Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-21-22 / 222. szám
1991. szeptember 21-22., szombat-vasárnap o MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM Sforza Lajos Mária milánói herceg és Estei Beatrix arcképével díszített érmék Pénzek és portrék A divat behatolt Mátyás udvarába Kétszáz éve született a legnagyobb magyar 5. Széchenyi István naplója 1 Idegen tekintetektől gondosan óvta feljegyzéseit Itália reneszánsz uralkodói jól tudták (csakúgy mint példaképeik, az antik idők császárai), hogy mekkora jelentősége van a kommunikációnak, a személyi propagandának. Ennek segítségével tudták ugyanis fenntartani azt a labilis egyensúlyt, amely a korabeli gazdag itáliai városok fiatal és agresszív társadalmában kialakított konszenzuson alapult. Jól tudták, hogy közvetítőre van szükségük, mely által bizonyíthatják nagy akaraterejüket, kiváltságos személyiségüket, uralkodásra termettségüket. Ilyen közvetítő eszköz volt annakidején a művészet, annak is portréábrázoló ága. Eszak- Olaszország urai, fejedelmek, hercegek, zsarnokok szívesen verettek pénzt arcképükkel. A XV. század végét és a XVI. század elejét átfogó ötven esztendő arany, ezüst és bronz érmeit, pénzeit mutatja be a Reneszánsz portrék pénzeken című kiállításán a Magyar Nemzeti Múzeum a visegrádi várban. A ritka szép és értékes anyagot a milánói Városi Régészeti Múzeum bocsátotta a magyar múzeum rendelkezésére. Viszonzásául a magyar aranypénzverés történetét és a kelta emlékeket bemutató, a Nemzeti Múzeumból származó olaszországi vendégkiállításokért. Itália reneszánsz uralkodói a legjobb művészeket foglalkoztatták. Gian Gelazzo Maria Sforza éremportréján Leonardo kezenyomát, de legalábbis hatását vélik felfedezni a kutatók. Milánóban, Mantovában, Ferrarában s még néhány kisebb városban a Sforzák, a Gonza- gák, a d’Esték és Firenzében a Mediciek portréi tűnnek fel arany és ezüst pénzeken. Lévén, hogy e városok mindegyikében a hatalmat egyetlen személy tartotta kezében. Míg például Velencében, ahol a köztársaság azonnal vérbefojtotta a hatalom egyszemélyi megszerzésének még a kísérletét is, hiányoznak a pénzekről a képmások. Velence pénzein a köztársaság szimbólumai jelennek meg. Ezek a kis mesterművek számunkra azért is érdekesek, mert rokoníthatók a magyar reneszánsz érmekkel. Eszak-Olasz- ország XV. századi magasfokú művészete hatott a korabeli magyar művészetre, és behatolt Mátyás udvarába. A portrét ábrázoló pénz divatját is Itáliából vette át a magyar udvar. K.M. A napló eseményekről, élményekről, esetleg a hozzájuk fűződő gondolatokról, észrevételekről és érzésekről időrendben, általában naponta vezetett rendszeres s többnyire nem a nyilvánosságnak szánt személyes följegyzés. Széchenyi István naplóját pontosan ilyennek kell tekintenünk. Mégpedig olyan naplónak, amely ifjúkorától haláláig magyarázza a nagy férfiút. Ezek a számtalan füzetbe, könyvecskébe zárt gondolatok még akkor is „magánhasználatra” íródtak, ha közben részleteit kinyomtatták. Vannak, akik úgy tartják, hogy Széchenyi írónak indult, s olyan költő vált belőle, aki versek helyett hajógyárat, hidat és intézményeket hozott létre. Széchenyi 1814-ben vetette papírra első naplófeljegyzéseit, talán atyja hatására, aki ugyancsak vezetett naplót, vagy a kor divatja adta kezébe a tollat. Naplóját németül írta, mert ez ment a legkönnyebben: a szülői háznál, a bécsi társaságban és a hadseregben egyaránt ez volt a napi érintkezés nyelve. Magyar szavak és mondatok 1820-tól bukkannak fel szövegében, s a harmincas évektől egyre gyakoribbak. Szándéka eredetileg az lehetett, hogy anekdotákat, tréfás történeteket és érdekességeket jegyezzen fel, olvasmányairól írt véleményt, és naplója csak fokozatosan vált életét és gondolatait rögzítő egységes, hatalmas opusszá. Bár az első években hosszabb-rövidebb időre fel-felhagyott vele, 1820 június 6-ától 1848 szeptemberében bekövetkezett idegösszeroppanásáig már folyamatos a naplója. 