Békés Megyei Hírlap, 1991. július (46. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-13-14 / 163. szám

1991. július 13-14., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM IflÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szorító Domokos Pál Péter Az ember nem magának él Vallomás nyugdíj előtt születésnapjára Mindenkinek van egy Erdélye. Azoknak, akik valaha Benne él­tek, mindenkinek van egy külön Erdélye. Azoknak, akik valaha is Benne éltek vagy élnek: önma­gukkal azonos személyiség; akik nem erdélyiek, bárhogy szeressék is, számukra pusztán jelkép, eset­leg sajgás, lebegés, álomkép, illú­zió. Aki valaha Benne élt, de el kellett szakadnia, vagy csupán távolodnia Tőle, úgy érzi: űrutas lett, akit örök űrsétára kárhoztat­tak, hiszen az eltávolodás pillana­tától kezdve örökké az űrhajó kö­rül kering, s műszereiket sohasem tudják szétkapcsolni. Minden erdélyi embernek van egy külön Erdélye, aki (amely), ami csak az ő számára létezik: egyszerre személy, tárgy, föld­rész, szellem, élet és halál; terhe és kincse; hordozza, cipeli, el­hagyja, elbúcsúzik Tőle, visszatér hozzá, eltemeti, feltámasztja, elátkozza, felmagasztalja, félté­kenyen őrzi, de állandóan és min­denkinek ajándékozna, osztana is belőle, hogy más is boldog legyen Véle és általa; nemcsak szülőföld, haza, otthon, hanem az egyetlen érdemes élet foglalata. Nem tu­dom, létezik-e még egy ilyen el­varázsolt régió a földkerekségen, amely így dédelgetné s ennyire meggyötörné szülötteit, amely ennyiféle színben, árnyalatban képes tündökölni, s amely fölött mégis, oly sötét és kemény az ég, mint az azbeszt, amely mindenki számára ennyire mást jelentsen, de ha elmondják egymásnak, ki­derül: mindenki számára ugyan­az; ahonnan mindenki utazni, vándorolni vágyik, ahol oly csábí­tóak a messzeségek, s ahonnan mégsem tudsz végleg elszakadni, sohasem; amely elfér a zsebed­ben, mondjuk egy faragott meggyfaszipkában, mégis, akko­ra, hogy a lelkedet szétfeszíti; aki (amely) ami örökké csak volt, de örökké azt várod, hogy legyén. Erdély a kerek világon első hazája volt a lelkiismereti és vallássza­badságnak (1568) és utolsó egye­teme az emberségnek; prédául dobták oda s példává nemesedett; Tündérkert, amelyet juhokkal le­geltettek; szent körtánc, amely­nek a közepéről kiszáradt a céd­rus; • Krisztus, akinek önkezével kellett megfeszítenie magát. Domokos Pál Péter kilencven­éves. (1901. június 28-án született Csíksomlyón.) Az O Erdélye — többek között — abban különbö­zik másokétól, hogy ahhoz elvá­laszthatatlanul hozzátartozik az elvándoroltak valamennyi Er­délye, de mindenekfölött a két Csánglia: a moldovai és a bukovi­nai egyaránt. Soha meg nem vá­lasztott, önkéntes képviselője volt a Kárpátok gyűrűjén túlra szakadt törmelék-magyarságnak. „O valóságos vándorapostol módjára járta be a moldvai falva­kat és gyűjtötte az ottan élő ma­gyarságra vonatkozó társadalmi és néprajzi anyagot” — írja róla Szabó T. Attila. Leírta eredetüket, az elcsángálások hullámait, a hul­lámokon és hullámokkal sodródó tárgyi és szellemi kincseiket: vi­seletűk, szokásaik, dalaik, nép­művészetük, beszédjük boros­tyánkövébe kövült múltunk ékkö­veit, s könyveivel, tanulmányai­val, gyűjtéseivel megkísérelte (ha már megmenteni, visszahozni nem lehetett, hát legalább) beépí­teni, befoglalni a nem a királya­ink, hanem a mindenkori magyar nép által viselt, mindennapi, hét­köznapi nemzeti koronánkba. Ezért idehaza töviskoszorú járt neki (1944 óta él Magyarorszá­gon), odahaza pedig az elsők kö­zött tiltották ki örökre szülőföld­jéről. Nemsokára indulhatnak az új Domokos Pál Péterek Nyugatra, a dél-amerikai, az észak-amerikai, a skandináviai, a németországi, a hollandiai, az ausztráliai stb. csángók nyomába. Igaz, fiókjaikban, emlékeze­tükben, batyujukban, padláson, könyvespolcukon immár nem bukkanhatnak Kájoni Kódexre, öreg mesékre, balladákra, Petrás Incze János tudósításaira, Petri András vagy Illyés István énekes­könyvére, sem Codex Bandinus- ra; de talán ők is szolgálhatnak majd néhány hitvalló példával ar­ról: hogyan maradhatsz az arcta- lanító bőség ellenében oly hűsé­ges őriző, mint Domokos Pál Pé­ter népe a lélekölő ínség vámsze­dői közt. Banner Zoltán A pápalátogatás helyszínei A negyedik nap: Szombathely A Szentatya magyarországi útja során felkeresi Szombathe­lyet is. Azt a várost, püspöki szék­helyet, amely Sabaria vagy Sava- ria néven római település volt, mint Esztergom vagy Pécs. Püs­pöksége azonban nem tartozik a Szent István által létesített egy­házmegyék közé, annál sokkal későbbi: Mária Terézia alapította, s VI. Pius pápa állította fel 1777- ben. Savaria első lakói kelták vol­tak, neve a Savus (Száva) folyóra utal. Igazi történelmi szerephez azonban először a római hódítás alatt jutott, mert az ősi kereske­delmi út, az úgynevezett „boros- tyánkő-út” mentén feküdt. Sava­ria virágkora a 70-es években kez­dődött, s hamarosan központjává vált a provincia császárkultuszá­nak, ami számtalan pompás épít­mény létesítését jelentette. Csá­szári palotájában a IV. század fo­lyamán úgyszólván' valamennyi római császár megfordult, sőt rendeleteket is adott ki ott. Sava­ria nem csupán kulturális, vallási és kereskedelmi központja Pan­nóniának, hanem fontos katonai állomáshely is volt. Savaria a 455. szeptember 7-ei nagy földrengés alkalmával pusz­tult el. A római uralom idején itt szü­letett 316-ban az a Martinus, aki kiváló katona volt, majd keresz­ténnyé válva tours-i püspök lett, s Szent Mártonként a magyarok szentként tisztelik napjainkig. A Római Birodalom megszűn­te után a források hallgatnak Sa- variáról, bár tudjuk, hogy a nép- vándorlás minden erre vonuló népe megfordult ezen a helyen. A honfoglalás utáni századok­ban kevés említés történik Szom­bathelyről. 1237-től azonban egy­re többször említik hivatalos ira­tokban. 1318-ban nevezik először az oklevelek városnak, amelyet akkoriban Püspökszombatjának hívtak, lévén Szombathely a győri püspöké. Máig is meglévő, 1407- ből származó, sokszor megerősí­tett kiváltságlevele szerint azon­ban évi 200 arany megfizetése fe­jében a város lakói a püspökkel szemben minden más kötelezett­ségüktől mentesültek. A város a Szent Márton plébá­niatemplom körül terült el (a templom Szent Márton szülőháza helyén állt), kicsit távolabb a vár, amely a mai székesegyház—püs­pöki palota—szeminárium terü­letén feküdt. A török megjelenése után, biz­tonsági okból vált Szombathely Vasvár helyett megyeszékhellyé. Ide telepítették Vasvárról a kápta­lant is, így a város hiteles hellyé vált. Az 1777. esztendő merőben új kort nyitott a város történetében: püspöki székhellyé vált, mégpe­dig egy kiváló püspökkel, Szily Jánossal az egyházmegye élén. Székfoglalóján országra szóló ünnepséggel köszöntötték. És az új püspök tüstént hozzáfogott a munkához, hogy székvárosát egy­házfői székhelyhez méltóvá te­gye­1791 -ben megkezdik Szily éle­te főművének, a székesegyháznak építését. Szily, Hefele javaslatára elhatározza, hogy a már romos várpalota feláldozásával a püspö­ki palota és a szeminárium közt építse fel székesegyházát. Oltár­képei közül négyet Maulbertsch, kettőt Dorfmeister festett, a kupo­lák mennyezetét — Maulbertsch halála miatt—Winterhalder fres­kói díszítették. A város Szily halála után is dinamikusan fejlődött, mert püs­pökei és polgárai emyedetlen buzgalommal fáradoztak széppé tételén. A második világháború végén, 1945. március 4-én azon­ban súlyos légitámadás érte a vá­rost, s négy bomba telibe találta a székesegyházat is. Hosszú évekig tartó munkával azonban sikerült nagyjából helyreállítani, illetőleg belső berendezését pótolni. Dr. Csonkaréti Károly A hetedik osztályos Farkas Ilo­na az egykori énekiskolában an­nak idején megírta helyesírási röpdolgozatát, és hanyag elegan­ciával alákanyarintotta a nevét. — Mi ez, te lány? Fiona, Hona, Mona? — betűzte értetlenkedve a fiúk vihogása közepette az osz­tályfőnök, Varga Klári néni, nem is sejtve, hogy egy majdan közis­mertté váló nevet ragasztott akkor tanítványára. A tarhosi iskolapad­tól egyenes ív vezetett a kated­ráig, a kamagyi dobogóig, mely Sebestyénné Farkas Ilona számá­ra a teljes életet jelentette. A név megmaradt, a diákok körében Mona nénire módosult, akit tíz éves békési munkálkodása után — nyugállományba vonulása al­kalmából — nemrégen bensősé­ges hangulatú koncerten köszön­töttek a tanítványai, barátai. — Apám köröstarcsai kántor­tanító volt, anyám osztatlan első­második osztályt vezetett, cser­készek, leventék nőttek fel a ke­zük között. A gazdakörben telente felolvasási esteket szerveztek, anyám kézimunkakörbe gyűjtötte a falu asszonyait. Hozzászoktam mellettük, hogy az ember nem magának él. —Tarhoson, a tehetségek isko­lájában is ugyanezt a közösségi légkört szívtátok magatokba. Megerősítést nyert ott a szülői ház indíttatása? — Mindent együtt, magunk­nak csináltunk. A szegénység tett- rekészségre nevelt bennünket. Ha a szalmazsákot kellett megtömni, nem teketóriáztunk, és a hazulról jött csomagot is szívesen adtuk körbe, míg mindenki jóllakott. — Időben ezek távoli dolgok, mégis—úgy látom—erősek ben­ned a lenyomatok. — Egyes volt az intézeti szá­mom, az induló csapatban lehet­tem, és jól emlékszem, hogy a felvételin különleges, nekünk új­donságnak számító cseremisz dolgokat kellett hallás után éne­kelni. Mi ezeket nyitott szívvel, bűvöletben tanultuk. Előbb tud­tuk Kodály és Bartók feldolgozá­sait, s csak aztán haladtunk idő­ben vissza, Bach felé. —Most a lányod, Márta énekli ezeket a régi altatókat lemezre. — Igen, a Kaláka együttessel. Micsoda kincsesháza ez a magyar népzenének! Közös énekléssel, együtt fedeztük fel a szépségüket. —Kodály pedagógusként vagy népzenekutatóként hatott rád? — Érdekes dolog, mert két mondatát őrzöm nagyon. 1953- ban a zenepavilon avatására ké­szültünk, mikor Kodály napokkal előbb lejött Tarhosra, hogy ve­lünk is kipróbálja" a zeneakadé­miai szolfézsverseny anyagát. Bartók kórusműveket kellett lap­ról énekelnünk, majd le is írnunk, amit hallottunk. A tarhosi gárdá­ból ketten oldottuk meg hibátla­nul a feladatot. Hát akkor ősszel találkozunk a Zeneakadémián! — mondta. Másodszori nyugdíjba- vonulása után, akkor már három év zenetudományi tanulmánnyal a hátam mögött, a Király utcán ígértette meg velem: Ennek a kis országnak nagyobb szüksége van tanítókra, mint papírmunkát vég­ző zenetudósokra — hogy közép­iskolai énektanár leszek. Kezet adtam rá. — Úgy tudom, ének-zenei álta­lánosban kezdted a kórusmunkát. — A családom érdekében, hogy Pesten maradhassak, Zugló­ra kerültem. Kodály kérésére kí­sérletet folytattunk, a tagozatra fele-fele arányban tehetséges és zeneileg kevésbé rátermett gyere­keket vettünk föl. A nyolcadik osztály végére eltűnt a különbség köztük, a kórus a közös éneklés során egybeforrott. — Huszonkét évi tevékeny munka után — amelybe gyerek­kar, tanítóképzés, óvónőképzés. KISZ Központi Művészegyüttes, közönségszervezés belefért — mi hozott vissza a szülőföldre? — A tarhosi napok, a nyarak, a békési vezetők hívó szava, a nosz­talgia. — Nem bántad meg? Tudtál lépni? Segítettek? — A férjem nélkül jöttem, la­kást kaptam, gimnáziumi énekta­nári állást, majd az induló békés­csabai szakközépiskolában a szolfézs—zeneelmélet—népze­ne szakot. — Hallottuk, hírlett, hogy ren­geteget vállaltál, tanítás, kórus­munka, karvezetői tanfolyam szervezése, aktív társadalmi élet. Mindebből legerőteljesebben a szakmai tudás, a lobogás és az emberi kapcsolatteremtés rajzo­lódtak ki. — Éreztem, hogy szeretnek, magány ezért soha nem nyomasz­tott. — Most mégis búcsúzni ké­szülsz a békésiektől. Mit hagysz itt? — A 44 tagú gimnáziumi lány­kart, a nemzetközi kórusverseny ezüst és az EDÜ aranydiplomájá­val a tarsolyukban, és a két éve működő Városi Kamarakórust, tizenhét fiatalt, volt növendékei­met, akik megkerestek, mert éne­kelni szerettek volna együtt... — Megható búcsúkoncertet szerveztek neked, szívesen, hittel muzsikáltak. A váratlan elválás tőlük erős akaratra vall. — Igen, ezt csak így tudom végigcsinálni. A nagy kör után most a kisebbre, a családra kell mosolyognom, mindhárom gyer­mekem megérdemli, és az uno­káim is igénylik. Őket is meg kell tanítanom arra, milyen szép, hogy vagyok, de még szebb, ha va­gyunk! — Ez útravaló is lehet az utá­nad jövőknek. Kiknek üzennél még? Az édesanyáknak. Hogy ne száz decibellel bőgessék a heavy métáit, hanem énekeljenek. Ve­gyék elő a legegyszerűbb altatót, és tudják, hogy a simogató anyai szó, az énekhang a legszorosabb kapocs a gyermekük felé. — Sok erőt és egészséget eh­hez, Mona! Köszönöm a be­szélgetést. F. Pálfy Zsuzsa Könyv-revü Hévízi Ottó—Csuhái István: Szilénosz-gyakorlatok A Széphalom Könyvmuhely Dialógus sorozatában jelent meg ez a külsőre js szép, elegáns kötet, amelyben két fiatal esztéta tíz (6 + 4) írása található a létezéséről, művészetről és a korunkat izgató filozófiai problémákról. Hévízi Ottó meghatóan érzékeny írásai világosak, tiszták, érthetőek azok számára is, akik eddig nem foglal­koztak behatóan a műértelmezés­sel, esztétikával. Olvasmányosan elemzi cirénei Simon magatartá­sát, akit arra kényszerítettek a bibliai történetben, hogy átvegye Krisztustól a keresztet, és követve őt a Golgotára vigye. Egy megalá­zó eljárás részesévé vált, önkénte­lenül. Hogyan viselkedjünk ilyen helyzetekben? Erre ad választ a tanulmány. Ezenkívül Ezdrás próféta per­lekedését is mérlegre teszi; Ezdrás képtelen elfogadni saját pusztulását és végítéletét, hada­kozik és vitatkozik az úrral a ha­landóság értelmetlensége miatt. „Uram, ha ítéletre adod az em­bert, akkor miért teremtetted meg?” Hévízi Ottó két meditációt is szentel Shakespeare: Hamlet című drámájának, új megvilágí­tásba helyezve a hamleti bűn-fo­galmat. Csuhái István Franz Kafka le­veleit elemzi A megszólítható macska című írásában. K. folya­matosan megfigyeli, leírja macs­káját, végül annyira behatóan is­meri már, hogy szinte átvállalja a macskaszerepet, „fülünket he­gyezve, tűzszemünket meresztve ülünk az ágyban”. K. úgy tudja megérteni az állatot, hogy beleéli magát szerepébe. S megértése így is félreértések sorozata. Csuhái István Hévízi Ottóhoz hasonlóan érzékeny, pontos (nem rezignált) elemző, aki még az időfogalom­ról és az operáról is megdöbben­tően új megállapításokat tesz. (változatok az operára, opusszám kettő, Milyen az idő). Szöveg és interpretáció A Cserépfalvi Kiadó jelentette meg ezt a hézagpótló munkát. Tárgya a hermeneutika, amiről manapság oly sok szó esik és min­den valamire való műelemzés kö­telességének tartja, hogy utaljon rá. Végre itt egy antológia arról, mit jelent a hermeneutika, Bacsó Béla összeállításában, szerkesz­tésében. Az antológia szerzői: Heidegger, H.-G. Gadamer, J. Derrida, P. Ricoeur, P. de Man és A. Danto. A hermeneutika: ma­gyarázattan, értelmezéstan, a megértésnek és a magyarázatnak az elveit, szabályait vizsgáló tu­domány. Talán az alábbi idézet kedvet ad a könyv megvásárlásá­hoz: „Mihelyst a tanulásba bo­csátkozunk, egyben már beismer­tük, hogy még nem vagyunk ké­pesek a gondolkodásra.” „A tudo­mány nem képes gondolkodni, ez semmiképpen nem hiány, hanem előny.” (Heidegger.) Földényi F. László: A túlsó parton Mélyen gondolkodók és medi­tálni vágyók, figyelem! Megje­lent egy kötet, amely arról szól, hogy érdemes élni akkor is, ha halandók vagyunk. Meggyőzően tudósít a „túlélés” csodálatos le­hetőségeiről, a halál realitásáról, értelméről, megmutatja, milyen a halálfélelem „belülről”. A pécsi Jelenkor Kiadó jelentette meg Földényi F. László legújabb esz- széit, hat ciklusban és tizenhét té­telben. Szó esik Hamvas Béláról, Antonin Artaud halálos színházá­ról, Richard Wagnerről, Az üdv­keresés tér hér öl és mindenről, ami kapcsolatban van az elmúlás művészi megformálásával. „Ré­gen volt, amikor utoljára először csináltam valamit életemben” — idézi a szerző Erdély Miklóst a Tanulj meg felejteni! című írás­ban. S ez az, amit nekünk, olva­sóknak, befogadóknak sem árt megtanulnunk, ha sokáig akarunk létezők maradni. Kántor Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom