Békés Megyei Hírlap, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-31 / 126. szám
GYOMAENDRŐD ÉS KÖRNYÉKE 1991. május 31., péntek © itt kezdődik... „Bioprogram-ajánlóban...” Tantárgy is lehetne... „Az ember valamilyen rendeltetéssel született”- Regény szakszervezeti kiadásban Hogy micsoda? Természetesen az oldal. Úgy érzem ugyanis, hogy némi magyarázattal tartozom. Mielőtt ezt az összeállítást készítettem, hirtelen az olvasó — mégpedig a gyomaendrődi oldalt olvasó — ember fejével kezdtem gondolkodni. — Már megint csupa portré — zsörtölődtem. — Ez sem tud egyebet. Ráadásul semmi közük egymáshoz. Egy író, egy menedzser, egy néprajzos és persze politikusok... Szép kis össze nem illő társasági Körülbelül ilyenformán rekonstruálhatom néhány percig tartó tudathasádásos állapotomat. A kétségekre — most már valódi énemmel — illik válaszolni. Érdemes meghallgatni az oldal szereplőinek véleményét, akiknek egyetlenegy közös vonásuk van ezekben: a közelmúltban mindannyian megfordultak Gyomaendrődön, így munkatársamnak, nekem is és a lakosoknak is lehetőségük nyílt sok és sokféle kérdést föltenni nekik. íme, az eredmény! Sok helyen.. kifogásolják a tisztiorvosi rendszer bevezetését. Gyomaendrődön is, ahol nemrégiben az egyik képviselő- testületi ülésen állást foglaltak, hogy helytelenítik ezt. Esetükben is az történt, hogy a városi főorvosi intézmény helyett ezután a köjál vezető orvosának felügyelete alá tartoznak, aki viszont Szarvason dolgozik... Nem csoda, ha dr. Csehák Judit országgyűlési képviselőtől, A biováros gondolata nem újkeletű Gyomaendrődön, hiszen már az előző vezetés is foglalkozott vele. A múlt hét közepén a polgármesteri hivatal a városházára invitálta az ezzel foglalkozó szakembereket és a város úgymond „vezető értelmiségét”, akik tudásuknál, beosztásuknál fogva segíthetnek a gondolat kivitelezésében. Ám, mint ahogy dr. Frankó Károly polgármester némi keserű szájízzel megjegyezte, sokkal kevesebben jöttek el, mint ahány meghívót kiküldött. E bizalomépítő beszélgetés alkalmával a program kitalálóját, Németh Gabriella menedzsert kérdeztük meg a részletekről: — A város és környéke adottságainak figyelembevételével olyan lehetőségeket szeretnénk az itt élő embereknek, hogy a mainál egészségesebben élhesvolt egészségügyi minisztertől — aki az MSZP helyi szervezem tének meghívására látogatott a városba—ezzel kapcsolatban is vártak véleményt. O így válaszolt: — Nem arattam sikert a parlamentben módosító indítványaink sorával: egyet sem fogadtak el. Szakemberként én úgy gondolkodom erről az egészről, hogy lehet központosítani a közegészségügyi és senek — válaszolta. — A program alapja a naturális termelés. Erre akár feldolgozóipart is lehet telepíteni, munkalehetőséget teremtve az embereknek. Fontos tényező még az idegenforgalom is, hiszen a város egyedülálló természeti adottságokkal rendelkezik. A gazdasággal együtt —természetesen — az életmódváltoztatást is .el kell kezdeni, mégpedig az általános iskolában. Már a hatéveseknek is lehet beszélni az egészséges táplálkozásról, az egészséges létezésről. — Mik a benyomásai? Látnak-e fantáziát a programban a város vezetői? — Én a helyükben ugyanúgy félnék a programtól, mint ők, hiszen még nem ismerik a lényegét. Viszont tudják, mit akarnak: előbbre vinni a várost, gazdaságilag és szellemileg is. Úgy érzem, tenni is fognak érte. járványügyi állomásokat és azok szervezetét, de egy olyan tisztiorvosi rendszert csinálni, aminek semmi köze az önkormányzatokhoz, számomra elfogadhatatlan. Nem az a baj vele,- hogy így rossz, hanem, hogy kétmilliárd forintért rossz. Véleményem szerint ennek a rendszernek előre lehet látni a bukását... Bár ne lenne igazam! Az egészségügy, amely nem túl serény a rendelet- és törvénytervezetek benyújtása terén, most élen jár, hogy a tisztiorvosi rendszert megcsinálja. Meggyőződésem, hogy nem szakmai,lianem politikai okokból... Éppen elkezdtünk beszélgetni Tímár Máté íróval; éppen föltettem az első kérdést mit jelent neki hazajönni, írni a szülőföldjéről —, éppen megállapítottam, hogy bizony egy kicsit szokványosra sikeredett részemről az indítás, amikor egy régen látott ismerőse lépett oda az asztalhoz. Míg néhány szót váltottak, kezembe adta az End- rődiek Baráti Köre tagsági igazolványt, melynek belső oldalán tőle olvasható egy idézet. — Ezt jelenti — mondta egyszerűen. S amíg a váratlanul jött ismerőssel folyt a társalgás, én elolvastam a sorokat: ,JLa utolér az elűzhetet- len honvágy, fülembe mindig az endrődi harangok istendicsérő szép szava kondul, melyre a val- lomásos úrangyala három versével felel szívem: Eggyel, az áldott emlékű haíottaink nyugalmáért, eggyel, hogy a szent szülőföldünknek adósai sohase maradjunk, az utolsóval, a harmadikkal az utánunk jövőkért, akikben valósuljanak meg álmaink, és épüljön, szépüljön tovább az idők végezetéig: End- rőd" — Olyan ez, mint mikor az édesanyjához megy az ember. Milyen róla írni? Egyidőben kínszenvedés és gyönyörűség, egyidőben sírás és kacagás, — mondotta még az ismerős távozta után Tímár Máté. Hát én bizony ilyen nem mindennapi választ nemigen kaptam még erre az általam szokványosnak ítélt kérdésre. Már akkor elhatároztam, jobb, ha nem is írom le a kérdéseimet. Beszéljenek a válaszok, azok sokkal szebbek. — Most éppen semmit nem írok.Van egy rakás régi kéziratom, azokat rendezgetem. Ez a demokrácia olyan szabatossággal jelentkezett, hogy a háromszáz könyvkiadóból kétszáznyolcvan pornóval és ponyvával foglalkozik. Az én regényemet, amelyik a szibériai hadifogságról meg az ötvenhatos eseményekről szól, a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének irodalmi szakosztálya adja ki. A Soros Alapítványtól szereztek hozzá támogatást... Jók a lektori vélemények róla. Olyan témát ölel fel a könyv, amit objektiven még nem dolgoztak fel. Először a Szépirodalmi Kiadónál próbálkoztam, ahol azt mondták, jó, csak meg kellene vele várni néhány pártkongresszust. Ugyanígy jártam a Magvetőnél is. A pártközpontban Tóth Dezső, aki jóbarátom volt, egyébként Vörösmarty-kutató, a művelődésért felelős, azt mondta, szeretné megérni a megjelenését. Nem sikerült neki. Most megszűntek az ilyen jellegű akadályok, de megszűnt a dotáció is. Ha az ember nem gyűjt 5-6 ezer előfizetőt, nem talál szponzort, nincs reménye... Legutóbb érvényes szerződésem volt erre a regényre a szekszárdi Babits Kiadóval, amit ők egyoldalúan felbontottak, mondván, hogy a terjesztővállalatuk nem garantálta, hogy a könyv’nyereséges lesz. Jogom lett volna perelni őket, igényelhettem volna a tiszteletdíj ötven százalékát, de nem tartom etikusnak, hogy olyasmiért vegyek föl pénzt, ami végül is — igaz nem az én hibámból — item készült el... Van még tervem, amit szeretnék megvalósítani: nehéz és színes életem volt. Egy memoárkötetet szeretnék megírni. Sok érdekes emberrel találkoztam, sok tanulságos eseményben volt részem, amit át kell adni. Hogy dolgozom-e rajta? Az ember akkor dolgozik egy művön; ha gondolkodik rajta. Teljesen kész van bennem lelkileg, mire elkezdem írni. A megfogalmazás már csak manuális dolog... Szakértelemhiány + pénztelenség = megsemmisülés % Bálint Sándorról és a múzeumok sorsáról Csehák Judit a tisztiorvosi rendszerről Rossz és drága A koalíció kis pártja kész a kompromisszumokra A csöndesen dolgozó társaság Dr. Ugrin Emese nevét sokan ismerik, akik figyelemmel kísérik az országgyűlés munkáját. A hét végi kegytárgy kiállítás megnyitója alkalmából elmesélte, hogy — miután háromévesen elkerült szülőfalujából — négy évvel ezelőtt, Szarvason jártában jött vissza újra Endrődre, és megkereste a „gólyás házat”, amelyik mellett ők is laktak. Megnézte a templomot, a temetőt, ahol rokonai pihennek. (Hiába gondolkodott rajta egy hétig, nem tudott hivatalos megnyitót írni.) Az endrődi Tájház udvarán, egy-egy gondolkodószékben ülve beszélgettünk. —Milyen minőségben utazott ide, mint kereszténydemokrata politikus vagy mint művészettörténész? —; Elsősorban mint a falu szülötte, aztán mint országgyűlési képviselő. A néprajz nem az én területem, én művészettörténész vagyok: eredetileg ókereszténybizánci szakos. Perzsa művészettel, a népvándorlás bizánci vonatkozásaival foglalkoztam. Később a Keresztény Múzeumban ikonológiára tértem rá. A tér szimbolikus ábrázolásait vizsgáltam. Most persze nem nagyon van időm rá. Már holnap elutazom néhány napra Kanadába egy parlamenti ösztöndíjjal. — Hogy tudja összeegyeztetni a szakmáját a parlamenti munkával? — Választani kell. A parlamenti szünetet várom, addig pedig az összegyűjtött anyagokat rendezgetem. Az az igazság, hogy normálisan a parlamenti munka nem ilyen eszeveszett hajtás, mint Magyarországon. De az első két év ilyen nehéz lesz. Amikor egy ország radikális változásáról van szó, sokkal több a vita, minden hosszabb ideig tart, mint egy beállított rendszerben. De ha megnézzük a jól működő demokráciákat, évente három, négy törvénynél többet nem hoznak, és ugyanúgy mindennap bejárnak. Mi most száz dologgal foglalkozunk egyszerre... — Ott van-e a pártja a döntések mögött? — Az emberek azt hiszik, hogy csak az van ott a döntések mögött, aki kiabál. Ha mi huszonegyen elkezdjük verni az asztalt, annak sok értelme nincs. Sokkal jobb, ha normális megegyezés alapján a bizottsági ülésen érünk el eredményt, mintha kemény szónoklatokat vágunk ki. A Kereszténydemokrata Néppárt taktikája nem az, hogy papagájszínekben jelenjen meg. Mi egy ilyen csendesen dolgozó társaság vagyunk. Ennek is meglesz a maga eredménye. Mint például az egyházi tulajdon kérdésében. Az egyházi ingatlanok rendezése egy keresztény- demokrata célkitűzés, amihez, — tudjuk — kompromisszumokat kell kötni. Nem a látványosságra törekszünk, a frakcióüléseken azt is megbeszéljük, mi az a pont, ameddig elmehetünk. Nagy eredményünk, hogy mikor egyházi tulajdonrendezési ügyekről van szó, bármilyen formában igenli vagy tagadja egy másik párt, abban megegyeznek, ez nem vallásháború, nem az egyház és az állam ösz- szeugratása. Valamit rendezni kell, úgy, ahogy ez legjobban szolgálja a közösséget. — Nő vagy csökken a tagjaik létszáma? — Az egyetlen olyan párt vagyunk, amelyik folyamatosan növekszik. Persze azt is el kell mondani, nem tömörítünk széles tömegeket. Fölvállaltuk az egyházak érdekképviseletét is, de nem mi vagyunk az egyház. Sokan az új tagok közül radikálisabb kiállást várnak tőlünk. Nem hiszem, hogy 21 képviselővel, hat és fél százalékkal az ember a radikalizmusra építhetne. A koalíció kis pártja vagyunk. Akkor tesszük jól a dolgunk, ha megtaláljuk a hasonlóan gondolkodókat. A magatartásunkat tehát a státuszunk is meghatározza. — Mit gondol, stabil a koalíció? — Azt hiszem igen. Összetétele az egyetlen lehetséges variáció, ami a pillanatnyi helyzetben kormányzásra alkalmas. Amíg ez a parlament áll fönn, addig ez az egyetlen lehetőség... Dr. Barna Gábor, az akadémia Néprajzi Kutató Intézetének munkatársa nyitotta meg szombaton azt a bizonyos sokat emlegetett kegytárgykiállítást. Őt is felkértük egy kis beszélgetésre. — A népi vallásosság elemeinek kutatásával, gyűjtésével foglalkozom — mondotta. — Járom a vidéket, megnézem a búcsúkat. Két olyan helyem van a Felvidéken, ahová rendszeresen visszamegyek. Az egyik Erdélyi János szülőföldje, az Unghoz tartozó sztnmagyar települések csoportja, a másik Kassától északkeletre, egy református magyarokból néhány falu, akiknél sajnos az a folyamat figyelhető meg, hogyan veszíti el a mai generáció nyelvét, kultúráját. Ez a folyamat lassítható, de megállítani nem lehet. Ebben a kérdésben nem vagyok optimista, mert egészen más a helyzetük, mint például a Belgiumban élő kisebbségnek... Majd tíz éve látogatom a csík- somlyói pünkösdi búcsút is. Az idén ugyan nem sokat tudtam gyűjteni, mert az eseményt jószerével elmosta az eső. A hetvenes évek végétől intenzíven foglalkozom a magyar búcsújárások történetével és néprajzával. Rám bízták Bálint Sándor hagyatékának folytatását. Karácsonyra megjelenik az ő és az én nevem alatt egy könyv. Címe: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. — Együtt dolgoztak Bálint Sándorral? —Tőle rendelte meg a Corvina Könyvkiadó ezt a kötetet. Amikor meghalt, rám bízták a hagyatéka gondozását. Egy oldalnyi szöveg sem maradt utána, csak nyersanyag, ugyanis sajátos munkamódszere volt: fantasztikus memóriája révén a fejében tartotta az anyagot, meg természetesen voltak cédulái. Amikor összeállt benne minden, akkor lediktálta az egészet... Életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy az utolsó évéiben közel kerültem hozzá. Többször megfordultam nála Szegeden. — Egy kicsit más téma... Az országos és a megyei múzeumi hálózat átalakulását sokan sokféleképpen véleményezik... — Megszűnt az Országos Múzeumi Módszertani és Res- taurációs Központ. Kft.-vé alakult át, amelyik ezután a kiállításokat szervezi. Más dolog a megyei múzeumi igazgatóságok kérdése. Felvetődik ugyanis, hogy egy-egy múzeum, tájház az önkormányzatokhoz kerül. Ami nem lenne baj, de nekik kevesebb a pénzük, és azt lehet, hogy más, éppoly szükséges dologra költik, és a gyűjtemény egész egyszerűen megszűnik. Korábban a megyei múzeum legföljebb összepakolta és bevitte magukhoz a tárgyakat. És szakértőket biztosított. Ha a mostani pénztelen állapothoz a szakértelem hiánya is párosul, akkor soksok helyi gyűjtemény sorsa kér- dőjeleződik meg... Az oldalt írta Kiss Katalin és Valuska Lajos. A képeket Kovács Erzsébet készítette. A települések tulajdonában, illetve kezelésében lévő, közcélra hasznosított földbirtokok területe 1935-ben Település KincsKözségi KözbirtoAlapít- IskoEgyesületi, Összesen Aranytári városi kossági ványi lai társulati ha-ban korona földbirtok katasztrális holcjban Endrőd 55 1548 — 103 9 325 1173 12226 Gyoma 133 2128 1503 23 110 749 2672 16688 Dévaványa 134 5121 756 7665 331 8057 99581 Hunyát és Ecsegfalvát 1935 után alapították.
