Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-07 / 184. szám

MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1991. augusztus 7., szerda rn ✓ • y'i / 1 / Tájékozódás Járt-e már pápa Magyarországon? A kérdés, valamint az erre adható válasz látszólag egysze­rű, mert csak kétféle lehet: igen vagy nem. A felelet azonban mégsem ilyen könnyű, hiszen azt is mondhatjuk és joggal: igen is, meg nem is. A kérdés ugyanis pontatlan. Mert ezt lehet úgy értelmezni, hogy a pápai állam feje, a Vati­kán ura ilyen minőségében és hivatalosan felkereste-e hazán­kat. De értelmezhető úgy is, hogy valaki, aki ült valaha a pá­pai trónon, valamikor, élete fo­lyamán megfordult-e -hazánk­ban. A válasz az első értelmezés szerint: igen is, meg nem is. A második értelmezés szerint egyértelműen: igen. Volt ugyanis egy pápa, IX.1 Leó, 1049-től 1054-ig pápaként az egyház feje, aki 1052 augusz­tusában, hivatalos minőségé­ben, I. András királyunk uralko­dásának idejében néhány napra Magyarország területére lépett. Csakhogy — és ezért jogos az igen is, meg nem is változat —, nem a magyar királyhoz jött, bár a magyarok érdekében. A történet valahol ott kezdő­dik, hogy Péter magyar királyt — akit a magyarok 1042-ben zsarnoksága miatt elkergettek — III. Henrik német—római császár, miután Aba Sámuel se­regét Ménfőnél legyőzte, 1044- ben visszahelyezte a magyar trónra. Ennek fejében Péter 1046-ban felajánlotta neki Ma­gyarországot. Péter vazallusa lett Henriknek, Magyarország hűbérbirtokává vált a német— római császárnak. 1046-ban azonban a Tiszántúl felkel Péter és idegen környezete ellen, mire a király ismét Henrikhez fordul. A lázadók András és Levente hercegeket hívják segítségül. Ám a Vata vezette felkelés po- gánylázadássá alakul, amelynek ekkor esett áldozatául az András és Levente fogadására indult Gellért püspök. András győz, a menekülő Pétert elfogják, meg­vakítják, és így esik a Székesfe­hérvárott trónra lépő András ki­rály kezébe, ahol rövidesen be­lehal sérüléseibe. Ám III. Henrik nem nyugo­dott bele Magyarországnak, vélt hűbérbirtokának elveszítésébe, s ezért 1051-ben immáron ne­gyedszer indult seregével a ma­gyarok „megzabolázására”. Ez az a nevezetes hadjárat, mely­ben a harmadik Árpád-házi her­ceg, Béla vezette az ellenállást, s amelyben a német sereg csak­nem éhen veszett. Béla ugyanis az ősi magyar harcmodort alkal­mazta: mindent elrejtett vagy felperzselt a régi római utakon előrenyomuló német sereg elől, s amikor az már az éhezéstől legyöngülve alig vánszorgott, könnyű lovasságával váratla­nul, hol itt, hol ott ütött rajta, nyílzáport zúdítva rájuk. Fehér­vár után Henrik visszafordult, s a Duna felé igyekezett, ahol ha­jókon várta az utánpótlás. Csak­hogy a magyarok elfogták azt a levelet, amélyben a hajóhad pa­rancsnoka utasítást kért, hol vár­ja be Henrik seregét, és Miklós püspök azt válaszolta Henrik nevében, hogy siessen vissza Regensburgba, mert a császár is kénytelen oda visszavonulni. Az éhező sereg végül már eldo­bálta vértjét, fegyverét, hogy könnyebben meneküljön, s a hagyomány szerint azóta neve­zik azt a helyet Vértes-hegység­nek. Henrik még ezután sem nyu-. godott bele a csúfos kudarcba, és a következő évben, 1052-ben ismét szerencsét próbált. Ekkor Pozsony várát vette ostrom alá. Júliusban kezdődött a vár ostro­ma, szárazon és vízen, hatalmas hajóhaddal. A magyar seregben azonban akadt egy, „az úszás mesterségében igen jártas em­ber, a neve Zotmund”, olvashat­juk a Képes Krónikában, akit Búvár Kundnak is neveznek, aki megfúrta a német hajókat. Az ostrom azonban tovább folyt, s most lép színre IX. Leó pápa, most lép magyar földre hivata­los egyházfői minőségében, bár a Pozsony körüli német tábor­ban. A pápa ugyanis személye­sen kereste fel III. Henrikét, hogy rábeszélje: kössön már végre békét a magyarok királyá­val, I. Andrással. Es III. Henrik császár hallga­tott a pápára, felhagyott az ost­rommal, ám ebben hajóhadának elveszítését is nyomós okként tartja számon a történelem. Hivatalosan, a pápai állam vagy a Vatikán, másként a Szentszék fejeként, többé nem járt pápa hazánkban. Azonban olyan magas rangú papok, akikből később pápa lett, bizony megfordultak az ország­ban. Hogy csak a legutóbbi időkről beszéljünk: 1938. május 23-án lépte át a magyar határt a budapesti Eucharisztikus Kon­gresszusra érkező Eugenio Pa- celli bíboros államtitkár, pápai legátus, XI. Pius pápa képvise­letében, s akiből már a követke­ző év márciusában XII. Pius néven lett pápa. Kíséretéhez tar­tozott az a Giovanni Battista Montini bíboros, a későbbi VI. Pál pápa, aki 1963-tól 1978-ig volt a római katolikus egyház feje. Dr. Csonkaréti Károly Az „Isten pénze sem elég” A Vatikán rekordösszegű deficitre számít A pápai állam 1991-re az összes eddiginél nagyobb deficitre számít. Ä hiányzó összeg átszámítva 94 millió márkát tesz ki, ez 8,5 millió márkával több, mint tavaly. Ezen kívül a leghíresebb művé­szeti emlékek fenntartására további 25,6 millió márkára lenne ége­tően szükség. A közel 2360 alkalmazott bére 86 millió márka. A Vatikán Rádió fenntartása 29,7 millió márkába kerül. A Szentszék az idén közölt először — legalább megközelítő — adatokat pénzügyei állásáról. Ezek szerint ingó vagyonuk 700 millió márka, az ingatlanok pillanatnyi értéke pedig 518 millió márka. Ezekből a Vatikánnak évente 150 millió márka bevétele származik. Ezzel szemben 244 millió márka a kiadása. Noha a Vatikán rengeteg pénzügyi társasággal, bankkal és válla­lattal rendelkezik, a pénzügyi mérlegek, nevek, adatok mind-mind szigorúan titkosak. Ez leginkább a Vatikán Bankra áll, amelyet hivatalosan nem is pénzintézetnek, hanem Instituto per le Opere di Religione (IOR), tehát az Egyházi Műveletek Intézetének neveznek. A világnak alighanem a legtitokzatosabb és legexkluzívabb bank­ja ez, ahol hiányoznak a kontókivonatok, az ügyfél nem áll sorba a vásárcsarnokban, nincsenek kötött hitelek, pénzautomaták, főleg pedig egyáltalán nem költenek reklámra. Mi több, a bank maga is nehezen található meg, hiszen egy toronyban bújik meg, a Szent Péter tér oszlopsorai mögött. Aki a pénzét a Vatikán Bankban akarja kamatoztatni, vatikáni útlevéllel kell, hogy rendelkezzék. A banknak kb. 700 vatikáni ügyfele van. II. János Pál számlaszáma 16/16. A bank forgalma mintegy 7 milliárd márkát tesz ki. Ez az összeg csekélynek tűnik, de az ügyfelek számát tekintve nem is olyan kevés. Ha a Vatikán Bank ilyen tehetős, miért nem segít a Pápai Állam anyagi gondjainak enyhítésében? A 67 éves Theodor E. Pietzcker, aki két éve a Vatikán Bank felügyelőbizottságának tagja, úgy véli, az IOR-nek a Szentszék költségvetéséhez kevés köze van. Honnan lehet akkor segítségre számítani? Például az úgynevezett Péter-fillérekből. Ez a világ összes katolikus templomából származó adomány, ami tavaly ugyan 110 millió márkát eredményezett, de ezt nagyrészt karitatív célokra fordították. Sőt, ez a jövőben főként az újraindított romániai, litván, csehszlovák és ukrán püspökségek támogatását fogja szolgálni, tehát a költségvetés számára elesik. A Szentszék gazdasági ügyeiben illetékes prefektúra elnöke, az amerikai Edmund Casimir Szoka érsek, mindenesetre már kitalálta, mit lehetne tenni: a gazdag országok katolikus egyházai nyújtsanak segítő jobbot a Szentszéknek. Erre ők — a Kánoni Jog 1271-es cikkelye alapján — különben is kötelezhetők... FEB Kormánydöntés egységes adat­szolgáltatásról A jelenlegi ellentmondásos helyzet megszüntetésére a kor­mány a jövőben egységesíteni kívánja a magyar gazdaságról az adatszolgáltatást. Ezzel a fel­adattal a Gazdasági Kabinetet bízták meg. Korábban ugyanis jelentősen eltérő adatok láttak napvilágot, attól függően, hogy azok a Nem­zetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumból, a Pénzügymi­nisztériumból vagy a Magyar Nemzeti Bankból származtak. Az eltérés oka, hogy a statiszti­kai rendszer csak rés'zben fogja át az átalakuló gazdaságot, a nagyszámú kisvállalkozásokat már nehezen követi. Emellett a külkereskedelemben áttértek a vámstatisztikára, számításba veszik teljes egészében a bér­munkához beérkező alapanya­got, majd a hónapokkal később kiszállított készterméket. Ugyancsak zavarja a tisztánlá­tást a lízinggel kapcsolatos kül­kereskedelmi mozgás. Emellett a folyófizetési mérleg alakulá­sát nagyban meghatározzák a láthatatlan tételek, többek kö­zött a magánvállalakozók devi­zaügyletei. Ezért a jövőben a Gazdasági Kabinet egyaránt közölni fogja a bankhálózat által szolgáltatott pénzforgalmi, valamint az MNB által összeállított fizetési mérleg adatokat és a Nemzetkö­zi Gazdasági Kapcsolatok Mi­nisztériumának kereskedelmi mérlegről készített beszámoló­ját. Ez a tájékoztató tartalmazni fogja azt is, hogy a különböző táblázatok és számok között mi­lyen összefüggések vannak. Az első ilyen adatszolgáltatásra szeptember 5-én kerül sor, s azt követően egy hónap késéssel a kabinet havonta nyilvánosságra hozza az eltelt időszak legfris­sebb gazdasági információit. Az ötvenedik elé Lipták Pált megyei könyvtár­beli kis szobájában — melynek ajtaján sokak által talán kevéssé ismert „ Artotéka” feliratot talál­juk — grafikai művek fotói kö­zött találtam. Mint megtudtam, a könyvtár grafikai kiállításának sora jubileumhoz érkezett: az 50. kiállítást nyitják meg ez év augusztus 30-án. Az alkalom nemcsak szükségessé teszi, de feltétlenül megérdemli, hogy bevezetőként áttekintsük mind­azt, ami az 50. kiállítást meg­előzte és „körítetté”. Az artotéka a könyvtárak képzőművészettel kapcsolatos, sokoldalú és egyben kiemelt te­vékenységének intézményi, szervezeti egysége, keretes. Először a II. világháború után jelent meg ez a forma egyes eu­rópai könyvtárak profiljában, hazánkban a miskolci és a jász­berényi könyvtár bővítette gyűj­tő munkját ez irányban. Legszé­lesebb ívűén azonban a békés­csabai megyei könyvtár építette ki artotékáját. A kezdeménye­zés érthetővé válik, ha figyelem­be vesszük, hogy 1986-ban, amikor az artotéka elindul Lip­ták Pál volt a megyei könyvtár igazgatója, aki emellett orszá­gosan ismert festőművész is. Alkotói éroszát sugározta át könyvtári munkájára akkor, amikor kiépítette az intézmény­nek ezt a részlegét. Az artotékában a képzőmű­vészet és a könyvtár kapcsolatá­nak két klasszikus, tipikus for­máján (képzőművészeti köny­vek a polcokon és alkotások a termekben) kívül még három fontos területe van. Ezek pedig az önálló képzőművészeti gyűj­temény, a rendszeres kiállítá­sok, a képzőművészeti kiadvá­nyok, és esetlegesen képzőmű­vészeti alkotások kölcsönzése. Természetes, hogy a Lipták Pál által szervezett, vezetett könyv­tárban a nyomtatott képzőmű­vészet (könyvek, albumok, fo­lyóiratok) minőségben és meny- nyiségben is egyaránt eltér az át­lagtól. A nyolc és fél ezer kötet jelzi a mennyiséget, a minőséget pedig a magyar könyvforgalom­ban elsőként megjelent külföldi igényes kiadványokon, a „skirá- kon” túl a Phaidon, Hudson és Thames, Rizzoli, Bertelsman és Droemer kiadványok egész sora képviselik. Az szinte természe­tes, hogy ezeket hasonló színvo­nalon egészítették ki a szép kivi­telű folyóiratok. Az olvasóter­mekben, az összekötőterekben plasztikai művek adtak további élményt a látogatóknak olyan alkotók keze nyomán, mint Rá- tonyi József, Kiss Kovács Gyula, Mikus Sándor, Katona Zsuzsa stb. Az artotéka igazi többletét, gazdagságát a közel félezer da­rabos grafikai gyűjtemény je­lenti. Sajátos azonban, hogy ebben az artotékában festmény nincs, legfeljebb a határterüle­tek (pasztell, akvarell) vannak képviselve. Az ok nagyon ké­zenfekvő. A festmények meg­szerzése még az átlagnál jobb költségvetésű csabai könyvtár számára is túl nagy feladatot je­lentett. Maradt tehát az elérhető grafika. Ebben viszont a mai magyar grafika szinte minden értékét be tudták mutatni. A gya­rapodás kezdeti forrását a mi­nisztériumi vásárlások, adomá­nyok képezték, ezen kívül a könyvtár is rendszeresen vásá­rolt a kiállító művészektől. A kiállítások 1986-tól rendszere­sen, havonta követték egymást. A magyar grafika legjobbjai ke­rültek fel a könyvtár paravánjai­ra. Most, amikor az 50., jubileu­mi kiállításra készülnek, látszik igazán, hogy milyen nagy átte­kintő képességgel és kvalitásér­zékenységgel hívta meg Lipták Pál a kiállító művészeket. Leg­szívesebben — a fenti mondat igazolásául — mind az 50 kiállí­tót felsorolnám, de erre az újság­terjedelem sajnálatomra nem ad lehetőséget. így csak néhány nevet említek, hogy cseppben a tengerként, a részből következ­tethessünk az egészre: Szalay Lajos, Kondor Béla, Csohány Kálmán, Kass János, Reich Ká­roly a már klasszikussá váltak közül. És néhány név a fiatalab generációból: Bukta Imre, Bak Imre, El Kazovszkij, Barabás Márton, Baranyai András, Fehér László, akik ma már a szakma élvonalába tartoznak. Évekkel ezelőtti bemutatásuk azonban még felfedezésszámba ment. A tévé és a Magyar Nemzeti Galéria példája nyomán a csabai artotéka is rendszeresítette a Hónap műtárgya sorozatot. En­nek keretében nemcsak a kiállí­tói művészek egy-egy alkotása szerepelt, hanem mások munkái is helyet kaptak. A kiállításhoz