Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-18-20 / 194. szám

MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM ---------------------199L augusztus 18-20., vasárnap-kedd--------Q I smerjük meg a Bibliát! A tízparancsolat a legismertebb Ötágú síp Tengerbe hullik egy könnycsepp Az erkölcsi parancsok legis­mertebb összefoglalása a tízpa­rancsolat. A Biblia elbeszéli, hogy Isten a Sínai-hegyen meg­jelent— a hittudomány nyelvén kinyilatkoztatta magát — és szövetséget kötött Izrael népé­vel. Mózes a nép képviseletében fölment a hegyre, s onnan kőtáb­lákra vésve hozta le az Istennel kötött szövetség feltételeit, a tíz- parancsolatot. Az Ószövetség hitének kezdetétől fogva lénye­géhez tartozott, hogy Isten tisz­telete elválaszthatatlan paran­csainak teljesítésétől, amelyek az ember egész erkölcsi maga­tartását meghatározzák. Ugyan­ezt erősíti meg a tízparancsolat felépítése is: az első három pa­rancs Isten tiszteletét szabályoz­za, a többi hat pedig a felebarát iránti erkölcsi kötelezettség. A parancsokat Izraelben sohasem tekintették csupán erkölcsi elő­írásnak, elvi normáknak, hanem Isten személyes akaratának, amelyeknek teljesítésére az iránta való szeretetből kell az embernek elköteleznie magát. Isten erkölcsöt meghatározó akarata útmutatás az Isten népé­hez méltó életre, s még a tilal­mak is ennek szolgálatában áll­nak. Jog és igazság Az Ószövetségben az erkölcs nem magánügy volt. Izraelben a közösség életét szabályozó jog­rendet és társadalmi elkötele­zettséget is a hitben gyökerező erkölcs hatotta át. Ez a magyará­zata annak, hogy a tízparancso­latot a közéletet igazgató törvé­nyek gyűjteményéhez kapcsol­va találjuk a Bibliában. Különösen a próféták hang­súlyozzák a hit erkölcsi követel­ményeit, elsősorban a felebarát­tal szemben tanúsított magatar­tás terén. Szerintük Istennel csak ott alakulhat ki helyes kapcsolat, ahol ez hatással van az emberek egymás közötti viszonyára. Sze­mük előtt olyan közösség képe lebegett, amely méltó Isten né­péhez, ezért Izraelben a kölcsö­nös elkötelezettség és testvéri­ség eszméit hirdették. Ebből a szempontból vizsgálták koruk társadalmát, és részletekbe me­nően kimutatták a közösség éle­tében az isteni jog és igazság, az emberi kapcsolatokban pedig az erkölcsös cselekvés hiányát. A próféták a jog és szociális igaz­ságosság legfőbb védnökét Istenben látták és őt tekintették az erkölcs forrásának. Ezért háborodtak fel kortár­saik magatartásán, akik elvben ugyan tisztelték Izrael Istenét, de a hétköznapi életben semmi­be vették parancsait. Amosz, Ozeás, Mikeás vagy Izajás és Jeremiás próféták ilyen jelensé­gek ellen emelték fel szavukat. Ellentmondás a hívő számára A Biblia tanítása szerint az erkölcsi rend nem az ember aka­ratának vagy önkényes elutasí­tásának függvénye, hanem maga a szent és igaz Isten szerez neki érvényt. Mint a teremtés és történelem ura, végső fokon ő szavatolja az erkölcsös élet érté­két és bünteti semmibe vételét. A zsoltárok, különösen pedig a Prédikátor könyve tanulsága szerint, a hívő embert sokat fog­lalkoztatta az a fájdalmas ellent­mondás, amelyet napról napra tapasztalnia kellett: az igaz és hibátlan emberrel gyakran az történik, amit a gonosz érdemel­ne, míg a gonosznak sokszor az az osztályrésze, amiben az igaz­nak kellene részesülnie. A kínzó problémára Istennél remélt ki­utat találni. Isten kezében tartja a világ sorsát, s mindenkit száma­dásra fog szólítani parancsainak teljesítéséről. Ekkor majd kinek- kinek megfizet cselekedeteihez mérten. Ez az oka annak, hogy a próféták addig nem ismert ko­molysággal szólították fel kor- . társaikat Isten akaratának köve­tésére, amelynek elmulasztása súlyos büntetést von maga után. Meghívásukban úgy élték meg a személyes Istent, mint aki hívja és feltétlen engedelmességre szólítja az embert. Ezért hangsú­lyozzák szokatlan élességgel a számadás elkerülhetetlenségét. A történelmi súly Az Isten parancsaiban megis­mert erkölcsi rend sokszor sú­lyos tehernek tűnik, mert úgy érezzük, megköti szabadságun­kat, egyéni kívánságainkat. Az Ószövetségben is felmerült hasonló gondolat, amikor a zsol- táros elmondja a gonoszok látszólag szabad és gondtalan életét, akik nem tartják a maguk számára kötelezőnek Isten pa­rancsait és gátlás nélkül élnek vágyaiknak. A Biblia tanításá­ban viszont éppen az erkölcsi rendhez mért cselekedetek teszik az embert emberré, min­den más teremtmény fölé emel­ve őt. Mózes első könyvében az ember teremtésének elbeszélé­séből ismerjük: Istenmára törté­nelem kezdetén parancsot adott az embereknek, jelezve, hogy az emberiségnek erkölcsi tettekkel kell kibontakoztatnia életét. Az elmúlt két évezred során a tízparancsolat életrendünk része lett. Bár sokszor állt és áll ma is a kritika kereszttüzében, érvénye időállónak bizonyul. Akármit is tartsunk a tízparancsolatról, vi­tatkozhatunk korszerűségéről, de azt mindenkinek tudatába idézi, hogy az erkölcs elenged­hetetlen része emberi méltósá­gunknak. Rózsa Huba, a Budapesti Róm. Kát. Hittudományi Egyetem tanára Északra sodorta a szél. Ott is hunyt el 1990 nyarán, 56 évesen. Éppen akkor, amikor végre úgy látta, versei hazaértek; a ma­gyarországi olvasók is megízlel­hették a tiltott gyümölcsöt. Ha­lotti kártyájára Búcsúzó című versét nyomtatták szerettei, szellemiségéhez illően magya­rul és svédül: „Tengerbe hullik egy könnycsepp: / ez a halál. Csak ennyi. Ne sirass. / Bölcs hullámoktól tanulom az öröklé­tet.” Thinsz Géza 1956 óta élt Svédországban. Egyetemi ta­nulmányait az uppsalai egyete­men végezte, majd Stockholm­ban telepedett le, ahol haláláig egy svéd könyvkiadónál dolgo­zott. 1960-ban jelentkezett elő­ször verseskötettel (Még mindig így), s ez a könyv a saját versek mellett fordításokat is tartalma­zott. De nem csupán svéd költő­ket magyarított, kéretlenül ültet­te át svéd nyelvre az elmúlt 30 évben József Attilát, Weöres Sándort, Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát, Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost, Gergely Ágnest. Téve ezt a legcsekélyebb elismerés nélkül. Nagykövet volt ő, pecsé­tes papírok nélkül. Miközben saját versei illegálisan juthattak csak a magyarországi olvasó kezébe. Egyetlen idehaza ki­adott verseskötete, A párbeszéd művészete csak 1983-ban jelen­hetett meg, s ezután közölték a folyóiratok hébe-hóba verseit. Pedig lírája sajátos színt jelent a magyar irodalomban, látásmód­ja, élethelyzete olyan alkotáso­kat teremt, amelyeket csak egy „magyarul svéd, és svédül ma­gyar” költő hívhat életre. 