1856-ban ismét elkezdte naplójának vezetését. Széchenyinek a naplóírás az önismeret, az önmagával való szembesülés, önminősítés és a tökéletessé válás eszköze, a lélek magánbeszédének a kényszere. Naplójának talán leg- megrendítőbb sorai azok a fohászok, amelyek az önmagát legyőző lélek és akarat nyilatkozatai. Gondosan óvta idegen tekintetektől a naplóját, s zárral ellátott, bőrbe kötött lapokra írta. Egy ideig arra gondolt, hogy halála után naplóit meg kell semmisíteni, de később megváltoztatta álláspontját, és naplóit titkárára, Tasner Antalra bízta könyveivel, jegyzeteivel együtt, hogy „ő azokkal belátása és szabad akarata szerint tegyen, meglévőn nemes érzésről és tiszta leikéről annyira győződve, miképp semmi hatalom által nem fogja magát kényszeríttetni hagyni, hogy irományaim oly részét is köztudomásra adja, mely valakit compromittálhat- na, de azt lángoknak adandja át.” Széchenyi halála után a család a soproni és cenki levéltárakban levő iratok nagy részét átadta Tasnemek. 1877-ben aztán a teljes hagyaték a kiadás jogával együtt a Magyar Tudományos Akadémiáé lett, amelynek épületében külön Széchenyi Múzeumot létesítettek, ahonnan az Akadémia kézirattárába került. A napló azóta több kiadást ért meg, de ezek leginkább fordított válogatások, mint az 1978-ban kiadott is. Széchenyi jelentőségét, de még csak a mának szóló üzenetét is lehetetlen néhány tárgyilagos sorba összefoglalni, hiszen minden vélemény, meglátás óhatatlanul egyéni, személyes. Azt azonban bátran leszögezhetjük, hogy Széchenyi működésének, életének és gondolatainak akkor is van jelentősége nemzetünk életében, ha eltekintünk gyakorlati alkotásaitól, mint aminők a Lánchíd, a folyamszabályozások, az Akadémia és így tovább. Széchenyinek kínzó gondot jelentett az a tudat, hogy a magyarságnak csupa idegen állam vagy nép között kell fenntartania magát. Azért akarta nemzetét műveltnek és gazdagnak tudni, mert úgy vélte, ez az az erő, amelyről visszapattan minden magyarellenes törekvés puskagolyója. A nemzet vezetését csak „kiművelt emberfőkkel” tudta elképzelni. Ezért is szólnak művei elsősorban a magyar szellemi elithez, azokhoz, akiknek a mai és az eljövendő új világban is az ő értelmével, érzésével és őszinte nemzetszeretetével kell dolgozniuk, hogy beteljesedhessék: „Magyarország nem volt, hanem lesz!” dr. Csonkaréti Károly Ismerjük meg a Bibliát! Jézus Krisztus, a Megváltó A kereszténység elválaszthatatlan a názáreti Jézus tanításától és személyes sorsától. Életének elsődleges forrása az Újszövetség, mindenekelőtt az evangéliumok. Személyére vonatkozóan azonban más, nem bibliai forrásokban is találunk rövid utalásokat a Kr. u. 1. század végétől (Josephus Flavius, Tacitus, Suetonius, ifj. Plinius). Jézus életének legtöbb történeti adatát az evangéliumokból ismerjük, de tudomásul kell vennünk, hogy nem a történeti érdeklődés hozta őket létre. Jézusról csak a hit szempontjából fontos mozzanatokat őrizték meg. Főként időrendi adatokban szűkszavúak, és feltűnő az is, hogy az úgynevezett szinoptikusok (Márk, Máté, Lukács) és János evangéliuma Jézus