Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-10-11 / 187. szám
EXKLUZÍV Tőkés László: Románia kisebbségellenes politikája Az alábbi esszét Tőkés László júliusban fogalmazta meg és a Romániai Magyar Szóban hozta nyilvánosságra. A keretben megjelentetett szöveg a magyarellenességéről közismert román Totusi Iubirea hasábjain látott napvilágot. A hatalom gyengeségei című dolgozat — melyből itt csak részleteket közlünk — megjelentetését azért tartottuk fontosnak, hogy érzékeltessük: milyen indulatoktól fenyegetve kell nemzetiségi jogait védenie az erdélyi magyarságnak. A Trianon után kialakult Románia hivatalos politikájára általában véve, mind a mai napig a kisebbségekkel szembeni ellenséges magatartás jellemző. A nemzeti kiteljesedés fejében kisebbségi jogokat és autonómiát ígérő román állam az elmúlt hetven esztendőben igazából sohasem tartotta be az e téren tett ígéreteit és nemzetközileg vállalt kötelezettségeit. Rövidebb-hosz- szabb enyhülési időszakokat és kényszerű „pihenőket” leszámítva, országunk mindvégig elnyomta az etnikai kisebbségeket, és valójában egy pillanatig sem tett le az „egységes román nemzetállam” létrehozásának végső céljáról. Ebben a tekintetben a királyi Románia, a fasizmus és a kommunista diktatúra csupán módszertani, mértékrendbeli és árnyalati eltéréseket mutat. / r ROMANOSITAS, ASSZIMILÁCIÓ A trianoni békeszerződés óta Románia kormányai többé-kevésbé váltakozó intenzitással a soknemzetiségű Erdély (Transsylvania) elrománosításá- ra törekedtek. A kisebbségek jogfosztásánál és általános elnyomásánál súlyosabban esett a latba a Kárpátokon túli román tömegek szándékos betelepítése, mely az elmúlt évtizedek alatt gyökeresen megváltoztatta Erdély demográfiai térképét. A folyamat Ceau- sescu idején tetőzött. Az erőltetett ütemű urbanizáció és iparosítás révén a diktatúra elérte azt, hogy a megelőzően magyar és német többségű városok döntő többségében (Kolozsvár— Klausenburg—Cluj, Brassó—Kronstadt—Brasov, Nagyvárad—Grosswardein-Oradea, Temesvár—Temes- war—Timisoara, Marosvásárhely— Tirgu Mures, Szatmár—Satu Maré stb.) a románság került túlsúlyba, egyes színtiszta vagy magyar többségű vidékek pedig nagymértékben elrománosodtak. Nem hivatalos becslések szerint a jelzett korszakban 3—5 millió román települt át az ókirályság („regát”) területéről Erdélybe. A természetes népességi arányok megváltoztatásával járó, politikai rangra emelkedett mesterséges asszimiláció létében fenyegette a többségében abszolút szórványállapotba jutott, több mint kétmilliós magyarságot. A zártabb társadalmi formákban szerveződött németek jobban ellenállottak a beolvasztó politikának, de ezzel szemben inkább el is szigetelődtek, mint a magyarok. A hetvenes évektől fogva végletekig erősödő ultranacionalista elnyomás a „társadalmi homogenizá- ció” meghirdetésével végre ideológiai alapot is biztosított a kisebbségi diszkriminációnak és asszimilációnak. Ettől fogva a homogenizáció ellentétpárjának számító szeparatizmus bélyegét sütötték a kisebbségekre, amennyiben ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz. Megjegyezzük, hogy az „egységes nemzetállam” agresszív koncepciójának lettek áldozatai nem csupán az etnikai kisebbségek, hanem a közel kétmil- liónyi tagot számláló görög katolikus egyház is, melyet 1948-ban számoltak fel és olvasztottak be az „ortodox nemzetbe”. Az asszimilációval párhuzamosan folyt Romániában az etnikai kisebbségek kivándorlása, illetve elűzése. Azt még csak „természetesnek” kell vennünk, hogy minden történelmi és rendszerváltozáskor — a világháborúk nyomán — százezrek hagyták el az országot. A döbbenetes inkább az, hogy békeidőben, az utóbbi évtizedekben pusztultak ki szinte teljesen egyes romániai kisebbségek. A Nyugat által messzemenően honorált „LIBERÁLIS” KIVÁNDORLÁSPOLITIKA leple alatt a Ceausescu-rendszer igyekezett megszabadulni nemzetiségeitől. Miután jó pénzért túladott a háború után országunkban maradt zsidóság többségén, akik ma már húszezren sincsenek, és a németeken, akiknek száma 700 000-ről 100 000-re csappant, az utóbbi években a magyarság ellen indított végső offenzívát. A nyolcvanas évek második felében megnövekedett magyar kitelepedés és illegális kivándorlás aggasztó méreteket öltött, és mind a mai napig tart. Ha nagyon egyszerűen és tömören akarjuk megfogalmazni az utóbbi évtizedek drámai exodusának okait és hátterét, akkor az a diktatórikus viszonyokból, kisebbségi diszkriminációból és jogfosztottságból fakadó hazát- lanság érzése. Nem véletlen, hogy az edélyi magyarokat például „bozgorok- nak”, „hazátlanoknak” csúfolja a többségi nacionalizmus. A nagy- és óromán nemzeti ideológia a puszta elnyomás mellett történelmi „érvekkel” is alátámasztotta a kisebbségek idegenségtu- datát és hontalansági érzéseit, amennyiben egy széles körű, évtizedes „nemzetnevelési” program és propaganda keretében belenevelt a románság tömegeibe, hogy az etnikai és vallási kisebbségek idegenek a román nemzettesttől, ők csak „jövevények” az „ősi román földön”, következésképpen „gyanúsak”, Románia — legalábbis virtuális — ellenségei, „megtűrtek” és másodrangú állampolgárok, akik csupán a román nemzet „nagylelkűségének” köszönhetik jogaikat és életlehetőségeiket. A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az utóbbi években a románok körében is hatványozottan növekszik a kivándorlók száma, bizonyságául annak, hogy kisebbségi jogok és demokrácia szervesen együvé tartoznak, és nem lehet hiteles az a rendszer, mely elnyomja kisebbségeit. A jog, a szabadság és a demokrácia egy és oszthatatlan. SZELLEMIKULTURÁLIS NÉPIRTÁS A kisebbségek megsemmisítésének, általában a különbözőségek, a másság felszámolásának legátfogóbb módszere, mondhatni stratégiája a „nemzetállam” által, irányított, központosított szellemi-kulturális népirtás. Románia — és más „szocialista országok”— esetében ez a törekvés „szerencsésen” egybeesett a kommunista diktatúrák „internacionalista” totalitárius társadalmi gyakorlatával. A türelmetlen, egyneműsítő kommunista ideológia igazán otthon érezhette magát a tűzzel- vassal „homogenizáló”, a kommunizmussal együtt „nagyromán nemzetállaA hatalom gyengeségei A magyar irredenták már minden képzeletet felülmúltak. Tulajdonképpen a román állam alapjait támadják. Minden alkalommal ügy viselkednek, mintha a román állam most alakulna meg. Tőkés László azt a látszatot kelti, mintha mi, románok a kökorszakban élnénk, és Magyarországnak leckét kellene adnia nekünk szervezésből és térképismeretből. Mindent úgy szerveznek és irányítanak, hogy Románia elveszítse Erdélyt. És ha tegnapig még a hazai és a külföldi magyar irredentistákat vádoltuk ezzel a jól megtervezett és előre megrendezett katasztrófával, ma meggyőződésünk, hogy a bukaresti kormány hibáztatható a leginkább a bekövetkezhető szerencsétlenségekért. Tőkés László ajatollah arra buzdítja Marosvásárhelyen a magyarokat, hogy úgy harcoljanak a románok ellen, ahogyan a XIX. század végén a románok Ausztria—Magyarország ellen küzdöttek. Románia egy Ausztria—Magyarország? Ion Iliescu pedig egy Ferenc Jóska? Tőkés László egy Gheorghe Pop de Ba- sesti? Mire vár a parlament, miért nem foglal állást? Börtönbe küldenek nyomorult magyar nemzetiségű állampolgárokat, akik pillanatnyi eltévelyedésükben az RMDSZ vezetőinek románellenes propagandájának nyomására egy bizonyos helyen meggyalázzák a román állam, a román nemzeti lét emlékműveit. Például Avram láncú marosvásárhelyi szobrát! Azok pedig, akik egy országot becstelenítenek meg (múltbéli hőseit és mai polgárait), akik elvetik és veszélyeztetik Románia területi egységét, a román hatóságok gondoskodását és védelmét élvezik! Mégpedig valószínűleg azért, hogy ne haragítsák magukra Európát. Olyan nehéz megérteni, hogy Európát —amely a maga háza táján nem engedné meg, hogy ilyen gátlástalan elemek törvénytelenségeket műveljenek —már jó előre megnyerték maguknak a bujtogatók vezetői? Úgy akarunk Európába jutni, hogy a nemzetiségek hamis emberijogaira vonatkozó engedményekkel Romániát tönkretesszük? Mentsen meg az Isten bennünket attól, hogy így jussunk Európába, amikor már nem lesz mivel bejutnunk, csak egy olyan ország emlékével, amelyet ellenségeink tevékenysége és vezetőink egyszerűen érthetetlen passzivitása a széthullás sorsára juttatott! Lehet, hogy Tőkés László mindent megtehet, amit akar, de ha megszegi a törvényt, Bihar megyében is van elég ügyész és őrmester ahhoz, hogy megmutassák neki, hol hibázott és mi dukál ezért. Tőkés úr maga azzal dicsekedett, hogy Ceausescu-ellenes volt. Ceau- sescu halott. Nem a románok ellen volt-e kezdettől fogva? Nem irányult-e gyújtogató ellenzékisége nem annyira Ceausescu, hanem inkább Románia ellen? Most mit csinál? Ki ellen harcol? A magyar irredenták Erdélyt akarják, függetlenül, hogy válaszol-e nekik a Totusi Iubirea, hogy válaszol-e vagy sem nekik a Románia Maré. Itt van az Erdélyi Magyarság 6. száma. Lapozzuk csak át együtt a szám valamennyi írását, amelyekben minden, ami román, az rossz, ami pedig magyar, az jó Erdélyben. Ezt a folyóiratot épp te hoztad a szerkesztőségbe. És úgy vélem, hogy csak eszelős elmék képesek ezt a folyóiratot komolyan támogatni. Az erdélyi szélsőséges magyar folyóiratokhoz hasonlóan ez a budapesti szélsőséges folyóirat nem az erdélyi magyar kisebbség problémáját és jogait veti fel, hanem sokkal egyszerűbben Erdély hovatartozásának a kérdését: tyA román történészek — és Románia jelenlegi kormánya — büszkék arra, hogy a gyulafehérvári nyilatkozat egyetlen pontját sem tartották be a temesvári és a bukaresti »FORRADALOM« után sem. Vagy lehet, hogy mégis? De hol van akkor az ország 2,5 milliós magyar lakosságának erdélyi autonómiája?” Ez hát a vonal. Nem bonyolódunk bele a semmiségekbe. Egyenesen a térképet támadjuk. Nem igaz, Laci bácsi? Mert Tőkés László is ezt teszi: a magyarokat a románok ellen uszítja, s természetesen a románokat a magyarok ellen. Létezik-e a világon valahol egy olyan ország, amelyben az alkotmány megengedi az illető ország polgárainak, hogy zavartalanul hirdessék eszméiket, amelyek az illető ország elidegeníthetetlen területe, az ország alkotmánya ellen irányulnak? Adrian Paunescu • mot” építő Ceausescu-féle társadalmi szisztémában. Az egységes, kommunisztikus nemzetállam eszméje egyenértékű a kisebbségi sajátosságok és identitás, a nyelvek, kultúrák, hagyományok, vallások, szokások pluralizmusának, a területi és etnikai autonómiák tagadásával. Ennek értelmében Romániában bevallottan vagy leplezetten előbb- utóbb pusztulnia kellett volna mindennek, ami nem román, vagyis „idegen” és más, és nem illik bele az exkluzivista egynemzeti ideológia összképébe. Ezen szemlélet és gyakorlat adekvált jelképének tekinthetjük Ceausescu településrombolási tervét, melynek lényege, hogy mindent el kell pusztítani, ami kilóg a — kommunista módon felfogott — nemzeti patrimónum kataszteri rendszeréből. Altalánosítóan elvonatkoztatva a nemzetállami egység fikciójának — és egyben az abszolút hatalomnak — az oltárán fel kell áldozni a sokféleség gazdagságát, vagyis az ebben megvalósuló szabadságot, egymás viszonylatában létező értékeket és identitásbeli sajátosságokat. Az uniformizáló, eljellegtelenítő, korlátozó diktatórikus politikát maga a román nép is megszenvedte, de kétszeresen megsínylették a kisebbségek, hiszen anyanyelvi, tanügyi, kulturális, egyházi intézményeik elsorvasztása és felszámolása létükben veszélyeztette őket, egyet jelentett a beolvadással vagy elkorcsosodással. FOKOZODÓ VESZÉLYÉRZET Végső soron a fizikai-testi népirtás reális veszélyére is gondolnunk kell.'A szellemi-lelki genocídium már eddig is nagy károkat okozott az erdélyi kisebbségekben, kiváltképp a magyarságban. Az 1990. márciusi, megszervezett, pogromveszélyt idéző marosvásárhelyi események, valamint a közép-kelet-eu- rópai és szovjetunióbeli erőszakos nemzeti ellentétek — no, meg a múlt fájdalmas tapasztalatai — arra figyelmeztetnek, hogy térségünkben nem kizárt az erőszakos, népirtásig terjedhető nemzeti konfrontációk veszélye. Ebben a tekintetben félelemmel töltenek el bennünket a legújabb jugoszláviai fejlemények. Ez a veszélyérzet döntő mértékben járulhat hozzá ahhoz az általános kelet-európai népvándorláshoz, melynek lehetőségével már a fejlett Nyugat is számol, s mely katasztrofális következményekkel járhat egész Európára nézve. Ha pedig még ennél is rosszabbra gondolunk, a földrészünk békéjét, biztonságát, stabilitását fenyegető háborús veszéllyel is számolnunk kell. Fájdalommal bár, de meg kell állapítanunk, hogy a múlt örökségeként, enyhén variált formában ugyan, de egészében véve a mai Romániában tovább tart a Trianon után elkezdődött, majd Ceausescu idejében kiteljesedett kisebbségellenes, elnemzetietlenítő, nacionalista és diktatórikus politikai kurzus. Más vonatkozások mellett, melyek egyként sújtják a többségi románságot és a kisebbségeket — ennek a rendszernek csupán egyik, de igen fontos — vetülete a nemzeti elnyomás. Románia jövője, a közép-kelet-európai fejlődés és demokratizálódás, e térség sokrétű válságának a leküzdése és egyáltalán a forrón áhított európai rendezés, egység, béke és biztonság elképzelhetetlen az akut, újból elemi erővel felszínre tört nemzeti-kisebbségi kérdések megoldása nélkül. Ebben az összefüggésben a romániai és más térségünkbeli kisebbségek kérdése: európai és világméretű probléma. Intő ómen legyen erre nézve Európának Jugoszlávia.