1970-ig az első köteten kívül még három könyvet publikál (A jó hatványain, Asszonyáldó, Arnyjáték), s e könyvek alapján Thinsz Géza költészetének for­rását a dalban találjuk föl, verseit játékos erotika és nosztalgia jel­lemzi. S a másik pólusa e lírának az identitáskeresés. Thinsz Géza nem katasztrófa­ként éli meg a hazájától való elszakadást. Úgy foglal hont egy másik kultúrában, hogy soha nem tépi el a korábbi szálakat, s hogy hozzáadja a csak általa hozzáadható érzéseket, látás­módot, sajátos ízt. „Szakadatla­nul a határsáv okon” — írja egyik versében. A hetvenes évek három verseskötete (Határsávok, A vi­zek távlatai. Rendhagyó látoga­tás) arról győzi meg a figyelmes olvasót, hogy Thinsz minden verse újabb és újabb pontosítási kísérlet, s hogy egyre tömöreb­bek lesznek a költemények, a dal mellett megjelenik a „lírai pró­za”, s frappáns telitalálatai afo- risztikussá teszik műveit. A nyolcvanas évek köteteiben (Valaki diktál, Bodzavirág, Az ismétlődés misztikája) a szere­lem majd kizárólagos témává válik, s ez az emberi létezés min­den szeletét átjárja. Köteteiben szaporodnak az egysoros ver­sek, s e villanások időzített bom­baként „robbannak” az olvasó­ban: „Érted megérte” (Előze­tes). Minden egy pontba fut; az összetartozás élményébe. S az élmény valójában megmagya­rázhatatlan, de „A megmagya­rázhatatlan mindig nőnemű”. Thinsz Géza a kétnyelvűség kereszthuzatában élt és alkotott. Tavaly év elején még új verseit rendezgette kötetté. Remélhető­leg nem kell sokat várni megje­lenésére. Életében utolsó napvi­lágot látott könyvét lapozgatva valóság és képzelet keveredését látjuk, s az élmény és a rágondo- lás kettőségében minden hite­lessé válik. Teremt a vers is: „Kimondtalak, tehát létezel.” Ennél többet nem kívánhat az ember! Böröndi Lajos Thinsz Géza: Megterítve? Minden bölcsességek tudója, Csuang-ce megvigasztal: a halál hazatérés. Talán terítve ál! már az asztal? Ha megkísért az elmúlás Ha megkísért az elmúlás,, mint a szerelem, elnyúlnék melletted, akárha meztelen. De ez csupán vágyálom. Mert olyan jól tudom, elintézem én a halálom magánúton. Válasz egy ismerős kérdésre Rólad magyarul álmodom. És a csodákra hajlamosak vagyunk... Mária evangéliuma, a rockopera Szép, augusztusi este volt. Szél se rebbent, ragyogtak a csil­lagok, és emberek ezrei töltötték be a szegedi Dóm teret, akik arra vártak, hogy átadják magukat egy közös élmény hatásának. Tolcsvay László—Müller Pé­ter—Müller Péter Sziámi: Má­ria evangéliuma című rockope­rájának előadása vonzotta a közönséget. Minden kritikánál fontosabb a publikum reagálá­sa, nekik, értük történik a játék, s ha azok, akik jegyet váltottak a produkcióra, elégedetten távoz­nak, akkor a sikerek könyvében őrzi az emlékezet az előadást. Manapság külön művészet meg­találni a hangot, amelyre vonzó­dik a tömeg, így a Szegedi Sza­badtéri Játékok vezetői a nyári színházé sinálás érdemeseinek számítanak, hiszen ezúttal — is — rátaláltak a csemegére, ame­lyet eszi-veszi a nép. Divatos témát, bibliai történe­tet dolgoz fel a szegedi rockope­ra. A Jézus Krisztus szupersztár világsikere óta, a rockműfajban is számos mű született, amely a Bibliát tekinti forrásnak. Mivel a hitet tisztelni illik — más hitét is —, óhatatlanul is egyfajta ámu­lat kíséri azokat a színpadi mű­veket, amelyek a hitre építenek. Ünneplőbe fényesített lélekkel, különös várakozással közelíte­nek a nézők az ilyen előadásokhoz. A Mária evangé­liumának szerzői ráadásul „új­szerű” nézőpontból láttatják az eseményeket, a mű címének megfelelően Máriát — Sáfár Mónika—hely ezik a középpont­ba. A Fogadalmi templom előtti tér még erősíti is a biblikus ha­tást, hiszen a szereplők mögött látható a szép Madonna-szobor, s csak a néző fantáziáján múlik, hogy meghosszabbítja-e a suga­rakat, fel a csillagokig, vagy még azon is túl. Csakhogy Szűz Máriát lehet leborulva imádni, hozzá imád­kozni, neki országot felajánlani, de színpadi művet csak róla írni nem lehet. A színpadon drámai feszültség, ütközések kellenek, s a názáreti ember körül megtör­tént drámákban az anya ugyan­csak háttérben maradt. Az újszü­lött körüli megdicsőülés és a ha­lott fiát átölelő anya vibráló su­gárzását leszámítva, Mária sose került reflektorfénybe. S ha színpadi címszereplőnek írják, akkor isteni gyermeke törvény- szerően el kell, hogy homályo- sítsa őt. így történt Szegeden is, ahol a narrátor, János apostol —• Vikidál Gyula —, Máriára emlékező képei közt, amikor megjelent az Úr—Sasvári Sán­dor—, ő uralta a színpadot is. Természetesen másként látja, különböző módon értékeli az előadást a hívő ember, másként az, aki a hitét keresi, és másként a nem keresztény vallású, vagy aki „csak” a művészeti élményt várja a színháztól. Aki hívő, bi­zonyára boldog, mert megteste­sülni látja Máriát, színre hozzák az egyébként felfoghatatlan és elképzelhetetlen szeplőtelen fo­gantatást, tanúja lehet a kis Jé­zus születésének, a Megváltó földi útjának, tehát sok csodás bibliai történetnek. És a csodák­ra mindig hajlamosak vagyunk. De jaj annak, aki nehezen képes hevülni. Bizony még luciferi al­katnak se kell lennie, hogy ész­revegye, itt a szép már túl szép, a zene a saját műfajához viszo­nyítva sem következetes, a törté­net nem eléggé összefogott, a „versek” néhol fülsértőén primi­tívek. Ám van néhány valóban hatásos jelenet, amely emberi mélységeket tár fel, mint például Mária és Jézus egymást elbocsá­tó kettőse, amikor hívők és ké­telkedők közösen éreznek, s ezek az emelkedett pillanatok jelentik a színház varázsát. Nagy Viktor rendező, a sza­badtér követelményeihez iga­zodva, a látványra építi az elő­adást. Nincs könnyű dolga, mert a hatalmas, színes színpadi ké­pek könnyen rátelepednek a pro­dukcióra, s úgy tűnik, nem is tart e veszélytől. Füstölög a színpad, angyalok légiói népesítenek be minden teret, ahol két szárny- csapásra való hely akad. Csikós Attila monumentális díszlete egybekapcsol földet és eget: az omladozó római impérium falai közt él a Dóm, és ragyognak a csillagok. Nagy kár, hogy a díszletek mögött, a jeleneteikre felsorako­zó szárnyas statiszták, sőt a füst­gépeket eredménytelenül büty­kölő munkások is,: a közönség szeme láttára végzik tevé­kenységüket. Benedek Mari jel­mezei is az előadás kettőségét hangsúlyozzák: Jézus környeze­tének egyszerű, szép ruhái az „égiek” giccses, aranyló színei­vel, s a „rosszak” feketeségével ütköznek. Fodor András kore­ográfus a revü-színház elemei­vel szolgálja a produkciót. A zenei vezető Kocsák Tibor volt. Andódy Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom