Békés Megyei Népújság, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-20-21 / 92. szám
EXKLUZÍV 1991. április 20-21szombat-vasárnap Forrongó indulatok a szeretet házában A kirakatot rendben tartották... Az elmúlt években ha magasrangú párt vagy állami, netán kül-, belföldi szociális érdeklődésű szakmai delegáció látogatott a megyébe, biztos, hogy a békési szociális otthonba elvitték. A körülmények itt a legjobbak, a legrendezettebbek, a látogatás, a koreográfia mindig jól szervezett, mutatós volt. Az, hogy hétköznapokon mi munkált az emberek fejében és szívében, megmaradt belső ügynek. Időnként gyenge jelzéseket ugyan fogott a megyei' szakmai és pártirányítás, egy-egy levélke a sajtót is elérte — hogy nem olyan tisztán arany ott az élet, amilyennek fénylik —, de a máz ellenállt a vakargatásnak. Vagy a vakarókés volt erőtlen? A végső keserűség napjainkra mégis hadihelyzetet teremtett az otthonban. Dúlnak az indulatok (az igazgató megítéléséről) pro és kontra, a döntés felelőssége májusban Békés város önkormányzatáé lesz. Az egyesített szociális intézmény (180 dolgozó, 314 szociális otthoni lakó, 4 idősek klubja, területi gondozás, szociális étkeztetés) vezető gárdájának nagyobb része Eperjesi József igazgatót emberileg, szakmailag, erkölcsileg alkalmatlannak ítéli a rendszer irányítására, és nem kívánnak vele együtt dolgozni. A tarthatatlan állapotokra dr. Farkas István szenátor interpellációban hívta fel a városi önkormányzat képviselő-testületének figyelmét. Hatására megbízták a népjóléti bizottságot, hogy dr. Beszterczey András református elnök lelkész és bizottsági vezető irányításával részletesen vizsgálják felül a hiányosságokat. A dolgozók fele (az intézeti 140-ből 72) az igazgató védelmére kelt, levélben álltak ki mellette, aláírásukkal megerősítve, hogy igenis alkalmas feladata ellátására. A levelet eljuttatták az önkormányzathoz. A másik rész hallgat. A bizottság vizsgálódik, a vezetők a döntésre várva végzik feladatukat, a dolgozók gondozzák a betegeket. Közben mindenkiben forrong az indulat, mérgező nyilakat röptetnek oda-vissza, a különvéleményen lévők gyilkolják egymás idegeit. A munkahelyi légkör borzalmas, fenyegetően fortyog a kitömi készülő vulkán. Égető áradatának iránya kiszámíthatatlan. Sokfelé perzselhet. „A bizottság tud róla?” Eperjesi József zaklatott, láthatóan megviselte az ügy. Talán ezért is nem mindig válaszol a kérdéseimre. Huszonkét éve „romhalmaznak minősített szegényházban” kezdte a szociális munkát. Érthető, hogy ez a fényes, korszerű új intézet, melynek felépülését végigélte, hozzánőtt. —Addig nem nyilatkozom, amíg tart a vizsgálat—kezdi.—Nem akarom befolyásolni, megzavarni a döntéshozatalt. Azt követően szívesen beszélek. — Igaznak érzi az Ön ellen megfogalmazottakat? — Azt mások feladata megítélni. Bízok az igazságosságban. A döntést elfogadom. — Bizonyos nem csekély erkölcsi és emberi gyengeségeit a vizsgálat során elismerte? — Mint másnak, nekem is biztosan vannak hibáim. Úgy érzem, hogyha a társadalmi körülmények között vizsgáljuk, nem kiemelve, függetlenül a környezettől... Ügy gondolom, ha a huszonkét éves ittlétem ideje alatti társadalmi viszonyokkal együtt vizsgáljuk, akkor az én lelkiismeretem tiszta. — Úgy érzi, megfelel a vezetői elvárásoknak? — Van erőm hozzá, de megítélése most már nem az én feladatom. — Ha marad, mi a szándéka ezzel a konfliktusgóccal? ■— Akkor tudok továbbgondolkozni, ha az önkormányzat álláspontját megismerem. — Mikor vette észre, hogy baj van az intézetben? — Korábban is voltak apróbb problémák, ezeket hurcoltuk magunkkal anélkül, hogy a gondozottak kárára vált volna. Bármiféle fajta vizsgálat volt itt, soha nem állapítottak meg olyan hiányosságot, szakmailag komolyan vehető hibát, amiért el kellett volna gondolkoznom. — Úgy érzi, most rendben van minden a dolgozók között? — Igen. Egyértelmű. Akik a közvetlen ellátást végzik, azoknál igen. Nem akarok a nevükben beszélni, tessék őket megkérdezni. —Nem feltételez politikai indítékot az ügy mögött? — Gondolni sokmindent lehet, de tudni nem tudok róla. Kérdezni szeretném, de komolyan, tiszteletben tartva a népjóléti bizottság munkáját, ők tudnak arról, hogy az újságírónő itt van? — A nyilvánosság korrekt tájékoztatásának szándékával jöttem. Mindenki szabadon végzi a saját munkáját, a bizottság és a sajtó is. (Felelem némi meglepetéssel az óvatoskodó kérdésre.) Az igazgató válaszomra buzgón helyesel és messzemenően egyetért. „Szembefordult a kenyéradó gazdájával” Hüttner Vilmos 1989-ben „ejtőernyőzött át” a megyei pártbizottságtól az intézetbe. A kifejezést ő használja, a helyzetével teljesen tisztában van. „Kezdetben csak azt kaptam, amit megérdemeltem, bizalmatlanságot. Mindenkit egyenként kellett megnyernem, adjanak pár évet, s a munkám után ítéljenek meg.” — Eperjesi József első szóra fogadott engem, általános igazgató- helyettesnek mondott — emlékezik. — Igaz, később megtagadott, azt nyilatkozta, hogy az alkalmazásomra kényszerítették. Őt csak akkor lehet igazán megismerni, ha mellette dolgozik az ember. Láttam a vezetőtársaimat, hallottam az ígéreteket, a kábításokat, egyre inkább átláttam a rendszertelenségen. Itt éveken keresztül kialakított hierarchia érvényesült. Aki a magát liberálisnak és engedékenynek tartó igazgató pártján állt, élhetett vígan. Aki nem, annak mennie kellett. Megmaradt olyan régi típusú kiskirálynak, akinek az intézmény minden kulcsa a zsebében van. Nemcsak a tárgyakat, az embereket is sajátjának tekintette. A vizsgálat során elismert olyan dolgokat, amely a pártján lévőket is meghökkentette. Feltette nekem is a kérdést, miért nem a területi gondozással foglalkozom? (Egyébként még ma sincs munkaköri leírásom.) Azért — feleltem —mert nem tudom, hogy káros szenvedélyednek engedve, másnap képes vagy-e bejönni és dolgozni?! Én jó médiumnak bizonyultam. Segítek azoknak az embereknek, akik keserűségükben el merték mondani a véleményüket. Segítettem, hogy senki ne tudja megfélemlíteni a beszélőket. Az igazgatóságra nem pályázom, a jelenlegi politikai helyzetben nem törekszem első számú vezetői posztra. Nagyon bízom a testületben, békési emberek és ismerik az igazgatónkat. Érdekes, hogy ki hogyan reagált a városban az ügyre. Volt, aki így harsogott: „Eperjesinek nőügye volt, ezért akarják kinyírni”, mások Kovácsnét vádolják: „Szembefordult a kenyéradó gazdájával.” Dolgozunk, az élet nem áll meg, akármilyen ellentétek vannak közöttünk, a gondozottak azt nem érezhetik. Jellemző, hogy a jelenlegi főnővér mellett sem áll ki az igazgató, pedig volna rá oka, inkább arra készül, hogy rokkantnyugdíjba küldi. A 120 millióért felépült intézet most 300 milliót ér. Döntött az önkormányzat, az otthon a város vagyona marad. A működtetése nem kerül pénzébe, megélnek a központi keretből (147 ezer forint évente gondozottanként). Az épületre nagyon vigyáznak, karbantartják, minél később kelljen felújítani. Az intézeti főnővér táppénzen, a pszichológus továbbképzésen van. Helyettük a nővérek harciasabb fele beszél, közrefognak, hallgassam meg őket is. Hátha megbizonyosodom, az ő igazuk az igazabb. „Hagyják békén azt az embert!” Durkó Gézánét a főnökei kiváló szakembernek tartják. A kettes pavilon főnővére indulatos hittel magyaráz. Olykor nem az észérvek, inkább a fésületlen vádaskodás jellemzi mondandóját: — Az idősektől és a városban hallottuk, hogy az igazgatónk ellen feljelentést tettek. Ez nagyon felháborított bennünket. A polgármesterhez, a Farkas képviselő úrhoz fordultunk tanácsért. Önkéntes alapon 72 aláírást gyűjtöttünk össze. A levelet nem tudom Önnek megmutatni, eltűnt a fiókomból. Nem tudom, kinek állt érdekében... Ülünk a társalgóban, az aláíróknak körülbelül a fele és az asszonykórus a két-három szóvivő véleményét helyesli: — Eperjesi jó igazgató. A vádak nem valósak. Hogy munkaidőn kívül erősen italozik vagy sem, vagy mit csinál, az az ő dolga. Itt senki nem látta dülöngélni. Szombat, vasárnap bejön, kérdezget, körbejár, „lányok nincs probléma”? Ha benéz a konyhára, igaz, megkínálják étellel és elfogadja. Tudom, hogy a kajapénzt kifizeti. Az idősek tisztelik, szeretik. A dolgozók nagyobb tábora mellette van. Igazságos és emberséges. Ki az az ember itt, akinek teljesen feddhetetlen az erkölcse? Akik beadták ellene a fegyelmit, inkább vennék a pléhpofát, eltüntetnék az egészet és próbálnának meg úgy dolgozni, hogy hagyják békén azt az embert! Az asszonyok elárulják, hogy félnek, féltik az állásukat. Ha marad az igazgató, ők a nyerők, ha megy, akkor a másik csapat. Érthető, ha senki nem akar munkanélküli lenni. — Őközöttük, vezetők között van a probléma, egyezzenek meg egymással! — mondja valaki. —A főnök meghallgat bennünket, névről ismer, megértő, kedves. Csak a helyére pályáznak — így szól a másik hang. —Azok fúrják, akikből ő csinált főnököt. Elfelejtik, honnan jöttek —így a harmadik. — Ha Eperjesi megy, menjen az összes főnök jöjjenek új vezetők —hallom a következő véleményt. — Ezek bennünket meg sem hallgatnak, közénk sem jönnek. Az igazgató, az igen, mégis az igazságost küldik el!? A bizottságtól nem sok jót remélnek. Biztosan a pályázat mellett döntenek majd, így az igazgatónak szerintük nem lesz esélye. „De akkor a régiből egy se maradjon!” -— kiabálják. „Nincs vesztenivalóm” Talán kevesen tudják, hogy Kovács Istvánnét, Eszter nővért a városi főorvos 1984-ben rendet tenni irányította a szociális otthonba. Az akkori 70 lakót elhanyagolt állapotban, tisztasági és egészség- ügyi hiányosságok között találta. Kemény munkával összerázta az ügyeket, fegyelmet kívánt a személyzettől. Eperjesi először saját pártfogolnának tekintette, majd a főorvos spiclijének minősítette. Érdekesen alakultak a dolgok, a kinevezések, az igazgatóhelyettesi posztok és személyek időszakonként változtak. A beosztott vezetők az ígéretek között bőven válogathattak. Olykor maguk sem tudták, kinek mi a beosztása, ki az új favorit, de sikerült őket egymással szembefordítani. — Az igazgatóval rengeteget vitatkoztunk szervezési kérdésekről és a privatizációról — meséli Kovácsné. — Nem lett volna baj, ha nem tudok a sötét ügyekről. Érdekes például a választások története. Tanácsolták Eperjesinek, induljon a képviselő-választáson. Tudom, hogy közel 200 ajánlócédulát szedtek össze a lakóktól aláírva, de kitöltetlenül. Közöltem vele, hogy ez erkölcstelen. Egy névtelen telefonáló felhívta az igazgatót, fenyegette, és ő később feltételezte, hogy én voltam. Ez nem az én stílusom. Figyelmeztetett, hogyha keresztbe teszek neki, tönkretesz. Azóta tudjuk, ki volt a telefonáló, személyes bosszú mozgatta. A telefon után igazgatónk visszalépett a jelöléstől. Számtalan valótlan állítására derült fény nap mint nap. Az önkormányzat engem kért fel a népjóléti bizottságba és nem őt. Ez újabb tüske volt számára, de báránynak mutatkozott. Csupán azt hangsúlyozta, a hovátartozásunk kérdésében képviseljem az ő nézetét. Biztosan tudja hogy miért, de nem a városi, hanem a megyei önkormányzathoz akarta az intézetet csatolni. Elhatároztam, nem vállalok közösséget a véleményével, mert mérlegeltük, hogy az otthonnak nem az az érdeke. Az önkormányzat döntött, a városé lettünk. Eperjesi meg akart szabadulni a gazdasági helyettesétől, Sebestyén Sándortól. Ha ebben segítőtársra akadt volna, ígérete szerint cserébe ő küldi el Hüttnert. Biztos forrásból tudom, listát készített az önkormányzatnak arról, hogyan takarékoskodjanak: 36 embert el kell küldeni! Természetesen velem az élen. Állítom, hogy a pártfogói, a tisztességesen dolgozó nővérek csak a jobbik arcát ismerik, és nem tudják, mit írtak alá! Farkas képviselő úr interpellációja után, a vizsgálat kezdetekor beszéltek velünk, azután az igazgatóval, a dolgozókkal. Nem tudtuk hol, miről volt szó, csak azt láttuk, itt jártak a megyei szakvezetők és a szakszervezet képviselője is. Talán ha tudom, milyen erők állnak az ügy mögött, nem szállók csatába, féltem volna. Az a baj, hogy itt az igazgató elhitette az emberekkel, hogy ellenség vagyok és tőlem kell félni. Hét éve dolgozom az intézményben, ismerem őt. Négy- szemközt kértem: a régi romhalmazt senki nem kívánta el tőled. Itt az új otthon, ha így élsz tovább, ahogy eddig, annak nem lesz jó vége. „Kegyetlen vagy Eszter” — ezt válaszolta. Nincs veszteni valóm, nővérként bárhol találok munkát... Egy szabadszájú, egészséges gondolkodású asszonyból kiszakadt a szó. Megkeresett. Miközben hol itt, hol ott beszélgettem az intézetben: — Ez az ügy nagyon visszatetsző! Nem így kellene rendezni. Bizonyos dolgokhoz a dolgozóknak nincs köze. Nem ismerik a vezetés gondjait, minek avatkoznak bele?! A vezetőktől sem szép ez a teregetés, intézzék el egymás közt. A hírhálózat működik Sorra csődöt mondtak a békülési, együttműködési kísérletek. Az igazgató jó barátja volt a gazdasági vezető, Sebestyén Sándor. Most ez utóbbi is kiábrándult, elkeseredett: — Az igazgatónak minden szava hazugság. Újra elővették a régi módszereket, teljesen félreinformálták a nővéreket. Munkafegyelmet tartani és követelni nem népszerű feladat. Az 1989-es és a tavalyi leltárhiányokat bizony meg kell magyarázni, akár tetszik, akár nem. Szabad a gazda, szabad a vásár és ez a „jóság” tetszik az embereknek. Eperjesi kedves, az asszonyok közé megy, beszélget velük, csak éppen nem dolgozik. Nekünk nincs időnk társalogni. Csakhogy ezt mások nem látják, nem tudják. Lehet és kell is itt rendet tenni, de ez az igazgató szerintem már nem változik meg. Ezt erősíti dr. Panari Ildikó intézeti orvos is, miután saját bánatát meséli és keserűen megjegyzi: — Akinek van érkezése; beszélgetni a folyosón, a büfében, a telefonközpontban, az önmagái népszerűsítheti. Nekünk nincs időnk, ezért bennünk ellenséget látnak. A hírhálózat jól működik az otthonban. A gondozottak is hallották, újságíró jár a házban. Doriska néni csak járókával közlekedik, a lábai így is alig bírják. Betöltötte a 78. évét. — Négy családom van, de senki nem ér rá velem törődni. Megértem őket. A gyerekeim dolgoznak. Otthon sokat voltam egyedül. Beiratkoztam ide, mert már nem bírtam magányosan az éjszakákat. Emberek közé vágytam. Két éve lakom itt, de mintha hazajöttem volna. Ezek a szép nagy ablakok, a linópadló, a tisztaság, a finom ételek, akár ha otthon lennék, de végre nem egyedül. Hatan vagyunk a szobában. Megijedtem, amikor tetszett jönni. Azt hittem, a gyerekeimet érte baleset. Mind kocsival jár... Domokosné, Zsuzsa néni büszkén mondja: — Két hetes vagyok, azaz 77 éves. Szeretek itt... Társa, Vida Julianna 58, de jó sora életében nem volt, csak itt. — Az igazgatónk mindenkivel törődik, ne engedjék már elzavarni — kérik. Tyukodi Matyi bácsi fél lábát érszűkület miatt amputálták, tolókocsiban üldögél: — Három éve Tarhosról kerültem ide. Jól érzem magam. Rendes ember ez az Eperjesi. Amit mást mondanak, az rossz propagadna. Hazugság, hogy nem végzi el a munkáját. A gondozottak 80 százaléka nem beszámítható. Akinek véleménye van, tudja, hogy az igazgató 20 éve dolgozik itt, de semmi hiba nem volt. Az a baj, hogy mindenki igazgató akar lenni. Családi otthon az az egy szoba, ahol a Tímár házaspár lakik. Gyomaendrődi származásúak, alig egy éve érkeztek Pécsről. — Végigjártunk mi már több gondozóházat és szociális otthont, de ez paradicsom azokhoz képest. Az ellátás, a gondozás, az orvos kiváló, ennél jobb nem kell. Ezt mind az igazgatónak köszönjük. Le a kalappal előtte! Szédülök, kavarog a fejem. Mindenki meg van győződve az igazáról, csak éppen a nézőpont, a rálátás más és más. Jól esik dr. Beszterczey András higgadtsága, nyugalmat árasztó világos beszéde. A református elnök lelkész a vizsgálatot vezető népjóléti bizottság irányítója. Munkál a félelem? — Mi lehetett az otthonban minden bajok forrása? — kérdezem. — Többek között a felső vezetés hatalmi harcáról van szó. Szép környezet, korszerű intézet, a pénzük is adott, itt érdemes igazgatónak, osztályvezetőnek lenni. —Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű a magyarázat. —• Jegyzőkönyvek bizonyítják, hogy a feszültségek 10 évre visszamenőleg fellelhetők. Az igazgatónak a gazdasági helyettessel voltak vitái, elhanyagolta a vezetőségi üléseket, nem tartotta a kapcsolatot a vezérkarral, az emberek megsértődtek, az ügyek szétfolytak. A vizsgálat kezdete óta hirtelen „megjavult” a hangulat, igyekeznek együtt dolgozni. A bizottságot persze egyértelműen felvilágosították, hogy többször próbáltak együttműködni, egy darabig ment, most már ezt hosszú távon nem tudják elképzelni. Sajnálom őket, bizonyosan átszervezésre lesz szükség. Most, kibővített bizottsággal, szakmai átvilágítást folytatunk. Az egész anyagot a május 9-ei képviselő-testületi ülés elé visszük, a döntés ott születik. —Az intézmény kinőtte az igazgatóját? — Van, aki engedékenységet vár tőle, van, aki határozottságot. Már azt sem tudja, hogyan vezessen. Nem vitás, hogy a mindig szunnyadó parázs újra felizzott Hüttner Vilmos megjelenésével. Az őszinteségét nagyra becsülöm. Jegyzőkönyvbe foglalta, hogyha erős kezű igazgató lenne ott, akkor rá semmi szükség. —Az intézetben munkál a félelem? — Igen. Aki aláírta a pártfogó levelet, és aki nem, egyaránt tart a jövőtől. Nem kellene. A gondozottaknak jó'ápolóra van szükségük. A szakmai vizsgálat bizonyosan igazolja az átszervezés fontosságát, a pályáztatás szükségességét a vezetői állásokra. Elképzelhető, hogy a dolgozók szavazatát is figyelembe vesszük, de az önkormányzat a munkáltató, a kinevező szerv. Az új vezetőkkel a dolgozóknak együtt kell dolgozniuk. Ez még nem a döntés, hanem az én véleményem. Nem tagadhatom meg a hivatásom szellemét, a békességet próbáltam és próbálom hirdetni. Ehelyett mindenki mondja a magáét... Bede Zsóka
