Békés Megyei Népújság, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27-28 / 98. szám
EXKLUZÍV 1991. április 27-28., szombat-vasárnap o Márta — Megvertem három embert. Nem tudom kik voltak. Másnap már meg se ismertem volna őket. —Ezért küldtek el? — Ezért. A Bolha a fülben premierje előtt volt ez, úgy tíz nappal. Próba után megyek a portára, ott áll három ember, és elkezdenek ölelgetni, hogy művésznő drága, de szeretjük magát. Csókolgatnak, simogatnak. Bennem meg felment valami. Hát: mi lesz itt?! Azért, mert én egy színész vagyok vagy mert én egy nő vagyok, engem már bárki simogathat meg csókolgathat?! Hogy jönnek ehhez? Menjenek a... és nekiestem. Ütöttem-vágtam őket. —Ittál? — Ugye ez a cikk nem arról szól majd, hogy a Vajda Márta sokat ivott? — Nemcsak arról. De félek, ez a momentum is kihagyhatatlan. Maradjunk az előbbi esetnél. Mi történt a ,,hirig" után? — A próbatábláról tudtam meg, hogy kivettek a darabból, és fegyelmim lesz. Nem mentem el rá. Megegyeztünk, hogy otthagyom a színházat. így lett vége a csabai szerződésemnek. Ennyi. Ennyi vagy nem ennyi — nem fontos ma már. Mindez 1984-ben történt. A színház akkori vezetői nyilván tudnának mondani még bőven részleteket Vajda Márta kényszerű búcsújáról. Nem lustaságból kerülöm az oknyomozást... ’84-ben az volt az érzésem, s ezt az azóta eltelt esztendők igazolták, hogy Mártának szinte kapóra jött ez az affér. Mikor mindezt felvetem, rábólint: — Elegem lett mindenből. A vidéki életből, az utazgatásból. Egyszerűen nem bírtam már tovább. Pedig akkortájt a békéscsabai színház vezetése el sem tudta volna az évadot képzelni két-három Vajda-főszerep nélkül. Márta nemcsak a prózai darabokban nyújtott emlékezetes alakításokat, otthon volt a zenés műfajban is. Ma is visszacsengnek a fülemben a színház Mártával nem túl jóban levő szubrettjének szavai, aki úgy vélekedett, hogy Mártának érdemes volna musicalt írni, mivel annyira egyéni hangja és stílusa van. Ebben nem volt semmi túlzás. Mégis, Vajda Márta 1984-ben színház nélkül maradt. A pesti színházak nem érdeklődtek utána, fdm, rádió, tévé nagy ívben elkerülte. S hogy ő miért nem jelentkezett a pesti színidirektortoroknál?-— Úgy már nem lett volna a dologban semmi örömöm — mondja olyasféle arckifejezéssel, mint aki nem is érti, hogy lehet egy ilyen kérdést feltenni. — Vagy kellek kérés nélkül, vagy sehogy. Nem kellett, és négy esztendővel később Vajda Mártát leszázalékolták az idegeivel. Ma is rokkantnyugdíjas. Márta pályája nagyszerűen indult. Már főiskolásként —- holott ez akkoriban elképzelhetetlennek látszott — folytatásos tévéfilm főszerepet kapott; ő játszotta a Tenkes kapitányában Veronikát. Márta igazi bombázó volt. Királynői tartás, hatalmas hajkorona, átható vadmacskaszem, érzéki száj, feszes mell, karcsú, kisportolt alak, hosszú, izmos combok. Ahogy a volt színészkollégák mondják, aki Mártára ránézett, annak nem maradt egyetlen tisztességes gondolata sem. Az a típus, akiről a szakma — most ne firtassuk miért: irigységből-e vagy megszokásból — automatikusan ítél: szép, de tehetségtelen. Mártát azonban komoly szakember sosem minősítette ígyA főiskolát követően Pécsre szerződik, és tíz évig sorra játssza a főszerepeket. A közönség szereti, a kritikusok jókat írnak róla. Nincs ez másképp Szegeden sem. Nyolcvanban Csabára jön, és a sikerszéria itt folytatódik. Igazi, istenáldotta tehetség. Néha ugyan szélsőségesen old meg egy szerepet, ám valami varázslatos belső erő megóvja őt attól, hogy túlkapásai manírrá, a darabtól elszakadó egyénieske- déssé fajuljanak. A három és fél év azonban nemcsak művészileg szerves folytatása Márta pályájának, hanem magánélete is hasonlóan bokros, mint korábban. Mikor ezt kezdem feszegetni, bevallom, tartok tőle, hogy kiebru- dal. Vészjósló csend üli meg a lelakott budai szuterént. Hogy mit forgathat hirtelen haragú fejében, nem tudom. Szeme időnként szigorúan elsötétül, aztán váratlanul kislányos mosolygás fut végig arcán: Igen, ilyen voltam, ismeri el egy-egy felidézett balhé után. — Márta, te vonzoda bajt—jegyzem meg. — Úgy tudom, te vagy az egyetlen, aki