Békés Megyei Népújság, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-06-07 / 80. szám
SPORT — 1991. április &-7„ szombat-vasárnap © Szegényebbek lettünk egy sportággal?! A bírói torony még áll, a salak is a helyén, de... volna, és a nemzetközi szövetség is mindent rendben talál” — emlékszik vissza Nádasáig János, a MAMSZ főtitkára. O pedig igazán tudja, hiszen a FIM pályabizottságának alelnöke... Második fejezet, amely egy tragikus balesettel kezdődik Ekkor történt valami, ami annak idején gyakori téma voltba hazai sajtóban. Az egyik nyíregyházi viadalon a már említett gyulai Gyepes és Papp Zsolt olyan szerencsétlenül ütközött, hogy a miskolci sportoló mozgásképtelen maradt. Később per pert követett, a Békéscsabai Volánt azzal vádolták, hogy versenyzője műszakilag alkalmatlan motorral indult, ez okozta a balesetet. A per vége: a bíróság több százezer forintos kártérítésre kötelezte a viharsarki klubot, amelynek ekkorra annyira megnőttek az adósságai, hogy összes vagyonértéke sem érte el a per- és kártérítési költséget. Árverést tartottak a gyulai pálya depójában... Mindössze pár ezer forintot „árultak ki”, de az az igazság, a motoralkatrészre vevő társklubok sem nagyon tolongtak. Mintha sejtették volna: egy eszetendő elteltével akár maguk is kerülhetnek hasonló helyzetbe. —r- Félelmetes és szomorú helyzet alakult ki Gyulán, de sajnos tehetetlenül állunk — mondja Koroknál Jenő nemzetközi versenybíró, a salakmotoros szakág hazai főnöke. — Tavalyelőtt már nagyon közelinek látszott a fővárosi pálya megépülése is a Szőnyi úton, most pedig azért imádkozhatunk, hogy legalább a meglévők ne legyenek a kárhozaté. Groteszk, hogy eközben — most — tavasszal öt versenyre a sportág őshazájába hívták meg a magyar válogatottat! Jól tudom, az elvi támogatás már édeskevés, én mégis reménykedem, hogy a vállalkozók bennünket sem kerülnek el. Tízezren az egyik nemzetközi viadalon Gyulán. Nem is olyan régen volt! Hasonló történeteket napjainkban tucatjával produkál az élet. Az egykori értékek hónapok, olykor napok alatt esnek áldozatául a rendszerváltással járó kisebb-nagyobb bizonytalanságnak, de leginkább a lepusztult lehetőségeknek. Nemcsak pénzről, pontosabban pénztelenségről van szó! A herdálás olykor akkora méreteket ölt, hogy szájtátva áll vele szemben az értelem. Példánkban sokkal többről van szó annál, minthogy megszűnt egy hazai salakmotoros bázis, s immár csak négy város vallhatja igazán magáénak ezt a csodálatos arénasportot, amelyet — tekinthetjük egyfajta értékmérőnek ezt is — az Eurosporton milliók élveznek. Némi malíciával mondhatnánk erre is: mindenkinek megéri, csak nekünk, magyaroknak nem. Első fejezet az ötvenes évek idején kezdve De ne szaladjunk ennyire előre! Inkább forgassuk vissza kissé az idő kerekét. Békéscsabán és Gyulán már az ötvenes években a salakmotorozás vetekedett népszerűségben a futballal és a kézilabdával. A fürdővárosban Veres István, a kiváló motorszerelő alapozta meg hírnevét, aki maga is ügyesen ülte meg háromnegyedes bőrkabátjában az ESO-t, az akkori szupergépet. Méltó tanítványa lett a 11 -szeres felnőtt országos bajnoki címet nyert Gyepes Barnabás, aki fiával dicsekedhetett a nyolcvanas évek közepén. Jobbára csak a „kis Gyepesen” múlott, hogy nem tudta követni az olasz Fur- lanettot vagy a német Gerd Risst, akikkel egy rajtszalag előtt állhatott a nyílt junior Európa-bajnokság döntőjében. Tehetsége volt, lett volna hozzá, az biztos. Ekkoriban a gyulai pályát a nagyobb nemzetközi meghívásos versenyeken nyolc-tízezren övezték, s már arról álmodtak a Békéscsabai Volán lelkes vezetői: megpályázzák a kontinensfinálét. ,Jgazán csak apróbb módosítások szükségeltettek Depó, immár tető nélkül. Volán SC? Volt... Az árverés „Istállószag”, félhomály, amelyből nemcsak az állatok szu- szogása, hanem az élet legcsekélyebb jele is hiányzik. Szerteszét olajtócsák, amelyekből az utolsó csepp benzin is még idejekorán megszökött. A sötétlő foltok fölött „vasparipák”, amelyek végső „rakoncátlankodásuk” után rogytak a földre. A gyulai salakmotor-istállóban árverésre készülnek. Kalapács alá kerül itt minden. A dohos helyiségben féltérdre omolva, megadóan várakozik öt gép. A kormányszarvak mögül konok homlokok szegülnek a szemközti koszos falnak. Bámulják a semmit. Illetve mégsem. Gortka, Berndt, Rusz, Fórián — hirdetik a falon függő, félre billent táblák. S ez bizony nem semmi. Legfeljebb múlt idő, mert pénzzé kell tenni alkatrészt, motort és mindent. Egy sok éve történt szerencsétlenség miatt erre ítéltetett az egyesület. Elején vagyunk a napnak. Persze, hogy az ért ide elsőnek, aki a legmesszebbről jött: most kanyarodik be Ladájával Papp Zsolt, a nyíregyháziak szakosztályelnöke, az „Öreg”. Szabó Istvánnal, egyik szerelőjükkel indult bevásárolni. Egyik lábukról a másikra állva várakoznak. Szemük többnyire a földre szegezve. Talán azért is, mert a még talponmaradt „vaspapucsos” klubok közül csak ők jelentek meg Gyulán. —- Ez az ország legjobb pályája — töri meg a csendet Szabó István. — Gyors, mert az íve, talaja egyaránt kiváló. A motorok teljesítménye, a merészség, a gyakorlat itt kamatozik igazán. Bár Nyíregyházán lenne ilyen... — Nem olcsó sport a miénk — veszi át a szót Papp Zsolt. — Négy-öt motoros versenyeztetése jó kétmillióba kerül. De az is igaz, hogy Gyulára ezrek jöttek el egy-egy versenyre. Két éve, augusztus 20-án 12 ezer nézőt számláltak. — Tényleg vásárolni akarnak? — Vinnénk mindent, ami kell, ha lesz üzlet. Nem licitálunk. Megmondjuk, hogy mi mennyit ér nekünk, s ha adják, adják., Néhányan még megállnak az ajtóban. Aligha vevők, inkább csak utálni jöttek a kuncsaftokat. Itt van már a két bírósági végrehajtó is. Ők aztán végképp nem hajlandók nyilatkozni. Valaki félrehúzódva figyeli a fejleményeket: — Én vagyok itt—vagy voltam — 1984-től a szerelő — árulja el Tóth István. — Siralmas pillanat ez nekem is, de Gyulának is. — Mi lesz a versenyzőkkel? — Tudja, mit sajnálok? Van itt egy tizenöt éves gyerek, Szász György. Átellenben lakik. Érzéke is van, akar is. Olyan tehetség, mint Gyepes volt annak idején. Két srác motoron érkezett az árverés helyszínére. — Mi hozott ide benneteket? A félhomályból egy rezignált férfihang felel helyettük: — Sírni jöttek. Meglenne rá az okuk. Az elmúlt évben itt, a gyulai pályán megszerették és megtanulták a salakmotorozást. Ilyen az, amikor1 érés előtt hullik le a gyümölcs. A nyíregyháziak áron alul megvesznek két gépet, meg néhány hozzá való apróságot. Vinnék magukkal, de a végrehajtók lebeszélik őket. Ugyanis csak készpénztfogadnak el, ráadásul számlát sem tudnak adni. Más vevőnek predig híre-hamva sincs. — Honnan vegyek most 120 ezer forint készprénzt? — érvel kétségbeesetten Papp Zsolt. — Egy hónap múlva újabb árverés lesz — bizonygatják a végrehajtók. Titokban talán ők is azért szurkolnak, hogy ne keljen el a portéka? \ — De annyi készprénzt akkor sem hozhatunk magunkkal — próbálkoznak a nyírségiek. A végén megegyeznek: amit vettek a nyíregyháziak, letétbe kerül. Mégpedig a bíróság lepecsételt pincéjébe zárják. Le, le, le... Ennél mélyebbre már nem is kerülhettek. . , ,.- K icc \ l'.innc Harmadik fejezet, amikor elérkeztünk napjainkhoz Itt már történetünk igencsak napjainkban íródó fejezetéhez érkeztünk. Mindenekelőtt érdemes egy kis sétát tenni a pálya környékén. Nem érdektelen az időpont sem. 1991. április 2., délután. A pályán labdarúgóedzésre siető gyerekek baktatnak át, lassan zöldül a fű. A palánk mentén is, predig a salakpálya arány lag jó állapotban, márelitta a téli esőlevet. Akár holnap edzést lehetne tartani. Az bírói indítótorony a helyén ugyan, de vele szemben a rajtszalagot tartó elektromos vezeték eltépve. A kanyarban egy nagyon régen ottfelejtett sokmázsás vaskeret, simítónak használták a szebb időkben. A legszomorúbb látványt a depó nyújtja. Eltűnt a pa- latétő, pedig egy közelben lakó állítja: két hete még a helyén volt. A motorraktár vasajtaján minden arrajárónak szóló üzenet: „Nyitás előtt Kérem Dorogi szds-t keresni! A Rendőrségen. 1991.111/27. Dr...” Dorogi János nemcsak rendőrnyomozó, hanem az utolsó szakosztályvezezető is (volt), élt-halt a sportágért, és most sem érez másképpen. Napjainkra azonban már csak a remény pislákol benne, hogy mégsem igaz, csak rémtörténet az egész. Lovász Sándor, a gyulai ön- kormányzat sportfelügyelője: — A helyzet kezd botrányossá válni. Valaki, illetve egy Krasz- nai nevű volános illetőségű ember megjelent úgy másfél hete és kezdte „leszerelni” a pályát, azzal, hogy erre — állítólag 50 ezer forint fejében — megbízása van. A mi sporttelepi emberünknek is azt mondta, hogy bent az önkormányzatnál tudnak a dologról. A dolgok jobb megértéséhez tartozik egy amolyan szocialistaszerű előzmény is. A pálya a városé, amikor viszont 1983-ban a Békéscsabai Volán SC felújította, született egy megállapodás, hogy a közlekedési vállalat a pálya használója, amit pedig ők építettek a bázishoz — szabad depó, torony, lelátó s a többi — marad saját tulajdonuk. Igen ám, de amikor tavaly ősszel nyilvánvalóvá lett, hogy a Körös Volán belátható időn belül itt nem működtet szakosztályt, jeleztük, hogy le kellene ülni és tisztázni, hogyan tovább? Kértünk árajánlatot, de sokáig nem kaptunk. A közelmúltban aztán ismét sürgettem a vállalatot, hiszen közben mozgolódott egykét vállalkozó, hogy külföldieknek esetleg lehetne értékesíteni edzőtáborokra, vagy akár rendezhetnénk versenyt is a nyáron. Mindenesetre korrekten akartuk a dolgot elrendezni. Erre odajön valaki és... Az p>edig egyenesen felháborító, hogy a később épített biztonsági védőkerítés korlátáit is felszedte, jóllehet teljesen nyilvánvaló, hogy azt a város vette! Negyedik fejezet, amely nekrológnak indult, de... — Mi is a korrekt megoldás hívei vagyunk — válaszolja érdeklődésünkre dr. Szabó Gá1960. szeptember 25. Az OB miskolci dobogóján Vidó László (2.) és Gyepes Barnabás bor, a Körös Volán jogásza. — Ma reggel leállíttattam a bontást. Hozzáteszem azonban, hogy előzőleg Lovász Sándor azt mondta: bontsák le nyugodtan, vigyék el, ami a maguké! A bírói torony még áll. Végül Pomázi Lászlóval beszéltünk, aki ugyan most már távolabbról, nyugdíjasként követheti a fejleményeket, de véleményére érdemes odafigyelni, hiszen tavaly áprilisig, a klub megszűnéséig sportegyesületi elnökhelyettes volt, méghozzá a Volán vállalat műszaki igazgató-helyetteseként. — Nehéz erről a históriáról higgadtan beszélni, főként azok után, hogy tavaly azt írta elmozdításom kapcsán az egyik helyi lap, első „vádpontként” hozva fel, hogy támogatom a sportot. Érti, mekkora a fő bűnöm? Az tény, hogy az egyesület görgette maga előtt az adósságokat, ami attól vált ijesztővé, hogy míg régebben rezsiként a klub a pályán sokmindent elszámolhatott vállalati oldalról — mint annyi más helyen — egyszer csak ideszámlázták... Nagyon sajnálom a pályát ettől függetlenül, mert az országban az egyik legjobb volt, a személyzete gyakorlott, és szépszámú szakértő közönsége is volt a versenyeknek. Még mindig nem akarom elhinni, hogy mindez a múlté! Ezen írás szerzője már többször kényszerült arról tudósítani, hogy a gyulai—békéscsabai salakmotoros sport színpadán legördült a függöny, a végén azonban mindig otthagyta a kérdőjelet. Most a felkiáltójel is odakívánkozik a riporthoz. Nem tud hát másra gondolni, mint amit egyszer a sokszáz, vagy inkább sokezer megyei motorsportrajongó egyike, Wlassits Nándor mondott neki egy hosz- szú vonatutazás alatt, két pohár ital mellett: „Öregem, ez létezhet?” Válasz, legalábbis végleges, talán még mindig nincs. FÁBIÁN ISTVÁN Képek: a szerző, Gál Edit és archívum A tavalyi illemhelyek
