Békés Megyei Hírlap, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-04-05 / 103. szám

EXKLUZÍV 1991. május 4-5., szombat-vasárnap o In memóriám Mindszenty A XVII. században élt németalföldi filozófus Benedictus de Spinoza írja egyik művében (Tarac- tatus Theologico-Politicus, 1670.): „Lehet-e na­gyobb szerencsétlenséget elképzelni az államra, mint azt, hogy tiszteletreméltó férfiakat száműz­nek, mint gonosztevőket csak azért, mert más nézeten vannak, és színlelni nem tudnak?” A magyar nemzet nagyjai közül számosán csak holtuk után térhetnek haza száműzetésükből. Ez a sors jutott—a teljesség igénye nélkül — Rákóczi­nak, Kossuthnak, Bartóknak, Kéthly Annának..., s most Mindszentynek. Alig esztendeje merte ki­mondani Szűrös Mátyás, akkori ideiglenes köztár­sasági elnök, egy esztergomi téravatón: „Mondas­sák ki, hogy a magyar nép erkölcsi elégtételt szol­gáltat a római katolikus egyház kiemelkedő alakjá­nak, s kerüljön végre a néhai esztergomi érsek a nemzet történelmében az őt megillető helyre.” Kinek a hamvai térnek hát haza május 3-án, csúfondáros „kiebrudalása” után 20, halála után 16 esztendővel? 1982-ben született a Vas megyei Csehimind- szenten, 1915-ben szentelték a szombathelyi egy­házmegye papjává. Hittanár lett a zalaegerszegi gimnáziumban, majd ugyanitt fiatalon plébános. Kiváló szónoki tehetség, nagyszerű szervezőkész­ség jellemezte. Foglalkozott lapszerkesztéssel, és könyet írt. 1944 márciusában nevezte ki a veszpré­mi egyházmegye püspökévé az akkori pápa, XII. Pius. Első ütközése a diktatúrával itt következett be: nyíltan szembeszállt a terjeszkedő náci ura­lommal és nyilas eszmékkel, egyik szerzője volt annak a Memorandumnak, amellyel a Dunántúl püspökei (köztük az 1945. március 30-án meggyil­kolt báró Apor Vilmos győri püspök) fordultak a Szálasi-kormányhoz, az ország még megmenthető nyugati részének, valamint a gettóba zárt zsidók sorsának érdekében. A reagálás persze nem ma­radt el: a nyilasok letartóztatták és néhány papjá­val,, a veszprémi papnevelő intézet növendékeivel Sopronkőhidán börtönözték be. Itt raboskodott mintegy fél évet. 1945. szeptember 15-én nevezte ki XII. Pius pápa Esztergom érsekévé, és — mint a magyar püspökök közül az első főpapi méltóság — Ma­gyarország prímása lett. Első komoly ténykedése még a ’45. november 4-ei választások előtt: körle­velet intézett a magyar püspökök nevében az or­szág katolikusaihoz. Ebből idézünk: „Az állami élet jövő berendezkedése kétségtelenül csak a de­mokrácia elvei szerint történhetik. ...A zsarnok­ságtól eleget szenvedett a világ. Zsarnokság erő­szakolta rá egy ember akaratát jobb sorsra érdemes népekre, ...zsarnokság gázolt bele hosszú éveken át az emberiség legszentebb jogaiba, megvetette a lelkiismereti szabadságot, lábbal tiporta a szülők jogait gyermekeik nevelésére. A zsarnokság ta­gadta még gondolatban is, hogy az emberi sze­mélynek joga van önálló érvényesülésre, képessé­geinek, hajlamainak, egyéni hivatásának szabad kifejlesztésére.” — S ezek után mit kell tapasztal­ni? — „Meg kell mondanunk, hogy a magyar köz­életben sok, nagyon sok olyan jelenséget tapaszta­lunk, amelyek a tiszta demokrácia elveivel éles el­lentétben vannak. Meg kell mondanunk, hogy ez az irányzat újabb veszélyekbe sodorhatja szeren­csétlen és súlyosan megpróbált hazánkat. Meg kell mondanunk, hogy keresztény választó nem adhat­ja szavazatát olyan irányzatra, amely az újabb elnyomást, újabb erőszakos uralmat, a termé­szeti törvények mellőzését felelőtlenül és sűrűn el­követi. ]VÍ indszenty hercegprímást 1946-ban bíbo­rossá nevezi ki a pápa. A bíborosi rang a katolikus egyházban — a pápa után — a legmagasabb főpapi méltóság. Már ekkor megkezdődött az ellene foly­tatott „hajtóvadászat”. Egy tragikomikus epizód: hogy bíborosi kinevezését átvegye a pápától Ró­mában, oda kellett utaznia. Útlevele azonban a hatóságoktól az indulás napjáig nem érkezett meg. Ekkor Mindszenty vidéki plébániák látogatására indult. Az egyik településen érte utói a miniszterel­nök (Nagy Ferenc) futára. Kiderült, hogy a római magyar nagykövet táviratban értesítette a minisz­terelnöki hivatalt, hogy a kinevezendő 32 bíboros­ból 31 már Rómában van, csak a magyar főpap hiányzik. A világsajtó felfigyelt erre és tollára tűzte: vajon miért késik a magyar prímás? S hogy az ügyből nagyobb botrány ne legyen, azonnal megkapta az útlevelet, és utazhatott. 1946 karácsonyán a hercegprímás meglátogatta a csepeli és délbudai hírhedett intemálótáborok foglyait, ahol — már ekkor! — a kegyetlenség és .gyűlölet volt az „osztályidegenek” osztályrésze. Ezzel kapcsolatban írja Mindszenty: „A két tábor­látogatás után a marxista sajtó azt írta, hogy az esztergomi érsek a bűnösökkel tart, és azzal vá­dolt, hogy az előző karácsonyon elfelejtettem meglátogatni a nácik áldozatait. Nem válaszoltam, hiszen az ország népe tudta, hogy én előző kará­csonykor Sopronkőhidán voltam a nácik fogságá­ban.” (Emlékirataim, 117. o.) Az „osztályidege- nek” mellé aztán lassan kikerültek a hatalomból mindazok a politikusok és államférfiak, akik útjá­ban álltak a kommunista egyeduralmi törekvések­nek. Felmorzsolták a Kisgazdapártot, a Paraszt­pártot, majd a szociáldemokratákat. Előbb álcá­zott, majd nyílt vallásüldözés indult meg. Nyílt hajsza kezdődött az egyházi iskolák (a „reakció fészkei” — volt szlogen) és az iskolai vallásokta­tás ellen. Mindszenty — aki a kibontakozó hata­lom szemében nagy szálka volt — egyik beszédé­ben így foglalta össze a hitoktatás és az ifjúság valláserkölcsi oktatásának fontosságát: „Vannak, akik a »haladás« nevében kívánják a kötelező hitoktatás eltörlését. Nem lepődünk majd meg, ha nemsokára ugyanazon »haladás« nevében a hitok­tatás teljes eltörlését fogják kívánni. ...Nem is értjük továbbá, hogy miféle haladást jelent, ha az ifjúság nem tudja a tízparancsolatot, ha fogalma sem lesz a világ legelső könyvéről, a Bibliáról, ha nem ismeri a világtörténelem legkiemelkedőbb személyének, Jézusnak életét és tanítását, ha értet­lenül áll a híres múzeumok bibliai tárgyú képei előtt, mert nem tudja, hogy mit ábrázolnak, ha soha nem hall a tékozló fiúról, az irgalmas szamaritá­nusról stb....” A nagy tiltakozások hatására végül is leveszik a nemzetgyűlés asztaláról a fakultatív hitoktatás ügyét. De csak egyelőre. 1947 augusz­tusának végén parlamenti választásokra készülőd­tek, s nem árott némi óvatosság — némi porhintés — a kizárólagos hatalomra törő párt részéről. (Ez volt az úgynevezett kékcédulás választás.) S ekkor győzött a kommunista párt. Az események — így az egyház elleni hajsza — felgyorsultak. 1948 áprilisában Ortutay kultuszminiszter bejelenti: „A történelmi fejlődéshez alkalmazkodva az állam haladéktalanul átveszi az egyházi iskolákat.” Természetesen Mindszenty sem tétlenkedett. Megkurtított mozgási lehetőségeivel élve szegült szembe a kibontakozó zsarnoksággal. Alkalom volt erre az 1948-as évre meghirdetett Boldogasz- szony-év is. Országszerte tíz- és százezrek vettek részt a Mária-év vallásos összejövetelein: Gyulán, Csongrádon, Szombathelyen, Budapesten. A Makón megrendezett „Maros menti Mária-na- pok”-on Mindszenty bíborossal a Csanádi vidékről is számosán részt vettek. A hercegprímás elleni kezdődő hajsza már itt is megmutatkozott: kikap­csolták az áramot, hogy hangerősítés hiányában minél kevesebben hallhassák őt. A hercegprímás elleni koncepciós színjáték fel­vonásai azzal kezdődtek, hogy 1948 novemberé­ben Esztergomban a prímási palotába menet' az utcáról valóságosan elrabolta az AVH dr. Zakai: Andrást, a prímás titkárát. Ezután az újságokban, rádióban már nyíltan a „dolgozó tömegek” nevé­ben követelték a főpap eltávolítását: „népgyűlése­ken” gyárakban, üzemekben országszerte határo­zatokat és felhívásokat fogalmaztak meg a kor­mányhoz, amelyekben a „katolikus milliók” kérik ezt. A Mindszenty-ellenes kampány kiterjed min­den községre és városra, minden hivatalra és isko­lára. Az AVH első házkutatása a prímási palotában december 26-án volt. És mit találtak? Azokat a bá­dogtokokat, amelyekben a levéltári anyagok (első­sorban telekkönyvvi kivonatok, épület tervrajzok) jelentős részét őrizték, védvén a porosodástól és halványodástól. Ezeket aztán az AVH mint „bűn­jeleket” vitte diadalittasan Pestre, mondván, hogy ezekben megtalálták a hercegprímás összeesküvé­sének dokumentumait. D ecember 26-án — Szent István első vértanú napján — aztán magát a hercegprímást viszik ugyancsak diadalittasan magukkal az Andrássy út 60-ba. Décsi Gyula alezredes mintegy 80 fős AVH-s legénységgel megy Esztergomba, hogy letartóztassa a „hazaárulót, kémet, valutaüzért”. A hírhedett Andrássy út 60. „trónján”, ahová Mindszenty hercegprímást bevitték — a még hírhedettebb Péter Gábor ült. Szobájában éjsza­kánként hallgatta a meggyötört, „kezelésbe vett” szerencsétlen emberek jajkiáltásait, nyögéseit, esetenként halálhörgéseit. A verőlegények nem késlekednek Magyarország első főpapját „keze­lésbe venni”. Miután lehúzzák róla reverendáját és alsó ruháját, ilyetén üdvözlik: „Kutya! De rég vártuk ezt a boldog órát! Csakhogy ennyire va­gyunk!”—néhány órai lélektani várakoztatás után maga Décsi Gyula „foglalkozik” vele. Majd egy őrnagy „...gumibotot vesz elő. Sohasem gondol­tam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életem­ben. Legyűr vízszintesen, és elkezd ütlegelni. Tal­pamon kezdi és megy feljebb. A gumibot suhogá­saira a szomszéd szobából és a folyosó felől hal­lom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok következtetni a harsogó kórusszerű kacajból, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint amennyien a kihallgató helyiségben voltak... az őrnagy to­vábbra is egymás után méri rám az ütéseket... ösz- szeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszaszorítanom. Nyöszörgők fájdal­mamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek jobban égne...” (241. o.) És ez csak az első „keze­lés”. A bíboros ekkor 57 éves. Próbálkoznak többször is, hogy „bevallja bűneit’\ Kísérleteik sora nyilván kudarcba fullad, és az ÁVH szemé­ben ez annál inkább kényelmetlen, hisz közben Kádár János belügyminiszter a Szabad Nép újság­ban kinyomtatta, hogy Mindszenty a bizonyítékok súlya alatt megtörtén bevallotta az összeesküvés, kémkedés és valutaüzérkedés bűntettét. Aztán jönnek a „fortélyos kezelések”: 72 óráig nem hagyják aludni, ismeretlen kémiai összetételű anyagot kevernek ételébe, s aztán az emberi sze­mélyiség megtörése rafinált pszichikai módsze­rekkel. Décsi: „Szétverlek, felaprítalak reggelig. Hulládat darabokban a kutyáknak vetem és a csa­tornába dobom, Most mi vagyunk az urak!...” „Lehet úgy éjfél után 2-3 óra, amikor belátja, hogy az ütlegelés és a futás, bár elcsigáz és gyötör, nem hozza meg az eredményt az ő számára. De tanúja volt két héttel előbb, a prímási palotában, ahogyan fájdalmasan, könnyekkel a szemében édesanyám búcsúzott el tőlem, amikor elhurcol­tak. Nyilván erre emlékezve mondja: — Ha meg nem vallód (kínzás közben máskor ís élvezettel letegez), hajnalra ide szállíttatom anyádat. Mezte­lenül állítalak eléje. Anyádat itt üti meg a guta, de meg is érdemli, mivel téged hozott a világra. Te leszel a gyilkosa! Aztán tovább ütlegel, miközben nyargalnom kell...” (Emlékirataim, 268. o.) S aztán a kirakatper... 1949. február 3-án nyi­totta meg a főtárgyalást Ölti Vilmos. A színjáték statisztériája: Alapi ügyész, Kiczkó Kálmán „vé­dőügyvéd” a bíróság részéről, aztán dr. Baranyai Jusztin egyetemi tanár, Dr. Zakar András prímási titkár, herceg Esterházy Pál... szintén vádlottként. Az ítélet: életfogytig tartó fegyház. Az ítélet után néhány hónapra a bíboros a gyűjtőfogház lakója lett, ahol — nagyon irgalmasak voltak (!) — figye­lembe véve a nagyon megromlott egészségét, hogy meg ne haljon a börtönben, a rabkórházban helyezik el. Ezekben a szörnyű években egyetlen vigasztalása, amikor 80 év körül járó édesanyja meglátogathatja. 1955 júliusában enyhítik büntetése körülmé­nyeit, a pécsi püspökök volt nyaralójába, Püspök- szentlászlóra viszik. Házi őrizetben tartják. Innen novemberben átszállítják Felsőpeténybe, az álla­mosított Almássy grófi kastélyba. A házi őrizet továbbra is fennáll. 1956. október 24-én reggel itt jutott tudomására, hogy Pesten kitört a forradalom. Az ÁVH-s őrzők fejvesztett menekülése után, október 30-án a rétsági páncélosezred különítmé­nye jön a hercegprímásért. Vezetőjük — akésőbb, 1958-ban kivégzett —- Pálinkás (őrgróf Pallavicini) Antal őrnagy. Megindulnak Budapest felé... A hercegprímás előtt ekkor mutatkozik meg a magyar katolikus egyház igazi szomorú arca, amely az elmúlt évek, a sötét diktatúra alatt gyúró­dott össze. A vallásos egyesületeket (Kálót, Kalász, Cser­készet) szétzilálták, betiltották. A betegápoló, szo­ciális gondozó, tanító szerzetesrendeket betiltot­ták, a szerzeteseket szétkergették. Beszüntették az egyházi sajtót, könyvek alig jelentek meg, még imakönyvek sem. A Biblia teljes magyar kiadására pl. 1975-ig kellett várni. Püspököket internáltak, egyházhű világi papok tucatjait zárták börtönbe. Az egyház nyakára ültették az Állami Egyházügyi Hivatalt, amelynek első tisztviselői az AVH sorai­ból kerültek ki. Ilyen volt a magyar katolikus egyház állapota a forradalom kitörésekor. Mindszenty bíboros november 3-án este ol­vasta be a rádióba szózatát a nemzethez. Ez az a szózat, amelyet a forradalom leverése után oly sokszor és oly fondorlatosán meghamisítottak és támadtak (ti. hogy Mindszenty visszakövetelte volna az egyházi földbirtokokat). A rádiószózat után Mindszenty visszatér a budai prímási palotá­ba pihenni, de nem sokáig, mert a miniszterelnök­helyettes, Tildy üzenetet küld neki, hogy jöjjön vissza a Parlamentbe, mert a szovjet csapatok már körülvették a fővárost. A Parlamentben még be­szél Tildyvei, Bibó Istvánnal és Vas Zoltánnal, de a helyzet már zűrzavaros. Hazaindul titkárával, ami­kor kiderül, hogy a Parlament épületét is körülzár­ták az oroszok. Szovjet páncélosok sorai között bujkálva a Szabadság térre mennek, s az Egyesült Államok követségén kémek bebocsájtást. Á he*' cegprímás itt kap menedékjogot. Tizenöt eszten­dőn keresztül, 1971. szeptember 28-áig Mindszen­ty József az USA budapesti nagykövetségén tar­tózkodik. Végül a Vatikán és a magyar állam megállapodásaként előbb Rómába utazhatott ki, majd Bécsben, a Pázmány Péter esztergomi érsek által alapított egyházi kulturális intézetben — a Pázmáneumban — telepedett le. Itt élt száműze­tésben 1975. május 6-án bekövetkezett haláláig. Magyarországon ezalatt a hivatalos politika igye­kezett őt elfeledtetni, vagy ha mégis emlegették, a lehető legsötétebb képet festették róla. Halála után holttestét az ausztriai Mariazellben, a bazilika Szent László kápolnájában temették el. Vörös márvány sírkövén latin felirat: „Ez a márványkő fedi most — míg a felszabadult haza földjébe megtérnek — földi maradványait Mindszenty Jó­zsefnek...” Most jött el ez a nap... Bajnai István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom