Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-14-15 / 216. szám

KÖRKÉP 1991. szeptember 14-15., szombat-vasárnap Szemben a tükörrel S zemben a tükörrel állunk. Egyszerre nézünk magunk elé és vissza önmagunkba, ahol a lelkek mozgató rugói feszülnek. Mennyi múlt, mennyi élő arc, mennyi megis­mételhetetlen ember és — talán már ma, holnap — mennyi elmúlás... Ott szemben, a tükörben és idebenn a választ kellene most megtalálnunk: hol vezet a helyes út. Az a rejtett, keskeny, falakkal, szakadékokkal elzárt titkos ösvény, amelynek útjelző táblája téved- hetetlenül mutatja a Tiszta Lelkiismeret elnevezésű fertály felé vezető irányt. De hát mi az, hogy tiszta, és mi az, hogy lelkiismeret? Talán csak egy kérdés: tudsz — tudtok-e — tükörbe, saját szemedbe — szemetekbe—nézni? Állod-e a tekintetet, ami áthatol az arcodon és fellebbenti a fátylat a titkolni szánt gondolatokról is? Félre a dumával, a hókuszpókusszal, az önfelmentő igazolások­kal, hogy „én kérem szépen azon az órán ott sem voltam. De ha ott is voltam, akkor sem úgy gondoltam, az biztos... ma már...” Ha tetszik, ha nem, elő kell hozakodjunk privát történelmünkkel, egyfajta számadás vár ránk. A bökkenő csak az, amit Simonyi Imre valahogy így fogalmaz meg: becsületes ember szívszerelme nevét és politikai (világ)nézetét teljes mértékben magánügynek tekinti. (Ha teheti.) Ráadásul, lehet-e szánalmasabb, pitiánerebb dolog, mint újságírók személyes ügyeinek kiteregetése, közüggyé felfújása? Nem hisszük. De ha odafönn, a mennyekben tényleg van Isten, vannak istenek — Buddha, Siva, Allah, Krisna, Manitu, Zeusz, kinek-kinek meg­győződése szerint —, akkor megértik és megbocsátják, ha rákény­szerítve is, de vétünk a jó ízlés ellen. (Hol vagyunk még a bibliai állapotoktól, attól a lelkeket vezérlő keresztényi intelemtől, amely­nek alapelvei eképpen szólnak: bocsásd meg a mi vétkeinket, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK az ellenünk vétkezőknek.) Szerkesztőségünkben esendő emberek élnek és dolgoznak. Va­lószínűleg pontosan olyan gyarlók vagyunk, mint az összes többi ember. Reakcióink is hasonlóak. Az elmúlt másfél évben sorozato­san megszólíttattunk a Délkelet című hetilap jóvoltából, s gyakorla­tilag hetente vágtak a képünkbe mindenfélét. Hovatovább annyi szennyet fröcsköltek ránk, hogy kerülni kellene bennünket, mint leprásokat, fekélyes, fertőző gócokat. Legjobb az lenne, ha elriadna tőlünk mindenki, ha lehet, persze a konkurencia karjaiba. Még akkor is, ha a megye egyetlen hetilapja nekünk se nem konku, se nem rencia. Az igazság önkéztől felkent bajnokai a becsület és tisztesség önjelölt inkvizítorai a dolgok abszolút tudóivá váltak. S ha lenne bennünk ennyi bűn, akkor Lucifer barátunk székébe kellene üljünk. Ő pedig — a kis gonosz — nyugodtan kitúrhatná valamelyik fő angyalt a jóisten trónja mellől. Hosszúhónapokig csak nyeltünk, de betelt a pohár. Olvasóinktól elnézést kérve vagyunk kénytelenek a nyilvánosság előtt kifejteni a véleményünket. Sajnos, bizonyos körülmények miatt — az érthető­ség kedvéért — az újságírói jó ízlést is nélkülöznünk kell néhány esetben. Kezdjük a legelején. A Délkelet hetente tüzel ránk, dicsére­tes kitartással. így kommunisták, úgy kommunisták, hajaj, milyen kommunisták vagyunk. (Ennyire rossz üzleti érzékünk csak nem lehet!) A naiv olvasó joggal hiheti, hogy a hetilapot az égből pottyant, múlt nélküli Grál-lovagok írják, akik velejüktől hajtva űzik a múlt rendszerből itt maradt kommunista maradványokat. Ez idáig hímzett falvédőn várták az ő idejük eljövetelét. De nem csak az ujj lehet bibis! Kezdjük a Délkelet keresztes lovag főszerkesztőjével, az MSZMP megyei bizottságának és a csabai