katalógust, a Hónap műtárgyá­hoz pedig rövidebb, „röplap kézfogást” készített Lipták Pál a befogadói élmény teljesebbé té­tele, meghosszabbítása érdeké­ben. Itt elérkeztünk ahhoz a nem nagy, de a legkorszerűbb techni­kát képviselő nyomdához, amely a katalógusok kivitelezé­sét, és az egyéb kiadványok megjelentetését is lehetővé tet­te. És szólni kell nemcsak ma­gukról a gépekről, hanem az azokat kezelő szakemberek gondosságáról, ügyszeretetéről, a minőség iránti elkötelezettsé­géről is. A nyomda tette lehető­vé az artotéka országosan is ki­emelkedő és legmaradandóbb teljesítményének, a Poesia Hun- garica és a Graphica Hungarica kiadványsorozatoknak a megje­lentetését. A Poesia Hungarica sorozat elsősorban költői művek gondozására, publikálására vál­lalkozott. Elég utalni Illyés Tá­viratok című, Polner Zoltán Aranyfának aranyága, továbbá Czipri Éva Erdélyi Attila rajzai­val illusztrált köteteire. A pél­dányszám miatt is figyelemre méltó kiadványa volt a sorozat­nak Csoóri Sándor és Orosz Já­nos albuma. Ez ugyanis a szoká­sos kétszázötven példány he­lyett ötvenben jelent meg, így az egyes nyomatok önálló alkotás­nak tekinthetők. Ugyancsak művészet- és irodalomtörténeti érték a Palasovszky Ödön ver­seinek és Lossonczy Tamás hozzájuk készített illusztrációi­nak Összecsengések című köte­te. Vállalkozott azonban olyan néprajzi érték közkinccsé tételé­re is ez a sorozat, mint Bomai Zsófia és öreg László András rajzokkal bővített gazdasági jegyzései. Tőlem legtöbben mégis Illyésné Kozmutza Flóra József Attila utolsó hónapjairól című visszaemlékezése iránt ér­deklődtek és próbáltak általam ennek megszerzése érdekében kapcsolatot teremteni az artoté- kával. (Zárójelben meg kell je­gyezni, hogy ennek az iroda­lomtörténeti raritásnak nemcsak a megszerzését, hanem vissza­tartását is komoly szervezői és „lélektani” sikerként kell érté­kelnünk.) A Graphica Hungária sorozat a műfaj legjobbjainak biztosított igényes, magas szín­vonalú megjelenést. A nevek önmagukért beszélnek: Kondor Béla, Szalay Lajos, Reich Ká­roly, Csohány Kálmán, Würtz Ádám, Kass János, Koffán Ká­roly, Feledy Gyula. Ennyi sikeres tevékenységi kör elbírja és a tények tisztelete is arra kötelez bennünket, hogy ne hallgassunk az artotéka egyetlen, lassan kimúlt akciójá­ról. A képzőművészeti alkotá­sok kölcsönzését bevezették ugyan, de az a nemes népműve­lői és kömyezetesztétikai cél el­lenére sem terjedt el. A kölcsön­zők ugyanis a három, illetőleg hat hónap alatt annyira megsze­rették a kölcsönzött műveket, hogy legtöbb esetben meg akar­ták vásárolni, ami — lévén ezek leltározott gyűjteményi darabok — nem volt lehetséges. Végezetül tartozunk az igaz­ságnak azzal, hogy Lipták Pál öt év előtti kezdeményezését nemcsak elvileg, hanem költ- ségvetésileg is támogatta a me­gyei kulturális vezetés. Ugyan­csak örömmel nyugtázhatjuk, hogy ez a tevékenység az új ve­zetés, elsősorban Ambrus Zol­tán igazgató megértése és segí­tése mellet; a gondolat szülőaty­ja munkálkodása nyomán mind a mai napig töretlenül folytató­dik. Bízunk benne, hogy az új, demokratikus önkormányzat a szép eredményeket elért és az artotéka által összefogott könyvtári képzőművészeti tevé­kenységet továbbra is segíti, támogatja. Dömötör János

Next

/
Oldalképek
Tartalom