Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-09 / 58. szám
1991. március 9., szombat TALLÓZÓ ■kÖRŐSTÁJ „Mert Európa ott van, ahol...” Élmény volt számomra, hogy részt vehettem az Egységes Európáért Társaság „Magyarország útja az Európai Közösséghez” című kutatási tervének budapesti vitáján. Azért volt élmény, mert nem tárcaközi értekezletként, hanem a társadalom mélyében, illetve méhében szerveződik itt egy szellemi központ. S azok, akiknek (még vagy már) tárcájuk van - mint Kádár Bélának, Martonyi Jánosnak — személyes, értelmiségi mivoltukban — tárcán innen, Tiszán túl — van helyük ebben a helykereső társaságban. Akiknek pedig nincs tárcájuk, azokat sem származásuk, hanem a szellemi versenyben kiverekedett előkelőségük jelölt e társaságba. Akik előbb keltek másoknál, Bihari Mihály, Valki László, Palánkai Tibor, Lipovecz Iván, Farkas Zoltán, Inzelt Annamária és a társaság lelkesítője, „animateur”-je, Balázs Péter. Akiknek az „erkölcsükben van az eleganciájuk” immár hosszú ideje. Erről jut eszembe, hogy ezek a honfitársaim, amikor a magyar utat keresik az Európai Közösség felé, jó társaságba keveredtek. Thomas Mann, Roger Martin du Gard és Márai Sándor társaságába. Annak a Márainak a társaságába, aki a háború kellős közepén, 1943-ban írott Füves Könyv című művében igazi európaiként a géppisztolyokkal támogatott divattal dacolva különbséget tett a hazaszeretet és az államszeretet között. Sajnos, ma is érvényes ez a különbségtétel: „Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja... De úgy látom és tapasztalom, hogy te — szóval, ünnepélyesen, írásban és dobogókon — inkább az államszere - tetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegő- ket szalonkabátodra, príma koncot... Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret...” Egy végzetet, amelyet a polgár maga alakít. A gazdaságban vállalkozóként vagy szakavatott munkával alkalmazottként; a társadalomban különböző közös ügyek önkénteseként, a politikában szavával és szavazatával. Kiválva üzleti érzékével, szorgalmával, megbízhatóságával, szakértelmével, műveltségével, ízlésével — mindazzal, amit polgári értéknek tekintenek —, szemben a különféle hatalmasságokkal való komaságokból eredőkkel. Mert Európa ott van, ahol ezek a polgári értékek az irányadók. Ahol a virtus nem kocsmai virtuskodás, hanem Virtuozitás a szakmában és erkölcsös magatartás az üzleti életben, az adott szó akkora szentségével, hogy kötlevélre nincs is szükség. Elég egy telefonbeszélgtés is. Persze, telefon, technikai felszerelés is kell hozzá, ezek azonban pusztán befektetési kérdések, megoldásuk nem oly nehéz... (Bácskai Tamás; Figyelő) Mementó „A társadalom nem szavazókra és hallgatag többségre tagozódik" ...Nos, előbb-utóbb kitetszik, hogy a Parlament és környéke nem a világ, a gótikus épületen kívül van élet, sőt közélet is. A falakon belül a cselekmény sem mindig valódi. Egyes történéseket az újságírói fantázia változtat cselekménnyé, miként konfliktussá alakítja a nem egyező véleményeket is. Megvilágosodik, hogy a társadalom nem szavazókra és hallgatag többségre tagozódik. A T. Ház vitái jobbára csak születésük idején érdekesek, de ahogy nőnek, terebélyesednek, egyre unalmasabbá válnak. Az a tévénéző, aki kivárja egy disputa végét, hogy megérje az igazság — saját igazsága — győzelmét, csak akkor nem csalódik, ha a legnagyobb kormánypárttal ért egyet. Egyébként bármily megalapozott és meggyőző az előterjesztéssel szemben álló érvelés, a „hangos többség” legfeljebb néhány apró módosítást fogad el. A szavazógépezet dönt. Rögeszmévé vált ugyanis, hogy presztízsveszteséget okoz más igazának elismerése. Ha a felületes döntés kudarcot fiadzik, annak a pártállam és az ellenzék az oka. Az ellenzéknek pedig az a rögeszméje, hogy a mostani járatlan úton nem akadna el, nem bukdácsolna az autó, ha ő ülne a kormánynál. Egyébként tagadhatatlan fejlődés az, amit laptársunk jelmondátává választott: „a vélemény szabad". A hatalomnak ellentmondhatnak és bírálhatják. Minden következmény nélkül. Kétszeres értelemben. Az ellenvéleményt nem torolják, és nem szívlelik meg. S showma- nekről szólva: őket az írott, de legfőképp az elektronikus sajtó formálta. Fellépésük eleinte szórakoztató volt, de elfáradtak, képtelenek megújulni, és ezért fárasztanak is. Nem tudnak kilépni a skatulyából, illetőleg saját rögeszméik fogságából... A média és a parlamenti pártokra szűkített pluralizmus mézes hónapjai a végéhez közelednek. Az újságírók felfedezik az önkormányzatokat — amelyek nem voltak, hanem lesznek — és a társadalmi tömörüléseket, mint a nagypolitikába nem való, vagy az onnan kihullott érdekek, érdeklődések, közös állapotok fórumait. Mintegy bizonyítva az egysíkú emberkép tarthatatlanságát. Aki nem akarja elszürkíteni az életet, az a pluralizmust nemcsak pártokban és politikai véleményekben, a másságot nemcsak devianciákban fejezi ki, hanem a három dimenziós és sokféle nyitott ember életmódjában és ’ törekvéseiben is, az emberben, aki azonos és különbözik. (Kovács Judit; Magyar Nemzet) ...Búcsúzzunk el Ion Lanc- ranjantól. A szellemiségétől. A halálát nem kívánta senki. Még a vitát, ezt az áldatlan Erdély-vitát sem akarta senki meg nem történtté tenni. Azt azonban mindig tudtuk: vannak becsületes vitapartnereink a románok között. Azokra gondolunk, akik nem tagadták meg a közös múltat. Meg a közös jelent. Meg a közös jövőt. Az ő szellemében azonban ezt a megoldást soha nem lehetne megtalálni. Nem szeretném magamat illúziókba ringatni. Ion Lancranjan- nak voltak és vannak magyar partnerei, akik ugyancsak a gyűlölet indulatát vetik be, amikor Erdélyről esik szó. Pedig Erdélynek olyan földnek kellene lennie, amely példaképp is szolgálhatna az együtt élő népek között. Ahogyan Petru Groza is elképzelte. Ahogyan Emil Isac gondolta. Ion Lancranjan azonban a fasisztává lett Octavian Goga vészes gyakorlatát követte. Mi viszont úgy szeretnénk élni, ahogyan ezt — mondjuk — Eugen Jebeleanu avagy Sütő András álmodta meg. Éljünk együtt, és sohasem egymás eleien. Ion Lancranjan sírja ezért mementó számunkra is. Az együttélés erkölcsének megalkotandó kódexében annak kell kőbe vésve lennie, hogy úgy nem szabad írni, ahogyan ö írt. Nyugodjék békében. De a szelleme soha fel ne támadjon. (E. Fehér Pál; Népszabadság ) Görgey Gábor: Divatjamúlt elégia Most már elmondhatom, most már, hogy semmiféle törleszkedés gyanúja nem vetülhet reám, elmondhatom, most, hogy párttitkárok és kulturális komisszárok nem dicsérnek meg érte, most végre már elmondhatom, mit az elmúlt évtizedekben tartózkodva, szemérmesen sosem mondhattam el, nehogy azt higgyék, nehogy valahogy azt higgyék!... Egyszóval elmondhatom, hogy én, bármily nevetségesen hangzik, hogy én, akinek sohasem volt jó oka—s joga—ilyesmihez, hogy én, az annyiszor pocskondiázott osztály leszármazottja, én, akit mindig úrifiúnak tituláltak (habár időközben az a ,fiú” redős lett és megőszült: eliramlott az élet, nagy iramban, ráment minden, ó ráment az egész!) de végre most elmondhatom neked, hisz nem hivatkozik rád senki már, se fii, se fa, se hatalom, számon kívül maradtál e nagy neofita tülekedésben, most hát, hogy ennyire kimentéi a divatból, most már elmondhatom— szeretlek, te kalapácskezli munkás, külváros trónfosztott uralkodója, most és örökké Szent József Attila ólomszárnyú madárnépe, szeretlek! (Portrik Sándor linómetszeteiből; Honismeret) ...A Gyergyószentmiklóson élő Portrik Sándor nem néprajztudós. Csupán érzékeny idegrendszerű, lényeglátó művészember. És kiváló népismerő, nemzeti azonosságtudatához hűségesen ragaszkodó magyar. Művészi látásmódja nem csupán arra alkalmas, hogy újrateremtse a látható világot, de a valóság, a történelmi múltat hűséggel őrző látvány reális megörökítését is vállalja, művészi feladatnak tekinti. Nem fotográfiát, egyszerű illusztrációt végez, vésője alól többnyire nem a részletek valósága tárul fel, hanem a múlt megtartó, továbbéltető igazsága: az elmúlásra ítélt múlt hiteles szelleme. Nem néprajzi tárgyakról készít pontos képet; Portrik Sándor művészete a székely népi világ eltűnőben lévő, de megbecsülésre méltó hagyományának igazi szellemét ragadja meg. Ezáltal kerül közel az etnográfiához. Mert céljában ugyanazt akarja, mint a néprajztudomány: továbbörökíteni az ősi értékrendet, egy többévszázados hagyománykincsre felépült világot. A tudomány leírja, értékeli, elemzi a begyűjtött tárgyi anyagot, így közelít a valósághoz, így vetíti ki a megőrzésre méltó igazságot. Portrik Sándor hangulatot kelt, a múlt szellemét idézi, a szívünkig hozza a letűnt világot. A többit, az értelmezést ránk bízza. Szemünkre, szívünkre, értelmünkre. (Hajdú Demeter Dénes; Honismeret) A sztárok zsarolhatnak Rivaldafényben: a színház ...1956 forradalmi eseményeiben a magyar színháziak is részt vettek. A forradalmat leverő új hatalom nem is igen tudott mit kezdeni a hűtlenné lett kegyeltekkel. Bebörtönzött, letiltott, disszidálni engedett — majd később kegyet gyakorolva megbocsátott —, szóval kivé- reztette a szakmát (csak példaként: Mensáros László, Darvas Iván, Szörényi Éva, Ferrári Violetta). A színházakat a propagandaeszközök első sorából a hátsókba vezényelték. Színházi csodák még születtek, hatott az előző korszak lendülete,- hullottak némely béklyók is, jöttek új, jelentős alkotók, mégis ettől az időszaktól számíthatjuk az újabb kori színházi válságot. Fennmaradtak az államosítás után kialakított — a műsorterv tanácsi, illetve minisztériumi jóváhagyásától a kinevezéseken át a teljes gazdasági kiszolgáltatottságig terjedő — gyámkodási struktúrák, a színházjegyek elosztása, a közönségnek nem a szervezése, hanem a beszervezése, az állami támogatás. A gyámolt azonban már nem volt fontos. Ez a struktúra éli végnapjait. Fenntartásáért paradox módon amúgy progresszív erők folytatnak élethalálharcot. Mentségük, hogy a színházművészet továbbélését, remélt újravirágzását legalább halványan ígérő új struktúrának nyomai is alig jelentkeznek. Ragaszkodnak hát a régi rosszhoz. Az állami gondoskodásból még telik a csökkenő értékű és vitatott módon elosztott támogatásra, de új szisztéma konstruálására már nem. Ez nem is lenne baj, ha az új helyzet színházainak működési rendje mintegy önmagától létre tudna jönni, immár politikai érdekek mellőzésével. Hogy ez egyelőre nem megy, az sem véletlen. A színházak életében ugyanis nem hozott fordulatot a Kádár-rendszer felpuhulása s a rendszerváltás sem. Bemutathattak addig tiltott gyümölcsnek számító szerzőket, műveket, de nem teremtettek velük szellemi nagyfeszültséget (Zilahy Lajos, Márai Sándor, Eörsi István darabjai, Az Arbat gyermekei, Vidravas, Orwell- és Koestler- művek). Az elmúlt időszak színházi vezetőit a biológiai óra és nem az új idők szele szorította háttérbe, illetve nyugdíjba (Adám Ottó, Vámos László, Kazimir Károly, Miszlay István, Lendvai Ferenc), s akik a helyükbe léptek, még nem bizonyítottak. Nem kerültek felszínre eddig politikai okokból mellőzött tehetségek. A szakma utánpótlásaként jelentkezett volt amatőrök, rendezésre, igazgatásra vállalkozó színészek, újságírók nem bizonyultak jobb művészeknek, szakembereknek, mint elődeik. Igaz, rosszabbak- nak sem. Igazi színház- és előadásalkotó erőt ebben az időszakban is a középgeneráció rendezői mutattak fel, azok, akik az elmúlt tíz évben is a legjobbak voltak (Zsámbéki Gábor, Ba- barczy László, Ascher Tamás, Taub Jáuos)... A színházak új gazdái, a helyi önkormányzatok még nem szembesültek finanszírozási és esetleges struktúraátalakítási feladataikkal, de személyi kérdésekben már dönteniük kell. Sok helyen lejárt a pályázati úton kiválasztott vezetők mandátuma, másutt nyugdíjazás vagy a döntéseiben elbizonytalanodott tanácsok átmenetinek szánt intézkedései kényszerítik idő előtti cselekvésre az önmagukat még meg sem szervezett önkormányzati testületeket. Eddig nem sok hozzáértéssel — hol és hogyan tettek volna szert rá? — cselekedtek, illetve nem cselekedtek. Volt, ahol kiírt pályázatok elbírálására nem vállalkoztak, másutt heteken át húzták a kézenfekvő döntés meghozatalát, megint másutt (Thália Színház) olyan igazgatói pályázatot fogalmaztak, amely hemzseg a végiggondolatlan követelményektől. Miskolcon előbb pályázatot írtak ki, majd azt visszavonták, utóbb pedig meghosszabbították az addigi vezetés megbízatását. Kecskeméten a megszavaztatott társulat szinte egyöntetű véleménye ellenében került új igazgató a színház élére. Veszprémben egy visszavont pályázati kiírás után lapzártakor bírálták el a beadott tervezeteket. Békéscsabán — tűzoltásszerűen — mindössze egy évre neveztek ki új igazgatót. Vagyis: még egyetlen példa sincs arra, hogy a színházak vezetése átgondolt, hossszabb távra is hiteles megoldással változna az új rendszerben. A színházi struktúra alatt további időzített bombák is ketyegnek. A szükségszerűen emelkedő helyárakat a közönség egyre, kevésbé tudja megfizetni. Távolmaradásával azonban automatikusan csökken a normatív támogatás. A még kevesebb pénzből csak még szegényebb produkciókra futhatja. Ha ez a folyamat beindul, a szabadesés törvénye szerint gyorsulhat fel. A talán legkiszámíthatatlanabb hatású bomba azonban a színészek már jelentkező művészi és egzisztenciális szabadságharca, amely a már ugrásra kész színészügynökségek segítségével alapjaiban rendítheti meg az állandó társulatokra épülő struktúrát. Három, csupa kulcsszerepet játszó színész ugyanis magának követelheti a gázsikeretnek akár a felét is, kihúzva a szőnyeget a közepesek társulatalkotó szerepe alól. A sztárok zsarolhatnak, nélkülük ugyanis be lehet zárni. De lehet, hogy velük is. (László András; Heti Világgazdaság)