pártelnökség egykori tagjával, Kepenyes Jánossal (a Népújság utolsó párttitkárával). A rendszerváltás előtt a kenyerét a Viharsarki Szövetkezetek című lapnál kereste, főnökként. A „szocialista mezőgazdasági nagyüze­mek”, áfészek és ipari szövetkezetek közös lapja az MSZMP védő­szárnyait élvezte, természetesen. Olyannyira, hogy a lap főszerkesz­tőjének kinevezéséhez meg kellett szerezni a megyei pártfői lletékes hozzájárulását. Sokan elfelejtik, de az idő tájt ebben az országban csak a kommunista párt volt legális párt. Ä szövetkezetek lapja érdektelenségbe fulladt, s jött a rendszerváltás előszele. Szinte már biztos volt, hogy a régi rend felbomlik, jönnek az újak, mindenféle következménnyel egyetemben. Ekkor indult el Kepenyes elvtárs új lapot (a későbbi Délkeletet) alapítani. Megszerezte hozzá a megyei pártvezetés és a megyei tanácsi vezetés támogatását. Mindkét hatal­mi központban nyilván abból indultak ki, hogy „úgyis lesz ellenzéki lap a megyében előbb-utóbb, miért ne csinálná egy mi kutyánk kölyke, ráadásul, Kepenyes elvtárs kenyérgondjai is megoldódná­nak”. A tanácsi vezetésnek annyira tetszett az ötlet, hogy száz— százezer forintot át is csúsztatott az induláshoz a megyei könyvtáron és a Jókai Színházon keresztül. Kepenyesnek időközben sikerült megnyernie több gazdasági vezető támogatását a lapot kiadó kft. megalakításához. Derék szövetkezeti elnök meg igazgató elvtársak dobtak fel nem kevés pénzt a szövetkezeti, illetve vállalati kasszá­ból. Később aztán a tulajdonos elvtársak nyugodt szívvel viselték, hogy elnöktársaikat a Délkeletben lezöldbárózzák és lekommunis- tázzák. (Biztosak lehettek abban, rájuk nem kerül sor, elvégre tulajdonosok.) Seres Sándor, aki a legutóbbi Délkeletben megint Árpási Zoltán­ba kapaszkodva kereste népszerűségét, különbséget próbál tenni főkommunista meg kiskommunista között. A pártrovat vezetőjeként nem tartozott a kiskommunisták közé, még akkor sem, ha vágyai magasabb széket is reálisnak tartottak volna. Krausz N. Tamás a békéscsabai KISZ-bizottság titkáraként sütögette pecsenyéjét, mi­előtt lapunkhoz, majd innén a Délkelethez szegődött. Dányi László az MSZMP utolsó, az MSZP első kongresszusán a fejét fogva, tanúk előtt kapott a szívéhez fájdalmában: „Szétverjük a pártot, gyere­kek!” Majd néhány hónap múlva kijelentette egy baráti beszélgeté­sen: „Mi, szociáldemokraták soha nem paktáltunk le a kommunis­tákkal.” Már csak érdekességként említjük meg, hogy 1990 január­jában elfogadta az MSZP felkérését a párt választási sajtópropagan­dájának irányítására, ám miután ehhez nem talált társakat népújsá­gos kollégái között, sietve visszamondta a meghívást azzal: elnézést elvtársak, de időközben szociáldemokrata lettem. Hát ennyit körülbelül az itt rekedt kommunisták kérlelhetetlen ellenségeiről, a pluralista demokrácia örök híveiről, egyszóval a kollegákról, akik csaknem minden héten megtalálják az egyetlen „kommunista megyei napilap” lejáratásának módját. Ezen a ponton Önök közül sokan legyintenek, és joggal szólnak meg bennünket, hogy miért kell a múltat felhánytorgatni. Miért kell piaci kofák szintjére süllyeszteni a rendszerváltozások szélkakasai­ként viselkedő toliforgatók tyúkpörlekedéseit. Igazuk van, nekünk is rosszul esik, szégyelljük magunkat. De mondják meg, mi mást tehetnénk, amikor olyanokat kommunistáznak le azok az emberek, akiknek — az itt dolgozóknak — többsége soha nem volt tagja az MSZMP-nek. Nekik ehhez egyszerűen nincs erkölcsi alapjuk, amit mi kezdettől fogva tudunk, de az olvasók többsége nem. Ám, ha valakiről tízszer, hússzor, harmincszor azt mondják, hogy zöld a füle, akkor hamarosan úgy tartja számon a közvélemény, hogy az