nyilvános tevékenységének főbb vonalát másként írják le. „Vakok látnak...” Az evangéliumokat és a kortörténetet egybevetve, Jézus életének időrendi keretét megközelítő pontossággal így határozhatjuk meg: születésének éve Kr. e. 6 és 4 között. Nyilvános tevékenységének kezdete Kr. u. 28. Halálának éve Pontius Pilatus helytartósága idején, Kr. u. 30. Tevékenységének helye Palesztina, közelebbről Galilea és Judea tartomány. Az evangéliumok majdnem kizárólag Jézus nyilvános működését írják le, ezért életének jelentős részét nem ismerjük. Születéséről és gyermekkoráról csak Máté és Lukács emlékezik meg, a legfontosabb adatokra szorítkozva. Jézus életét és tetteit főbb vonásaiban jellemezzük. Jézus mindenekelőtt azt hirdeti, hogy személyében az Ószövetség beteljesedett: elérkezett az Isten országa (Mk 1,15), az üdvösség történetének az a végső állapota, amely meghozza a bűnök bocsánatát, Isten szeretetének és kegyelmének kiáradását. Az ember atyának' szólíthatja Istent, aki örök életet ígér neki, és jóságában mindenkit, még a bűnösöket is meghívja országába. Aki kész a megtérésre és magát Isten akaratának teljesítésére elkötelezni, részese lehet Isten országának. Isten uralmának jelenlétéről és erejéről Jézus tanítása és rendkívüli tettei tanúskodnak. Arra a kérdésre, vajon ő az eljövendő Messiás, igazolásként így válaszol: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését.” (Mt 11, 4-5). Ellenfelei is tisztelték Jézus egyik legfőbb gondja volt, hogy tanítványokat gyűjtsön maga köré. Nemcsak azért, hogy őt hallgassák, hanem mert közösséget akart alapítani művének folytatására. Ezért választott ki tizenkét tanítványt, akik szem- és fültanúi lettek életének és tanításának, majd küldetést adott nekik az evangélium hirdetésére (Mk 3, 13— 19). Ők lettek Jézus közösségének, az egyháznak fundamentumai (Mt 16,13—20; 28,16—20). Jézus mély benyomást gyakorolt mindazokra, akik vele találkoztak vagy tanítását hallgatták. Hatása alól még ellenfelei sem tudták kivonni magukat. Az emberek úgy jellemezték őt, hogy olyan, mint „akinek hatalma van” (Mk 1, 22; 12, 6). Ezt ellenfelei is elismerték (Mk 11, 28—29), sőt maga Jézus is hivatkozott hatalmára (Mk 2, 10). Amikor Istenről, Isten és az ember kapcsolatáról beszélt, szavaiban nyoma sem volt az írástudókra jellemző körülményes és más tanítók véleményével is alátámasztott érvelésnek. Addig nem ismert újszerűséggel és kétségbevonhatatlan tekintéllyel, a közvetlen tapasztalat eredetiségével nyújtott útmutatást Isten akaratáról. Cselekedeteiben nem vetette alá magát a kor jámbor magatartást szabályozó előírásainak, egyedül Isten akaratát tekintette mércéjének. A tanításban és tetteiben megnyilvánuló „hatalmát” Istennel való egyedülálló közösségére vezette vissza, akit Atyjának nevezett (Mt 11,25—30). Történelmi kihívás Jézus életének meghatározó vonása, hogy mindenekelőtt a bűnösökhöz, a szegényekhez, a megvetettekhez, a betegekhez és szenvedőkhöz fordult. Az élet peremére szorultaknak akarta azt az örömhírt vinni, hogy nem elveszettek, mert Isten országában ők is naggyá lehetnek. Tanította, hogy mindenkinek egyenlő esélye van, mert egyedül az Istent kereső tiszta szándék és az iránta való elkötelezettség dönti el az ember nagyságát (Lk 21, 1—4). Minthogy olyanok körét kereste, akikkel életvitelük miatt a jámbor ember nem tartott kapcsolatot, ezért mondták Jézusról: „borissza ember, vámosok és bűnösök barátja” (Mt 11, 19). Jézus azonban sohasem hátrált meg, mert cselekdetével a minden embert üdvösségre hívó Isten szeretetét és jóságát akarta nyilvánvalóvá tenni (Mk 2, 13—17; Mt 18,12—13). Jézus kihívta maga ellen a korabeli vallási csoportokat, a szaddu- ceusokat, a farizeusokat, és főként az ő körükből való írástudókat. Egész nyilvános tevékenységét végigkísérte a velük folytatott vita és az ellenségeskedés, amely végső fejleményében kereszthalálához vezetett. Jézus személye kihívás marad az emberiség számára és állásfoglalásra kényszerít. Mindig lesznek követői és ellenfelei, de közömbösen senki sem mehet el mellette. Rózsa Huba a budapesti róm. kát. hittudományi egyetem tanára Nyelv és jellem Szavainkban jelen vagyunk A mondanivaló nyelvi megformálásában kifejezésre jut a beszélőnek a hallgatóhoz való viszonya, kapcsolatuk jellege. Együttérzés, egyetértés, szeretet, rokonszenv, tisztelet, kétkedés, tartózkodás, viszolygás, rokonszenv, utálat—csak ízelítő abból a gazdagságból, amelyből a beszélő egy-egy szóval, kifejezéssel és értelmi nyomatékkai együtt választhat. Ugyanazt a szót vagy mondatot különböző érzelmi töltéssel lehet kifejteni: alázatosan, kedvesen, bizonytalanul, meglepődve, magabiztosan, gorombán, kényszeredetten, tréfásan, ironikusan stb. A nyelvi megformálásban, a modanivaló mögött — vagy inkább abban — mindig jelen vagyunk mi magunk is. A sok ciki, állati, oltári és egyéb ,,divatos” jelző például arról árulkodik, hogy az illető nemcsak nyelvileg, hanem gondolataiban is szegény, nem tudja (vagy nem akarja) magát árnyaltan kifejezni, így az igénytelenség (esetleg a sznobizmus) jellemzi. Annak a gimnazistának a meg- és elítélését pedig jobb, ha az olvasóra bízom, aki érettségi után így érdeklődött az elnöknél: „Ugye, nem voltam olyan rossz, haver?/’’ A közhely semmitmondó, üres, gépies, elkoptatott kifejezés (például: kár tovább ragozni; szerény véleményem szerint; azt mondta az öreg Kis... stb.) nemcsak a nyelvet szürkíti el, hanem használóját is jellemzi: egyenruhába bújtatja a gondolkodást, gépiesen, kritika nélkül vesz át mindent, jólesik neki, ha együtt haladhat az árral... Úgy tűnik, hogy az igényes és helyes magyar beszéd háttérbe szorításával, a megkopott nyelvérzékkel együtt és egy időben maga a beszélő is ingerültebb, türelmetlenebb, gorombább lesz. Mindezt igénytelenséggel, az anyanyelvi kultúra hiányával, korunk rohanó tempójával lehet ugyan magyarázni, de menteni már nem. Sokan töltelékszóként használják a valamikor arcpirító szavakat és káromkodásokat. Sőt, felütötte fejét az obszcén humor — pódiumot, mikrofont és nyomdafestéket kapott. Az emberek döntő többségében az ilyen szavak nem „jópofásak”, hanem felháborodást váltanak ki. Akik pedig égy mondatot sem tudnak kimondani trágárság nélkül, azok számára a durva szavak már „kiégtek”, sem jelentést, sem érzelmet nem hordanak, tehát a komikumtól egészen messze állnak. Viszont az ilyen „humor” és magatartás is minősít: lerántja a leplet a nyelv használójának müveletlenségéről, pimaszságáról és durvaságáról. Az ilyen embernek teljesen mindegy, milyen nyelvi eszközökkel fejezi ki gondolatait, mert érzelmileg sivár és közömbös. Maga a nyelv sohasem hibás azért, mert rosszul vagy „illetlenül” használják, nem anyanyelvűnkön kellene változtatni, hanem a beszélő szemléletén. Illyés Gyula szerint: ,Jól beszélni és írni magyarul, igazából jellemkérdés.” A fentiek alapján a „jól beszélni” kifejezésen az illendő beszédet is értem. Mert az anyanyelv a személyiség legbensőbb sajátja, magatartásának, jellemének tükre, közvetítője és alakítója. Saiga Attila
