyi ezt a nem is burkolt fenyegetést tartalmazó levelet 1860. március 17-én vette kézhez. Közben azt is megtudta, állami tébolydába akarják csukni vagy valóban elindítják ellene a bűnvádi eljárást. A gondolat, hogy teljesen egészséges elmével bolondokházába fogják zárni, ugyanolyan végzetes erővel ragadta meg a fantáziáját, mint a magyar forradalomért való felelősség eszméje 1848-ban. Képzelete napokon és éjszakákon át láttatta vele jövőjét egy őrültekházábán, vele, az épeszűvel. Lelke ezt a roppant keserves második teherpróbát már nem bírta ki. Erről vallanak utolsó naplóbejegyzései: Március 30.: „Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem.” Március 31.: „El vagyok veszve...” És az utolsó bejegyzés április 1-jéről: „Nem tudom megmenteni magamat!” Április 7-én utolsót lobbant a legnagyobb magyarban az élet lángja. Golyót repített koponyájába. (Vége) Dr. Csonkaréti Károly Ismerjük meg a Bibliát! Az evangéliumok Az apostoli egyház az első évtizedekben — bár készítettek írásbeli feljegyzéseket is — elsősorban szóbeli tanítás útján hirdette Jézus megváltó életének eseményeit. Az I. század második felében az egyház időben egyre távolabb került Jézus korától, és az apostoli szem- és fültanú nemzedék távozása után szükségessé vált, hogy a Jézusról szóló megbízható, apostoli eredetű hagyományt össze- gyűjtsék, rendezzék és írásba foglalják. Ebből az igényből született az újszövetségi Szentírás négy, Márk, Máté, Lukács és János szerinti evangéliuma. Az apostoli hagyomány nem szorítkozott a puszta tényszerűségre, hanem Jézus szavait és tetteit a hit mélyebb megértésével adta tovább. Bár az apostolok földi tevékenysége során is ismerték Jézust, de személye és megváltó műve egész mivoltában csak feltámadásában tárult fel. A feltámadás után ezzel a többlet tudással tanítottak Jézusról. Az evangélisták közül Máté és János apostolok, Márk és Lukács pedig az apostolok tanítványai voltak. Máté és János tehát meríthettek saját emlékeiknek felidézéséből, de mind a négy evangéliumról megállapíthatjuk, hogy tartalmuk elsősorban az egyház szóbeli és írásos apostoli hagyományából ered. Mindegyik evangélium Jézusról szól, az evangélisták azonban más és más vonást emeltek ki életéből, s ennek a célnak megfelelően válogattak munkájuk közben a hagyományból. Történeti személy Időrendben első Márk evangéliuma, amely Kr. u. 70 körül, Jeruzsálem pusztulása előtt, Rómában keletkezett. Később Máté és Lukács felhasználta Márk művét, és Jézus nyilvános működésének beosztásában is követték őt. Ezért nevezzük a három evangéliumot „szinoptikusoknak”, azaz együttlátók- nak. Márk evangéliuma olyan keresztényeknek íródott, akik a pogányságból tértek meg. Alap- gondolata, hogy a názáreti Jézus történeti személy, aki Palesztinában élt, a test és lélek gyógyítója volt, ura a természet erőinek, szenvedett, meghalt az emberiség üdvösségéért, majd feltámadt. A külső történés mögött mélyebb valóság rejtőzik. Jézus személyének titka—ki is ő valójában — a kereszten tárult fel. Istennel való egyedülálló és mindent felülmúló kapcsolatát a keresztnél álló római százados hitvallása mondja ki: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” (Mk 15,39). A megígért Messiás Máté evangéliuma Kr. u. 70 és 90 között feltehetően Szíriában készült. Tartalma alapján a zsidóságból megtért keresztényeknek szólt. Máté azt bizonyítja, hogy a názáreti Jézus az Ószövetségben megígért Messiás. Kimutatja, hogy Jézus Dávid király családjából származik, tetteiben és csodáiban a messiási üdvösség valósult meg. Az evangélista Jézus személyével és cselekedeteivel kapcsolatban ismételten hivatkozik az Ószövetségre és bizonyítja, hogy a Törvény és a Próféták „teljesedésbe mentek”. Nem csupán egyszerűen megvalósultak, hanem a tökéletesség érkezett el, amelynek a Törvény és a Próféták csak előképei voltak. A beteljesedés azt is jelenti, hogy Isten az ószövetségi Isten-népe helyett újat alapít: az új Izraelt, az egyetemes és minden népet átfogó egyházat. Az ember Lukács szintén Kr. u. 70 és 90 között írta evangéliumát, olyan időben, amikor világossá vált, hogy az egyház a történelem végéig, Jézus második eljöveteléig tartó küldetése hosszú ideig fog tartani. Ezért eligazítást akart adni a keresztényeknek, hogy miként viselkedjenek ebben a helyzetben. Jézusban eljött az üdvösség és Isten kegyelme már tevékeny a hívek életében. A keresztényt azonban ez a tény nem különíti el az emberek közösségétől, sőt, éppen abban maradva kell megélni Jézus követését: „termést hozni állhatatosságban” (Lk 8, 15). Az evangélista Jézust állítja példaképül, aki ahol csak megfordult, jót tett. Ezért amennyiben csak lehet, emberileg közel hozza Jézust, hogy példájának követésére buzdítson. Ő mutatja be leginkább emberi vonásokkal Jézus alakját. Isten Fia A szinoptikusoktól felépítésében és szemléletmódjában eltérő János evangéliuma a Kr. u. I. század utolsó évtizedéből ered. Keletkezési helye valószínűleg Kisázsia vagy Szíria. Az evangélista Jézus világfeletti valóságát akarja olvasói előtt bemutatni: ő Isten Fia, akinek élete Isten időtlen életének mélységeiben gyökerezik. János az evangélium előszavában Logosznak (Ige, Szó) nevezi a Fiút, aki öröktől fogva Istennél, az Atyánál volt. Jézus a testté lett Ige, s azért jött, hogy életét adja az emberekért. Küldetésének befejezése után visszatér az Atyához, aki őt küldte. Földi életén Isten Fiának dicsősége ragyog át. Ő lett az élet világossága: a halállal szemben ő képviseli az életet, a tévedéssel szemben az igazságot. Mindannak, aki hisz benne, örök életben, az Atya és a Fiú életközösségében részesül. Az evangéliumok Jézus életének tanúi. Belőlük megismerhetjük, hogy ki volt és mit tett a názáreti Jézus, de azt is megtanítják, hogy mit jelent az emberi élet számára. Rózsa Huba a budapesti rom. kát. hittudományi egyetem tanára