zöldfülű. Bizony, kollegák! Korábban újságíró elvtársak, most urak, a múltatokat azzal nem lehet úgymond jóvá tenni, hogy mindenkit lelepleztek, akikkel együtt koccintottatok, rúgtatok be a november 7-ei ünnepségeken. A tükörrel való szembesülésnek nem ez a módja, szerintünk legalábbis. A könyvtárban átlapoztuk az ez évi Délkelet-számokat, és elsőre 25—30 cikket találtunk, amely valamilyen módon velünk foglalko­zott. Mi alig-alig szenteltünk teret az önmagát függetlennek hirdető megyei hetilapnak. Legutóbbi számukban mégis úgy tüntetik föl, hogy ők kívánják befejezni a személyeskedést. Hát nem jópofa dolog az ilyen? Valakibe huszonötször-harmincszor belerúgok, egyszer-kétszer jön a válaszpofon, és akkor szólok, hogy hagyjuk abba. A spanyol viaszt kérem szépen nem hagyjuk a Délkelet által újra felfedezni. Bármennyire hihetetlenül hangzik, az elmúlt évtizedek­ben Magyarországon a kommunista párt volt hatalmon. Szerkesztő­ségünkben egy-két kivétellel mindenki ebbe a rendszerbe született bele. A megyei lapok a megyei pártbizottság lapjai voltak, tehát a főszerkesztőt is ez a testület nevezte ki. A hatalomgyakorlásnak ez a módja megint nincs távol napjaink gyakorlatától, hiszen például a kisgazdapárt megyei elnöke a szerkesztőségünkben mondta el többször a választások idején, hogy a lap majd visszakerül a kisgaz­dákhoz, a szerkesztőség átköltözik a Balassiba, „hogy úgy legyen minden, mint azelőtt volt”. A pluralista demokrácia emlőin nevelke­dett Délkelet ilyen gondokkal természetesen nem küzd. Ők függetle­nek a pártoktól. Lelkűk rajta, biztosan azok. Olyannyira, hogy sokszor az sem teljesen világos, ők, avagy valamelyik párt potentátja intézett támadást lapunk ellen, Árpási Zoltán ürügyén. Mert a főszerkesztő a fő sárkány. Ez biztos. A hiszékenyebb olvasók még azt hiszik, hogy megtalálták a megye egyetlen kerékkötőjét, a fő kötőféket, meg mit tudjuk még, milyen jelzők illenek Árpásira. Csak hát megint a tények. A Délkelet által kommunistának kikiáltott lapunk kft.-ként működik, s a tőke meghatározó része nyugati tulajdonban van. Önálló gazdasági vállalkozás vagyunk, amelynek ügyeihez — sem a gazdasági, sem a szervezeti, sem a munkaügyi kérdésekhez, sem a vezetők kinevezéséhez — senkinek semmi köze sincs a tőkebefektetőkön kívül. Se a képviselők, se a pártok nem szólhatnak bele dolgainkba. A közéletben jártasabb olvasók talán felvetették a kérdést: ho­gyan bírhatta ki ez a maroknyi kollektíva a reá zúduló össztüzet, miként volt képes érvényesíteni akaratát a politikai nyomással szemben. Nos, egyszerű a magyarázat, amelyből ráadásul kiderül, hogy a látszólag Árpási-ügy mennyire nem személyhez kötődik. Annak idején mi dolgoztunk pártirányítás alatt. Amikor lehetősé­günk nyílt rá, elhatároztuk, hogy többet párt, pártok ránk nem telepedhetnek. Tőlünk telhetőén mindent megteszünk függetlensé­günk megteremtéséért és megőrzéséért. A többi hazugság, a dolgok félremagyarázása. Ez tartotta a kollektíva gerincét egyenesben, ez az elhatározás volt a választóvonal, végeredményben ez döntötte el, hogy kinek milyen szándékai vannak ezzel a lappal. Ha ez még ma is fáj egyeseknek, hadd fájjon. Nekünk is sok minden fáj. De milyen érdekes, a velünk kapcsolatban álló politikusok, politikával foglal­kozók többsége lelke mélyén megértette mindezeket, és írásaink tanúsítják, hogy korrekt kapcsolatunk van a tisztességes tájékoztatás érdekében. Szemben állunk a tükörrel, egyszerre nézünk magunk elé, önma­gunkba, és vissza az időbe, amikor kommunista lapot készítettünk. Mi tudjuk miben vétkeztünk, és azt is, hol és miként. De azt is, hogy a helyes út egyedül ebben a sokat emlegetett tükörben keresendő. Nem pedig a hamis, borissza papok ráolvasásában. gykor volt elvtársak most újságíró kollega urak. Lám, lám, milyen kicsinyek is azok a híres újságírók, hogy lefújják a kor- és rendszerváltás rájuk rakódó szennyét, porát jól szabott zakójukról. Talán azt hiszik, hogy ez a por a semmibe szívódik fel az őket körülvevő levegő­ben. Meglehet, a megtisztulásban reménykednek, avagy hitegetik magukat. Reménytelen vállalkozás, abba a tükörbe előbb-utóbb mindenkinek bele kell nézni! A szerkesztőség Fejleszteni, de miből? Szeptember 12—13-án tar­tották Mezőhegyesen a Nónius Hotelben a megyei közgyűlési elnökök negyedik értekezletét. A nagy jelentőségű tanácskozá­son az ország 17 megyéje képvi­seltette magát. Csütörtökön délután Kassai Béla polgármester bemutatta a vendégeknek Mezőhegyest és a mezőgazdasági kombinátot. A várossal való ismerkedés után a résztvevők meghallgatták dr. Il­lés Iván főigazgató előadását a regionális kutatások helyzeté­ről. Ezt követően Wirth György, a Régió Invest Rt. vezérigazga­tója szólt a vállalkozói alapon történő térségi fejlesztések lehe­tőségeiről. A kétnapos tapasztalatcsere fő témáját pénteken vitatták meg. Dr. Simon Imre, a Békés megyei közgyűlés elnöke erről előzetesen a következőket mondta: — Az önkormányzati va­gyonnak, az önkormányzati tu­lajdonnak a kérdései valameny- nyiünket foglalkoztatnak. Előadónak dr. Bálint Tibort, a Belügyminisztérium hatósági főosztályának vezetőjét kértük fel. Már a kötetlen beszélgeté­sek során is kimondtuk: a va­gyontól, a bevételek alakulásá­tól függ a megyei önkormányza­tok jövője. Á közgyűlési elnökök mező- hegyesi értekezlete pénteken, a 14 órakor kezdődött sajtótájé­koztatóval ért véget. (Egy ké­sőbbi számunkban még vissza­térünk az eseményre.) M.Gy. Vendégkommentár Lichtensteinbe emigrálok? Szolid színvonalon megírt riportot olvashattam az egyik csehszlovákiai magyar napilap­ban gróf Adrássy Géza hányat­tatásairól és negyvenkilenc esz­tendő utáni hazatéréséről. Fél évszázad nagy idő, ennyi eltelté­vel még egy rablógyilkos is bün­tetlenül hazatérhet szülőföldjé­re. Hát még egy olyan ember, aki senkinek se vétett! Örülök, hogy eggyel többen túlélték a világhá­borút és az utána következő négy évtizednyi hadiállapotot. Egyéb oka is van örömöm­nek. Ugyanis úgy hozta a sors, hogy életemnek volt egy öt-hat esztendőnyi időszaka, amikor naponta ott ültek ebédlőaszta­lom körül az Andrássy grófok. Persze, csak szellemük ült ott. Kanaba úr révén. Kanaba úr főerdésze volt egykor az And- rássyaknak. A panelház szom­szédos lépcsőházához tartozó lakásban egyedül élt. Egyszer meghívtuk karácsonyi vacsorá­ra, megismerkedtünk, és attól kezdve naponként-kétnapon- ként szívesen látott vacsoraven­dég volt nálunk. És attól a kará­csonyestétől kezdve az András­sy grófok is naponként-kétna- ponként odatelepedtek az aszta­lom köré. Ha történetesen vad­disznósült került az asztalra, Kanaba úr csendesen megje­gyezte: A vaddisznósülthöz pe­dig áfonya dukál vagy csipke­lekvár... Ha vadász barátom megtisztelt néhanapján egy szép darab őzgerinccel, ovációval fogadta főerdész úr a tálat, de nem tudta megállni, hogy csend­ben meg ne jegyezze: Nem őz­gerinc az őzgerinc szarvasgom­ba nélkül. De hát hol van most szarvasgomba? A grófék Dél- Franciaországból hozatták... Egy év se telt el, és én hovato­vább jobban ismertem az And- rássyakat, mint a feleségemet. Különösen az a történet tetszett, amikor a grófi család valame­lyik tagja nagyvonalúan kisegí­tette az egyik falu kárvallotjait. „Szarvaslesre mentem Sanyi gróffal (vagy talán Pali grófot mondott?), felértünk a hegytető­re, és megdöbbenve láttuk, hogy éjszaka az utolsó házig porrá égett a falu. Csak három percig