a főiskolát évismétléssel fejezte be. (A Színművésze- tin ugyanis nem volt évismétlés, csak eltanácsolás.) — Nem én voltam az egyetlen, úgy emlékszem a Bodrogi is ismételt. Engem tornából buktattak meg. —De hiszen válogatott teniszező voltál?! — így döntöttek. Ne kérdezd, miért, már nem is emlékszem rá, meg nem is akarok emlékezni rá. Régen volt. — Volt egy férjed, akivel—állítólag — egyetlen percig sem éltél együtt... — Igaz. A Tenkes forgatásán ismerkedtünk meg. Újságíró volt, de nem mondom meg a nevét, mert nem érdemli meg, hogy megörökítsük. Szóval jött az az újságíró, írt rólam, másnap megmutatta, hogy mit hozott össze, harmadnap meg beállított hozzánk egy nagy csokor rózsával és megkérte a kezem. Ettől kezdve nem bírtam megszabadulni tőle. Jött és újra jött, és nem bírtam vele megértetni, hogy NEM. Ronda volt és érdektelen. Nem kellett. Erre befeketetített. Jövök fel a forgatásról, és a Fészekben érzem, hogy megfagy körülöttem a levegő. O ugyanis elhíresztelte rólam, hogy én mindenkivel... Eközben persze továbbra is tette az ajánlatokat, hogy legyek a felesége. Megúntam. Rendben, legyen házasság! Megvolt az esküvő, majd a hatalmas lakodalom. O indult volna velem haza, és akkor azt mondtam, hogy nem. Erre ki akart ugrani az ablakon, még visszatartottam, de ennél többet nem tehettem érte. Idegrohammal földrero- gyott és hentergett ott egy darabig. Legközelebb két hónap múlva a válóperen találkoztunk. — Mi tagadás, hallottam már kíméletesebb szakításról is. Nem sokkal később újra feleség lettél. — Azt a házasságot Pécsett kötöttem. A férjemről csak jót mondhatok. Sokat segített, és sokat segít ma is. Közös gyermekünk, Márti, húsz éves. Neki is megad mindent. Három évig voltunk házasok, abban a kapcsolatban ennyi volt. Hogy Márta bajvonzása Pécsett és Szegeden miképp működött, arról csak közvetett információim vannak. A békéscsabai eseményeket azonban közelről figyelhettem, lévén, hogy akkor munkatársak voltunk (innen a tegeződő viszony is). Márta körül mindig sűrű volt a levegő. Még az sem volt átlagos, ahogy lement a piacra. A sörözgető hórukkemberek és az árusok egyaránt fennakadó tekintettel nézték, amint bevonult, és ő maga is leküldött egy „sörikét”. A férfiak kedvtelve bámulták a negyvenhez közeledő feszes-nadrágos, vörös hajzuhatagos jelenséget. Eszembe jutnak a jutalomosztások. Márta — teljesítménye alapján — mindig a legtöbb jutalmat kapta, s a pénznek fél óra alatt a seggére vert. Ilyenkor — noha nem volt ruhamániás — „kifosztotta” valamelyik butikot. Az árcédulákra írt számok sosem érdekelték. Szélsőséges volt még a karácsonyfavásárlásban is. Egyszer akkorát vett, hogy nem volt taxi, amibe belefért volna. Nem fért fel a vonatra sem, nem fért be a lakásba sem, talán csak a Parlamentben volt nagyobb karácsonyfa. Kapcsolatai mindig vihart kavartak. A nálánál tíz évvel fiatalabb színész úgy mászott erkélyről erkélyre a hetediken, hogy bejuthasson hozzá, mint a pók. Pedig az említett színész álmatagságról volt híres. Egyszer, még főiskolás korában, feltett egy csöpögőny i kávét a rezsóra melegedni, ám közben fejjel falnak támaszkodva elaludt, a kávé meg csak forrt, forrt, végül elillant az utolsó cseppig. A színész autóvezetés közben is „bólintott” néha, de Márta mellett hiúzként élte mindennapjait. A külvilágot leginkább lázba tartó kapcsolat még csak ezután kezdődött. A fiú huszonkét évvel volt fiatalabb, és épp a fiatalkorúak börtönébe készült. — Az ő nevét se említsd meg — szólt rám határozottan. — Nem A kaktusz virága 1983-as békéscsabai előadásán készült felvételek: Vajda Márta két arca érdemli meg. Önző volt, és én nem tudtam tőle sem megszabadulni. Pedig mindent megpróbáltam. — Egyszer házkutatás is volt nálatok. — Arról viszont nem ő tehetett. Ő akkor csak annyiban volt sáros, hogy nem lehetett volna nálam késő este a ref. miatt. A házkutatás a haverjai végett volt. Az történt, hogy jöttek a haverjai egy halom itallal, meg sonkával. — És ötszáz darab túrórudival. — Igen, ezen csodálkoztam is. Meg azon is, hogy nem tudták kifizetni a taxit. De úgy gondoltam, aki ennyire bevásárol, annak nem marad pénze taxira. Mi fizettük ki a taxit. Kicsit később aztán megérkeztek a rendőrök, és kiderült, hogy az egész készlet lopott volt. A haverok taxival mentek betömi egy ABC-be. Két óra alatt lebuktak. Az ügyből semmiféle kellemetlenségem nem volt. Persze ilyen azért csak velem történhet meg. Nevet a dolgon, akárcsak a következő kérdésen: —A jogsidat hogyan vették el? — Nem vették el. Nekem sosem volt jogsim. Vezetni tizennyolc éves korom óta tudok, de vizsgázni nem volt időm. Egyszer vettem egy Ladát, és néha azt vezetgettem. Amikor elkaptak, akkor sem csináltam semmi rosszat. A rendőr azért állított meg, mert piszkos volt a rendszámtáblám. S ha már megállított, elkérte a jogosítványomat is. Csakhogy az nekem nem volt. Nyolcezer forintba került ez az autózásom. Később is vezettem azért néha, de inkább mások vitték a kocsit. Mártától a kollégák gyakran elkérték a sárga Ladát, s ő mindig odaadta. A többlaki kocsi gyorsan taccsra ment, de ő ezért senkinek sem tett szemrehányást. —Folytassuk még a bajfelsorolást? — Szerintem felesleges. Ez az egész egy rémregény. —Az előbb már említettem, hogy téged még a rosszakaróid sem minősítettek tehetségtelennek. Am leghűbb híveid is — nem tudok ennél finomabban fogalmazni — azt ismételgették, hogy: a Mártának nincs esze az élethez. — Igazuk volt. Ilyen vagyok. A nézők bemennek a színházba és bámulják, hogy mi folyik a színpadon, és azt mondják, hogy lám: micsoda szerencsétlen emberek vannak, mennyi butaság van a világon, de szerencsére mindez csak a színházban van így. Én meg lejövök a színpadról és ugyanott folytatom, ahol fenn abbahagytam. Én vagyok az a sok szerencsétlen, aki ott szenved a színpadon, azt a sok butaságot mind én követem el. Azok a lehetetlen, megmagyarázhatatlan dolgok mind velem történnek meg. — Miért? — Mert van bennem egy sajátos igazságérzet, ami azt súgja, hogy azt kell tennem, amit teszek; Ez egy nagyon furcsa igazságérzet, semmi köze az igazsághoz. Én viszont nem tudok másképp cselekedni, mint azt, amit az én igazságérzetem parancsol. Sok hibám van, de szeretem a hibáimat. Szeretem őket. Az enyémek. Másnak nem ártottam velük, csak magamnak.-—Hogyan telt a négy év a csabai búcsútól a lerokkantásodig? — Nehezen. Mindent eladtam a lakásból. A könyveimet egyenként. A telefont leszerelték. A villanyt kikapcsolták. Két évig nem volt itt villany. Gyertyával világítottam. De arra sem volt mindig pénzem. Néha loptam gyertyát a templomból. —Négy éve újra férjhez mentél. A férjed huszonkét évvel fiatalabb nálad. — Most mondd meg, milyen kapós vagyok — Márta újra nevet. — Zoli csuda rendes ember. Ő megvéd minden bajtól. Ha kell, tizennyolc órákat dolgozik, hogy megéljünk. A védelemre nagyon nagy szükségem volt. A békéscsabai fiú jött és beköltözött ide, tört, zúzott. A rendőrség semmit sem tett, azt mondták, intézzék el a férfiak egymás között. Féltettem Zolit, hogy agyonüti azt a másikat. Inkább kiköltöztünk saját lakásunkból, és csöveztünk egy darabig. — Márta, ez képtelenség, hogy itt vagy negyvenkilenc évesen, és a szakma szóba sem kerül közöttünk. Hogy lehet ennyire lemondani a színházról? Szerintem ma is mindent tudsz, amit egy színésznőnek tudni kell. A kor ugyan feletted sem múlt el nyomtalanul, de hát egyrészt nemcsak bakfis szerepek vannak, másrészt őserőnléted van, bármikor talpra tudnál állni, harmadrészt meg mire valók a sminkmesterek? Lehetetlen, hogy ne kívánd a visszatérést! — Mondtam, hogy senki sem hívott. Hanggal sem bírom. Hallhatod, állandóan rekedt vagyok. Ez nem jön már helyre. Daganat volt a torkomon, lézerrel műtötték. De azt hiszem, nem is érdekel már. A lányom két éve beadta a jelentkezését a Színművészetire. Segítettem neki a felkészülésben. Márti gyönyörű (tényleg az—U. T.), és olyan tehetséges, mint a Nap. A felvételi előtt néhány nappal elment a fiújával Olaszországba, és egy évig nem jött vissza. Azóta nem is készül a színészpályára. De nem is bánom. Egy szóval sem ösztönzőm. Pedig nekem sok örömöt adott a színészet, sőt, csak az adott, mégse. Ennyire nem érdekel már. így van ez jól. Ungár Tamás
