Békés Megyei Hírlap, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-25 / 147. szám
MEZŐBERÉNY ÉS KÖRNYÉKE 1991. június 25., kedd 0 Híres a „török” fagylalt Polgármester diszkólesen „Ön dönt, iszik, vagy vezet!" Az ismerőseim, barátaim szerint számukra fogalom a messze földön híres herényi törökfagylalt. Mi tagadás, jómagam is évtizedek óta meózom Musztafa Oszmán munkáját, aki úgymond a fagyialtos tégelyek között nőtt föl. Édesapjára, Ahmed bácsira ma is élénken emlékszem: jellegzetes török bajuszt viselt, kedves tekintetéből a szeretet sugárzott. Nyáron vakítóan fehér ruhában csilingelve rótta háromtégelyes fagyialtos kocsijával a falu utcáit, mindenhol népes gyerekhad kíséretében. Összekuporgatott filléreinkkel álltunk sorba egy-egy gömb 50 filléres fagylaltért. — Édesapám, Zülbeár Ahmed Mustafa, ’42-ben jött Me- zőberénybe dolgozni egy török cukrászhoz, majd itt is maradt. ’48-tól már önálló iparosként dolgozott haláláig. Utána édesanyám, aki ugyancsak cukrász, állt a családi vállalkozás élére, majd tőle én vettem át a stafétabotot. —Mi a jó fagylalt titka? Korokat átfogóan bemutató állandó kiállítással várja az érdeklődőket a Kettős-Körös jobb partján, a Hosszúfoki szivattyú- telep szomszédságában a Bodo- ki Károly Vízügyi Múzeum. A tárlatnak otthont adó egykori — ma is üzemképes! — szivattyúház az 1890-es években épült, nagy teljesítményű gőzüzemű szivattyúját 1898-ban gyártották. A kiállítás gazdagon illusztrálja a Körösök völgyének múlt— Bele kell tenni, ami belevaló, megfelelő arányban kell ötvözni a tejet, a tejszínt, a tojást és a cukrot. — Ilyen egyszerű, csak eny- nyi? — Na és kell a lelkiismeret is. Aztán van még egy-két szakmai titok, amit gyerekként édesapámtól tanultam el. A keleti cukrászok másképpen készítik a ját, különösen gazdag a XIX. század közepéig háborítatlan vízi világot bemutató anyag, mely a Körösök és a velük egy vízrendszert alkotó Berettyó völgyét tárja a látogatók elé. A tárlat bemutatja a nagy Körösvölgyi árvizeket, száraz időszakokat, gazdag, dokumentum értékű fotóanyag látható a duzzasztókról, s nem utolsó sorban a vízügyi műszerekről. A kiállítás minden nap látogatható. fagylaltot, mint a magyarok, a törökök beleteszik azt, amit kell, a magyarok kispórolják, amit lehet. — Hányféle fagylaltot készít? — Naponta 12-18 félét, attól függ, milyen a hangulatom. — Melyik a kedvence? — A citrom. Talán ezért is van állandóan. Felújítás a tisztasági telepen A tisztasági telep a 47-es számú főközlekedési út mellett, a szeméttelep szomszédságában terül el. Kialakítása 1970-ben történt. Akkor megépült egy dögkamra, egy dögkút, pihenőhelyiség, istálló, szín, helyiségekből álló kezelőépület, melyet jelenleg a kezelő személy állandó lakás céljára használ. Az elmúlt időszakban jelentős mértékű felújítás, korszerűsítés nem történt, a szükséges karbantartási munkákat viszont elvégezték. Most újabb felújítást igényel a telep. Kialakításra kerül a meglévővel párhuzamosan egy újabb dögkút, készül a konténertároló számára térburkolat, mely mosó és fertőtlenítő egyben, a csurgalékvíz összegyűjtésére egy zárt tároló. Kiépül a telep önálló vízellátása, kijavítják a telep úthálózatát, s rendbe hozzák a kerítést is. A költségek összességében megközelítik az 1 millió forintot. Az oldalt összeállította: Béla Vali és Szekeres András Micsoda buli volt azon a szombat estén a Mezőbéfényi Művelődési Házban. Az óra elütötte a tízet, a hangulat a tetejére hágott, sok gavallér konstatálta, hogy meghallgatásra talált a szebbik nemnél. Sok lovag a kudarc sebeit nyalogatta. Egyszóval tuti jó buli volt, amikor... megérkezett a polgármester. Hogyan is írjuk, hogy legalább mi szalonképesek legyünk? Illuminált állapotban érkezett két cimborája kíséretében. — Az hagyján, ha beáll közénk táncolni, még jópofásko- dásnak is tartottuk volna — így az egyik ifjú, aki éppen kifelé indult levegőzni, amikor a város első embere megjelent. — De nem! Kioktatta a személyzetet, hogyan kell diszkót rendezni! Már bocsánatot kérek, ez a legfontosabb elintézni való a városban? De nézzük, hova is jár a polgármester éjszakának idején? A művelődési ház földszintjét gyerekzsivaj tölti meg. Tíz év körüli fiúk, lányok töltik itt szünidei szabadidejüket. Igaz, most délelőtt tíz óra van! Az igazgatói szobában vár Márkus Zsuzsa, igazgatóhelyettes, aki azon a bizonyos szombat estén ügyeletet tartott a diszkóban. — Ne kerülgessük a forró kását, részeg volt, vagy sem a polgármester, amikor megjelent, hogy intézkedjék Önöknél? — Nem mondanám azt, hogy intézkedett. Voltak dolgok amiket kifogásolt, és akkor, ott abban maradtunk, hogy hétfőn az igazgatónővel a hivatalába megyünk tisztázni az ügyet. Ennyi. —Nem kaptam választ a kérdésem első felére. — Valóban ittas voltCservenák Pál Miklós? Márkus Zsuzsa lehajtott fejjel pár másodpercig elgondolkodik. Aztán diplomatikusan azt feleli: — Megbocsásson, de én nem szondáztatok senkit... Nincs más, a legilletékesebbhez, Cservenák Miklóshoz kell fordulni aharaszt zörgető szombat esti buli miatt. A polgármester kissé idegesnek látszik, amikor elmondom jövetelem célját. De elképzelhető, hogy csak fáradt... —Vágjunk a közepébe, szeret Ön diszkóba járni? — Nem kifejezetten. — Ha jól tudom, mégis ellátogatott egy szombat este a művelődési házba? Sőt, azt állítják, hogy nem egészen tiszta fejjel... — Nézze, nincs mit tagadnom. Aznap több rendezvényen megfordultam, ami azzal járt, hogy koccintgattunk is. — De hát ilyen állapotban, akkor miért megy nyilvános helyre? — Nem volt szándékomban bemenni, de útban a diákotthon felé — ahova meghívtak — mégiscsak bementünk. Problémák vannak a művelődési ház bevételével, ezért dühített fel, hogy sokan voltak, akik belépőjegy nélkül akartak a rendezvényre bejutni. Való igaz, hogy számon kértem ezt a személyzettől. . Ön szerint ez polgármesteri szintű feladat? — Elismerem, hogy nem. De hát ez már megtörtént, bármennyire is sajnálom, visszacsinálni nem lehet... B. V. A kánikulában, a vakációban kellemes felüdülést nyújt a strand hüs vize Kitelepítettek Mezőberényben 1951. június 19., Budapest. A főváros három pályaudvarán előkészített vasúti szerelvények állnak, várják utasaikat. A mozdonyok egykedvűen pöfékelnek, a vasutasok bámulják az érkezőket. Az ellenőrzések után meglódulnak a szerelvények az ország minden irányába, főként a mezőgazdasági és a bányavidékekre. A kerekek csattogva falják a kilométereket, a felnőttek magukba roskadva bámulják a tovasuhanó tájakat. Az utolsó némi késéssel, de végül is elindul, mert végre megérkezik, akit vártak. Mindenki felsóhajt. A szemafor zöldre vált, s a több mint 600 utas Békés megyébe, pontosabban Mező- berénybe indul. Azelőtt, s talán azóta sem volt közvetlen vasúti összeköttetés a főváros és a napjainkban várossá avanzsált település között. A vagonok utasai némán ücsörögnek. Az egész olyan hihetetlen számukra. Családokat száműztek, deportáltak a fővárosból. A gyerekek könnyebben oldódnak, nem véve tudomást a történtekről. Az egyik vagon ablakánál szinte közelharcot vív négy testvér, hogy végül is ki üljön ott. —Nekem anyu megígérte, hogy ha nyaralni megyünk, én ülök majd az ablak mellett — érvelt a fiú. Másnap hajnalban érkezett Mezőberénybe a szerelvény. A legidősebb kitelepített férfi közelítette a hetedik X-et, a legfiatalabb egy alig féléves kislány volt. Nehezen kászálódtak le a kupékból, s a megyétől érkezett erősítéssel vigyázták őket a hatalom helyi emberei. Nem akarták, hogy a falu megtudja, hogy kitelepítettek érkeztek a faluba. A közelmúltban, pontosan június 19-én Budapesten tartották találkozójukat a Mezőberénybe kitelepítettek, emlékeztek a négy évtizeddel ezelőtti eseményekre. Negyvenegyen el is jöttek. Többnyire idős ember találkozott. Volt közöttük olyan, aki azóta egyik deportált társáról sem hallott, de akadtak olyan családok is, akiket azóta is igen szoros baráti szálak kötnek össze. S bármily meglepő, e sorok írójának is jó néhány ismerőse, egykori iskolatársa akadt. —Jaj, a nevemet ne írja ki, meg azt se, hogy hol laktam -— aggályoskodik a nyolcvanhoz közeledő hölgy. — Tudja, nem akarok senkinek sem kellemetlenséget. Mint megtudtam tőle, annak idején az UVATERV-nél műszaki gépszerkesztőként dolgozott, s munkahelyéről vitték a vonatra, még időt sem hagyva neki, hogy személyes holmiját összeszedje. — Szerencsém volt, mert Berényben egy olyan családhoz telepítettek, akik velem együtt éreztek, velük jártam a fűztelepre dolgozni és gyapotot szüretelni — emlékszik, miközben mellénk telepszik a 82 esztendős Holló Iván, egykori őrnagy. Katonás, egyenes tartású ember ma is. Róla legendák születtek, egy részüket a körülöttünk állók el is mondják. —- Kérem, ezekből egyetlen egy az igaz, a békekölcsönjegyzés. Ez úgy volt, hogy a tanácstitkár berendelt többünket: írassunk békekölcsönt. Tőlem is megkérdezte: ugye nem lesz szűkmarkú? Nem, válaszoltam, szeretném, ha önnel egyforma összeget jegyeztethetnék. Azt lehet, válaszolta gúnyosan, s az orrom alá dugta a papírt, melyen 2 ezer forint volt. Ugyan már uram, Önnek csak ennyit ér a béke? — fordultam hozzá, s nyomban egy nullát az összeg után kanyarintottam. Elfehé- redett, majd foga között sziszegve csak annyit mondott: takarodjon. Engem ettől a pillanattól békén hagyott. Egy másik idős férfi lép mellém, kezemet keményen megszorítja,js máris néhány herényi család után érdeklődik. Ő is kéri: nevét ne említsem. — Nekem sikerült magammal vinni a rádiómat is, s ez egy különleges kapcsolat volt a világgal. A szomszédok esténként átjöttek hozzánk rádiót hallgatni, együtt beszéltük meg a világ dolgait, olykor még az ellenőrzésemre érkező rendőrrel is. S máris mondja annak nevét. — Rendes ember volt. Emlékszem, ’51 karácsony szentestéje volt. Feleségemmel és a két gyerekkel ültünk otthon, amikor kopogtattak. Tudtuk, mert ez megszokott volt, hogy ellenőrizni jöttek. Máris nyúltam a kis füzet után. A tenyérnyi résen két kis csomagot hozott a gyerekeknek, „ellenőrizni voltam” — kacsintott, s már ment is tovább. A 75 éves dr. Keleti Lászlóné is víg kedélyű, pedig az ő élete is egy regény. — Apósom korábban Budapest rendőrfőkapitány-helyettese volt, férjem ügyvédként, jómagam könyvelőként dolgoztam akkor. Alig múltunk egyéves házasok, a Rózsadombon laktunk, onnan költöztünk Berénybe, a Nagymester utcába. Egy napot adtak, hogy összecsomagoljuk a legszükségesebb holmijainkat. Mindenünket elvettekriakást, bútort, értékes festményeket... A képek egy részével évek múltán a bizományi áruházban találkoztam. A szívem majd megszakadt. Berényben kivételes szerencsénk volt, mert mindketten kaptunk munkát: engem kubikus brigádba osztottak be, ahol később brigádvezetővé léptem elő, a férjem a téglagyárban dolgozott, vagont rakott. Osvát Zsuzsa szólt közbe: — A berényi emberek rendesek voltak, de egy... az megkeserítette valamennyiünk életét. S többen egyetértőén bólogatnak. Mindenki tudja, kiről van szó. — Az az időszak kihozta az emberekből a jóságot. Akkoriban majdnem mindenki közös áldozat volt—töri meg a csendet Sibelka Antal- né. A negyvenéves találkozón egyéni sorsok, egyéni tragédiák, megnyomorított életek körvonalazódtak, bontakoztak ki. Persze az eltelt évtizedek némileg elhomályosították ugyan a szenvedést, a megaláztatottságot, megszépítették az emlékeket, de kimondva, kimondatlanul tízezreket rövidített meg; ugyanakkor az a korosztály, amelyik a kitelepítettség bélyegét kényszerűségből visel«, az átlagnál jobban tűrte, s viseli el ma is a megpróbáltatásokat. Valaki így fogalmazott: — Vendégként Berénybe visszatérve még szebb a napfelkelte. Az égen fényesebbek a csillagok, más a széna illata, zöldebb a fű és finomabb a kenyér is.