csodálkozott Sanyi gróf, majd hozzám fordult: Kanaba, tüstént térjen haza, vágasson ki harminc hold szálfaerdőt, hadd építsék fel belőle a falut.” Nem tudom melyik Betlér környéki falu immár porladó szegényemberei utódainak ne­vében most mélyen fejet hajtok a hazatért Géza gróf immár szin­tén porlandó őseinek emléke előtt. Kanaba úr, a főerdész meggyőzött róla, hogy jóérzésű keresztény emberek voltak, akik szívesen alamizsnálkodtak, ha rászoruló került az útjukba. Ahogy tudták, helyrehozták más grófok mulasztásait, és még az is lehet, hogy egy-egy őszin­tébb pillanatukban lelkiismeret- furdalásuk is volt, hatalmas va­gyonuk láttán. Lichtensteinbe, a törpeállam­ba vezetett az Andrássy család útja. A riportból megtudtam, hogy gróf Ándrássy Géza végül is idegenvezetőként és síoktató­ként kereste meg kenyerét, hob- byként pedig négyesfogathajtó bíró volt. „Két évtizeddel ez­előtt Fülöp herceggel (az angol királynő férje — a szerző meg­jegyzése) kezdtük.” Köszöntöm én is hazánk föld­jén az Andrássy családot, amely olyan államférfiakat adott a vi­lágnak, mint gróf Andrássy Gyula, az egykori monarchia egykori külügyminisztere, I. Ferenc József feleségének, a fe­ledhetetlen emlékű Erzsébet ki­rálynőnek a házibarátja. Egy tör­ténész így jellemezte a császár és király állítólagos felszarvaz- tatásának történetét: „így vett elégtételt egy aulikus magyar főúr Világosért!” Kissé, persze, zavarban va­gyok. A riport vége miatt. Ahol Géza gróf a család veszteségei­ről beszél. A 36 ezer hold erdő­ről, a 12 ezer hold szántóról, számos ércbányáról, vasgyárról és épületek sokaságáról. Amennyiben a Szlovák Köztár­saság jogállam akar lenni — nyilatkozta Andrássy gróf—, és be kíván lépni az Európai Kö­zösségbe, az ilyen „számlákat” is mielőbb rendezni kell. Már kinyilvánítottam, hogy én — szeretem a grófokat. És áhítom, hogy jogállam legyünk, és célszerűnek tartom, hogy egyszer, talán nemsokára, be­lépjünk az Európai Közösségbe. De felelősségem teljes tudatá­ban kijelentem, hogy ha a Szlo­vák Köztársaság annak árán vá­lik jogállammá, hogy rendezi a 36 ezer hold erdő és a 12 ezer szántó „számláját”, akkor én megteszem azt, amit Géza gróf tett meg 49 esztendeje: kiván­dorlók Lichtensteinbe. Inkább leszek egy miniállamban turis­takalauz, mint újságíró egy olyan jogállamban, ahol 48 ezer holdas grófi birtokok lesznek. Utóirat: Anyám elolvasta ezt a szöveget, és csak ennyit mon­dott: A fene essék a proli bőröd­be Tóth Mihály, a pozsonyi Új Szó munkatársa „HA ÉSZ GÚNYOL: VEDD KOMOLYAN; DE A SZA­MÁRRÚGÁST? UGYAN!” (Burns) A jövő szavai: piac, profizmus, profit (Folytatás az I. oldalról) emberek is különbözőképpen magyarázzák. A menedzser, a vállalkozó, a tulajdonos kategó­riák összefolynak a köztudatban és a hazai gyakorlatban. A nyu­gati üzleti élethez való felzárkó­záshoz a nemzetközi terminoló­gia használata is szükséges. A hazai menedzserképzés ugyancsak sokféle, nem csak azért, mert állami és egyre na­gyobb számban magániskolák foglalkoznak ezzel, hanem, mert a stratégiai fontosságú ok­tatás sem rendszerezett, egysé­ges. Ma már természetes, hogy egy alakuló vállalkozás alkal­mazza a számítástechnikát. Fej­lődése mégis világszerte meg­torpant, a piac telítődik. A nagy vállalkozások figyelme a tele­kommunikáció felé fordul, a profi kisvállalkozásra azonban továbbra is szükség lesz — állí­tották a nagyvállalatok képvise­lői. A magyar gazdaságnak, az üzleti életnek sok évszázados elmaradással kell megküzdenie: a vállalkozás, léptékváltásához értéket és mértéket is kell válta­ni. E gondolatokkal fejeződött be a fórum és a háromnapos gyu­lai akadémia. o, m

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom