Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-07 / 184. szám
I 1991. augusztus 7., szerda KÖRKÉP * A pozsonyi Uj Szó írja Sunyovszky Szilvia- új szerepben Még pár hét és hazajön. Még játszik egy kicsit, elvállal pár rádiós szerepet, aztán csomagol és költözködik. Sunyovszky Szilvia szeptember 1-jétől a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója. Színészi pályáját 1970-ben Kassán kezdte, majd egy évvel később Budapesten, a Madách Színházban folytatta. Rengeteg szerepet jászod az elmúlt húsz év során, talán igazgatónő is volt már, valódi tapasztalatokra azonban csak most fog szert tenni. — Nem mondom: bátor ember! Megtudta, hogy üres az intézet igazgatói széke, és már vette is a papírt meg a tollat, hogy megpályázza. — Azért nem ilyen gyorsan ment a dolog... Először is azt tudtam meg, hogy kapott végre egy ideiglenes helyet az intézet, és ez még ugye március 15-én volt. Az ötlet, hogy mi lenne, ■ha... csak ezután jött, azt pedig, hogy megnyertem a pályázatot, július 25-én Biszterszky Elemér államtitkár közölte velem. — A Madách Színháztól mikor vett búcsút? — Még tavaly, szerződés- bontással. Felmondtam, mert lépni akartam. — S mivel teltek az elmúlt hónapjai? — Volt munkám elég. A Szentendrei Nyár programjait szerveztem, alapítványok tevékenységét segítettem, rádióztam... — Szeptembertől ilyesmire aligha lesz lehetősége. Én a színészi pályának nem akarok végleg hátat fordítani, ezt nem is kérte tőlem senki. Megszakítom egy időre, aztán majd folytatom. —Akkor most az egyik szeme sír, a másik meg nevet? — Igen, így is mondhatnám. Persze olyan nagyon szomorú azért nem vagyok, majd ha hiányozni fog a színpad, és akad valami színészi feladat, akkor az intézetben lépek pódiumra. Például egy irodalmi esten. Sunyovszky Szilvia 1988 decemberében Budapesten Simonyi Imre költő társaságában — További elképzeléseiről is kérdezhetem? —Egyelőre nem akarok a terveimről beszélni, majd ha Pozsonyban leszek, nagyon szívesen. Addig csak annyit: éjjelnappal jár az agyam. —Emi ékszik még arra a napra, amikor Budapestre költözött? — Hogyne emlékeznék... —: Mi viselte meg jobban a lelkét: az, hogy elment, vagy az, hogy most visszajön? — Egyik sem nehéz, ha az ember feladatot, netán küldetést teljesít. — Biztosan tudja, annak idején, amikor Kassáról Pestre költözött, sokan nehezteltek önre. Itt mindenki annak örült volna, ha marad. — Nehezteltek, igen, de nem volt igazuk. Kolléganőm, Sophia Loren mindig máshol dolgozik, és élni sem egy helyen él, • mégsem haragudtak rá az olaszok soha. Arról nem is beszélve, hogy én Magyarországon is a magyar kultúrát szolgáltam. — Most, hogy tudja: szeptembertől Pozsonyban dolgozik, milyenek az álmai? — Nyugodtak és könnyűek. Nagyon várom már, hogy indulhassak... tele vagyok energiával és lelkesedéssel. A kölcsönös megértés és az európai szellemiség házát akarom vezetni. Szabó G. László Ne legyenek szatyorban a milliók Fizessen kártyával! Másfél millió forintott raboltak el a minap egy autótelep közelében valakitől, aki éppen a megvásárolt kocsi árát akarta átadni az eladónak. Mindennaposak lettek az effajta esetek és a közbiztonság gyengülését látva az ember kínjában mit is mondhat: miért hord ennyi készpénzt magánál a szerencsétlen? — Mi mást tehet? — kérdez visza dr. Varga István, az MNB pénzforgalmi önálló osztályának csoportvezetője, akivel a készpénz nélküli fizetések jövőjéről beszélgetünk. — Manapság egy pénzátutalás akár két-három hétbe is telhet. Ezért egyre gyakoribb, hogy a magánszférában dolgozók tízmilliókkal a táskájukban jönnek-mennek a különböző pénzintézetek között, hiszen a kisvállalkozások nem tudják elviselni a mai rossz banktechnikából adódó késedelmet. Márpedig a bankok közötti elszámolás és a bankok-ügyfelek kapcsolata lényegében még mindig a régi számviteli rendszerben történik. Mindennek a következménye a pénz hosszú vándorlása. — Ön tehát hisz abban, hogy négy-öt év múlva az aktív keresők felének zsebében ott lapul majd a fizetési kártya? Mitől ilyen optimista? — A hazai bankok máris kényszerhelyzetben vannak, a tönkrement nagyvállalatok helyett a lakosság felé kell fordulniuk, ha meg akarnak élni. Nagyon gyorsan meg kell tehát változtatniuk az egymás közötti átutalások rendszerét. Ha ez gyorssá és biztonságosé válik, akkor nem kell majd sokat győzködni a lakosságot a fizetési kártyák előnyeiről és nagyon hamar át fognak állni egy egészen másfajta családi pénzgazdálkodásra. — Pillanatnyilag a Dunabank és az OTP ötvenezer ügyfelénél van fizetési kártya. Hogyan lesz ebből 2,5 millió? — Ma egymillió kétszázezer átutalási betétszámla van az országban, ami a kiindulás alapja lehetne az új rendszernek. Leghamarabb a nagyon veszélyeztetett benzinkutaknál várható a speciális kútkártya elterjedése. Szendrey Ildikó Ferenczy—Europress A Megamorv Petőfi Bizottság közleménye A Megamorv Petőfi Bizottság ezúttal tájékoztatja a magyar közvéleményt a Petőfi kutatásban bekövetkezett pozitív változásokról. 1. A Megamorv Petőfi Bizottság történelmi kutatócsoportja június 15-én tért vissza Szibériából, és magukkal hoztak több mint 130 olyan dokumentumot, mely egyértelműen bizonyítja, hogy a ’48-as szabadságharc leverése után az oroszok elhurcoltak közel 15 000 hadifoglyot. Ezek között voltak magyar, lengyel, olasz, cseh, román hadifoglyok. 2. A Megamorv Petőfi Bizottság birtokába kerültek olyan dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a hadifoglyokon kívül az oroszok a szabadság- harc leverése után elhurcolták Kossuth, Bem tábornoknak hadianyagát, valamennyi felszerelését. 3. A Megamorv Petőfi Bizottság birtokába kerültek olyan titkos levéltári dokumentumok, melyek széljegyeztein olyan feljegyzések találhatók, melyek bizonyítják, hogy az MTA Pető- fi-kutatói, élükön Váradi Steinberg Jánossal már 1965-ben látták ezeket a dokumentumokat. 4. A Megamorv Petőfi Bizottság nehezményezi a hivatásos Petőfi-kutatók és az MTA eddigi nyilatkozatait és azt a tényt, hogy mindeddig el akarták hallgatni a magyar nép előtt a ’48-as szabadságharcban részt vevők Szibériába történő elhurcolását. (1991. február 29-ei Kultúra, Hajdú-Bihari Napló 7. számában Kosáry Domonkos kinyilatkoztatta, hogy egyetlen egy hadifogoly sem került Szibériába.) 5. A Megamorv Petőfi Bizottság közzé teszi, hogy 1991. június 28-án az MTA tudósai és a Megamorv Petőfi Bizottság szakemberei egyeztetést tartottak. Az egyeztetés alkalmával a ' Megamorv Petőfi Bizottság az MTA-nak bemutatta fenti dokumentumokat. 6. A Megamorv Petőfi Bizottság közleményének kiadásával egyidőben átadta az MT A részére a hadifoglyok elhurcolását bizonyító dokumentumokat, a DNS vizsgálati módszer leírásával együtt. 7. A Megamorv Petőfi Bizottság közzé teszi, hogy az USA- ban a Petőfi-kutatással kapcsolatos vizsgálatok befejezése érdekében alakult egy magas szintű tudományos bizottság. A bizottságban részt vesznek az amerikai hadsereg, az FBI szakemberei, az igazságügyi törvényszéki orvosszakértők, valamint az eddigi kutatásban részt vett Bruce Latimer és Clyde Simpson antropológusok. A magas szintű bizottság külön levélben kérte a vizsgálatok mielőbbi befejezése érdekében a Kerepesi úti temetőben lévő Petőfi szülők földi maradványainak kontroll anyagát. 8. A Megamorv Petőfi Bizottság közzé teszi a fenti dokumentumokon túl azt, hogy tudomásuk van olyan titkos megállapodásokat tartalmazó levéltári anyagokról, melyek bizonyítják, hogy a magyar kormány és a szovjet kormány megegyezett abban az MTA kérésére, hogy eltitkolják a világ közvéleménye előtt továbbra is a ’48-as szabadságharcban részt vevők Szibériába való elhurcolását. 9. Figyelemmel a Petőfi-ku- tatás során előkerült konkrét dokumentumokra és a bizonyítási vizsgálat előtti megállapításokra, a Megamorv Petőfi Bizottság 1991. augusztus 15— 20-a között nyilvános sajtótájé- kozatót fog tartani, és másolatban a fent hivatott dokumentumokat át fogja adni a jelenlévők részére. Morvái Ferenc Megamorv Petőfi Bizottság elnöke Identitászavar? Be kell vallanom, halálra rémültem. Mégpedig akkor, amikor a Kossuth Rádió Esti krónikájában meghallottam a Ceontea szenátorral készült interjút. Ebben a beszélgetésben a hírhedt Vatra-vezér ismételten kimondja: Románia földjén csak románul lehet élni és gondolkodni, amint azt az egységes nemzeti állam alkotmánya megköveteli. És azon meggyőződésének is hangot ad, miszerint ezt a józan magyarok minden bizonnyal meg fogják érteni. Sőt, arra is számít, hogy magyar tagjai is lesznek majd a szervezetnek. Ez a gondolkodásmód előttünk, erdélyi magyarok előtt nem ismeretlen, számtalanszor hallottuk, s nem is ijedünk meg tőle. Eddig meg voltam győződve: mi aztán nem szenvedünk identitászavarban! Rémületem oka nem is a rádióban hallott elmebeteg hőzöngés volt. Am az interjú kapcsán rádöbbentem bizonyos összefüggésekre. De hadd kezdjem a mesét a hol nem volt-tói, hadd értse mindenki, minémű sokfejű sárkány rémített halálra. Egyszer volt, hol nem volt, egy erdélyi magyar újságíró, aki elment Budapestre. De nem ám a Lehel-piacra, hanem az Országházba, hadd lássa, milyen is az a híres-neves magyar demokratikus Országgyűlés, és példaként írhasson róla balká- niasan elmaradott hazájában. Mert ez a naiv- asszony igenis hitt a magyar demokráciában, európaiságban, toleranciában, egyszóval őt otthon arra tanították: a magyarok született úriemberek. Semmi baj nem volt, ameddig be nem tévedt egy Tanács körúti papírkereskedésbe azzal a szándékkal, hogy valami szép ajándékot vegyen a fiának iskolakezdésre. Otthonról azzal eresztették útra szülei: ha szeretni nem is, de tisztelni mindenkit kell. Hatalmas volt tehát megdöbbenése a'mosolyból zöldeskék dühre váltó pénztárosnő láttán. A változást pedig a tárcájából kihulló zöld útlevele okozta. Azt, hogy lekoldusozták ötezer forintjával együtt, még elviselte, de amikor a táskáját is át akarták vizsgálni, mondván: a románok lopnak— felháborodottan kikérte magának. Akkor még azt gondolta: egyedi esettel van dolga. Am amikor a Nyugati pályaudvaron a pénztárból azt mondta neki egy érdes középkorú hang, hogy: „Hülye, rohadt románoknak nincs hely- jegy!” És jegy nélkül kellett felülnie a vonatra, a kalauz jóindulatára bízva magát, kezdett kételkedni saját neveltetése helyes voltában. Apja azt mesélte neki: Magyarország a mi anyaországunk. Hát így viselkednek az emberrel egy anyaországban? Elkeseredésében elhatározta: az árvaságot választja. Telt-múlt az idő, a sebek hegedni kezdtek. Annál is inkább, mivel az illető újságíró Erdély olyan részében élt, hogy a pesti televízió műsorát nézhette. Itt aztán nyilatkozott nyakra-főre a miniszterelnök, a külügyminiszter, s mindenféle jótékonynak mondott szervezet, aggódott Chrudinák Alajos a Panormámában, s a rádióban hallotta: ,,Őseink kertje Erdély.” Elfelejtette sérelmeit, de nem felejthette azokat a barátait, akik régtől fogva oly jó szívvel voltak hozzá, s ismét elment Magyarországra. Magyarként, testvérként, szívében azzal a titkosan melengető érzéssel, hogy a határ, amit átlép, csupán adminisztratív, hiszen az erdélyi magyarság is a magyar nemzet szerves része. Úgy ment, mint hazulról haza. Nagyon szép napot töltött Békéscsabán, barátai között, estére pedig elhatározta, hazatér. A békéscsabai állomáson a pénztárnál Aradig szeretett volna venni egy jegyet. A pénztárosnő megkérdezte: „Maga magyar?” ,Jgen, magyar vagyok" — válaszolt a világ legtermészetesebb hangján a kissé természetellenesnek tűnő kérdésre. —Mintha csak Romániában lennénk, gondolta, miközben a pénztárosnő felszólítására elővette az útlevelét. — Miért mondja, hogy magyar, mikor maga román? —fortyant fel az egyébként szimpatikus, nagynéni kinézetű pénztáros. — Dehogy vagyok én román, magyar vagyok, csak az állampolgárságom román! — Tehát román! Akkor csak valutában vehet jegyet! Volt is nála húsz nyugatnémet márka, hiszen mint jó európai, tájékozódott az érvényben lévő törvényekről. Am amikor közölték vele, hogy menetjegye Aradig 18 (azaz tizennyolc!) nyugatnémet márkába kerül, és visszaadni csak forintban tudnak, elhatározta, hogy ezt még megfontolja. Közben elgondolkodott, vajon miféle szerzet lehet ez a pénztárosnő, aki a határtól pár kilométerre él, de nem lát tovább a pénztár ablakánál? — Még hogy én román? — háborgott. — Ilyet csak Ceontea szenátor mondott nekem októberben! Vajon van a Vatra Romaneascanak magyar- országi fiókja? Nem is, inkább ez egy, amolyan magyar „tűzhely” lehet! Márpedig mi otthon a nácikkal nem szoktunk vitatkozni, inkább megkerüljük őket. Ehhez próbálván tartani magát, visszament a pénztárhoz, és határozott hangon azt mondta: — Kérek egy jegyet Lökösházára! Ott ugyanis véget ér a Magyar Éllamvasutak hatásköre, a román területre pedig jegyet vehet a vámnál. A pénztárosnő azonban dörzsöltebb volt — és ellenségesebb, mint sejtette. A válasz határozott „nem” volt. — De én csak Lökösházáig megyek, onnan majd elmehetek gyalog is! — érvelt, és ezt egy percig komolyan is gondolta. Mármint, hogy gyalog kel ót a határon. Szóba sem álltak vele, s mivel amúgy is teljesen megperzselődött már a gyűlölet tüzében, melyet az ablak mögött ülő asszony sütött, elsomfordált. Végül egy teljesen ismeretlen ember vette meg a vonatjegyét. Az nem kérdezte, magyar-e, román-e, csak azt, hogy miért zokog egy teljesen idegen pályaudvar csarnokának sarkában? És egy kicsit tudott örülni is, mire a mozdony tülkölve indulást jelzett. Végül is talált fehérek közt egy európait”. A vonaton pedig, mivel volt rá bőven ideje, elgondolkodott: vajon hogyan állíthatja egy ország, hogy Európába megy, ha csak egyesek mennek arra, mások visszafelé menetelnek, azon szomorú idők irányába, amikor a zsidóknak csillagot kellett viselniük? Egy percig felmerült benne a kérdés: vajon nem ő szenved-e identitászavarban, s nem tudja, hogy .magyarként is román? Vagy egyáltalán, micsoda ő, ha Romániában „hazátlan" -nak bélyegzik, anyaországában pedig nem- kívánatos idegen? Az aradi állomáson vásárolt egy Romániai Magyar Szót, aztán otthonról felhívta egy barátját, és azt mondta neki (magyarul természetesen): —Istennek hála, hazaérkeztem. Este, miközben leírta ezt a mesét, eldöntötte: a magyarok istene nem is Magyarországon lakik, és ő tulajdonképpen nem is szenved identitászavarban. (És ma is boldogan él, ha megr nem halt.) PORZSOLT RÉTHY EMESE t
