Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
NÉPÚJSÁG 1991. március 15., péntek Nemzeti zászlónk története A vörös vagy bíbor a méltóságot jelölte A piros-fehér-zöld nemzeti színként csak alig másfél évszázada vált jelképünkké. A magyar színekben és címerben több évszázad zászlóinak és címereinek hagyományos formái, színei ötvöződnek. A nemzeti színek, a nemzeti zászló törvényes elismeréséért az ország haladó erői csak az 1789-es nagy francia forradalmat követő évektől folytattak kiélezett harcot. Nemzeti zászlónk, nemzeti színeink eredete azonban'jóval korábbra, a honalapítást követő évszázadokra nyúlik vissza. Piros és fehér Több forrás is bizonyítja, hogy már a honfoglaló magyar törzseknek is voltak zászlóik, az Árpád-ház első királyai pedig egyszínű, feltehetően vörös, illetve bíbor színű zászlók alatt vezették háborúba csapataikat. (A vörös vagy bíbor színnek akkor egészen más jelentése volt, mint később vagy napjainkban; a méltóságot' fejezték ki vele, és „királyszínnek” is nevezték.) A 12. század végén, III. Béla uralkodása idején kezdték alkalmazni mind címer, mind zászló formában a vörös alapon lebegő kettős ezüst (fehér) keresztet. Nem sokkal kér sőbb, már a 13. század elején címer és zászló alakban egyaránt megjelent a vörössel és ezüsttel (fehérrel) hétszer vágott mező, amely tehát nyolc, váltakozva vörös és ezüst vágásból — más néven pólyából — állt. Ettől kezdve, nagyjából a 15. század végéig, a királyi zászlók és a címerek mindkét változatát használták. A vörös-fehér (ezüst) színt megjelenésük után nem sokkal már magyar színeknek tekintették. A harmadik szín A Habsburg-uralom következménye volt az is, hogy aló. századtól kezdve a magyar zászló és a magyar címer használata csaknem teljesen megszűnt, és a zászlók, beleértve a hadizászlókat is, egyre inkább elnémetesedtek. Az ősi magyar piros-fehér színt azért sikerült megőrizni bizonyos formákban a 16—17. század folyamán is. A Rákóczi-szabadságharc egyik zászlaja Negyvennyolcas honvédzászlók Az ősi magyar színek mellett nemzeti zászlónk harmadik színévé a magyar címerbe az ezüst kettős kereszt talpa alá aló. században beiktatott új motívum, a hármashalom zöld színe vált. A francia forradalom s a köztársaság jelvénye és jelképe: a trikolor (kék-fehér-vörös kokárda és zászló) hatására a polgári átalakulás és a nemzeti önállóság legradikálisabb harcosai a 18. század végétől Magyarországon is a polgári forradalom és a nemzeti állam jelvényének tekintették a piros-fehér-zöld színt. (Martinovics Ignác, a magyar jakobinus mozgalom vezetője, elfogatása után vallomásában kifejtette, hogy a nemzet színeiül a zöld-vörös-fehér színt kívánta bevezetni.) Az 1840-es években egyre széle-, sebb méreteket öltött Magyarországon a nemzeti színnek forradalmi jelvényként való viselése. Egyesek, ugyancsak a francia forradalom példája nyomán, vörös szalagok felöltésével és vörös tollak viselésével nyilvánították ki radikális, republikánus érzelmeiket. A reformkortól napjainkig A reformkor országgyűlésein az ellenzék ismételten felemelte szavát a nemzeti színek és az ország címerének mellőzése miatt, különösen sérelmezve azt, hogy a magyar katonaság nem a magyar nemzeti színek és jelvények alatt szolgál. Az ellenzék javaslatait azonban visz- szautasították. Elérkezett azonban az 1848. március 15-ei for/"* radalom, amely kiharcolta a jobbágyfelszabadítást és a nemzeti függetlenséget, ugyanakkor kivívta a jogot a magyar nemzeti szín és az ország címerének szabad viselésére is. A piros-fehér-zöld nemzeti zászló 1848—1849-ben a haladás, a szabadság, a nemzeti függetlenség és a haza jelképévé •vált. így tekintettek rá a magyar emberek a szabadságharcot követő évtizedekben is. De mint tudjuk, legújabbkori történelmünknek is volt közel négy olyan évtizede, amikor „talonba tették” eredeti címerünket, és háttérbe szorították a nemzeti trikolort. Napjainkra azonban már mindkettő visszanyerte méltó helyét és jelentőségét. (B.I.) A mezőhegyesi lelkész a trónfosztásról prédikált „Vértanúhalált halt a magyar szabadságért” Fotó: Kovács Erzsébet Megyénk délnyugati szegletében kétszáz esztendő ráncaival a homlokán álmodozik a valahai világhírnévről Mezőhegyes. A volt Magyar Királyi Állami Ménesbirtok dicsősége főképp az elmúlt negyven évben „omlott poraiba”. De van legalább múltja. Közel Világhoshoz — mintegy 50 km-re —, ahol a szabadságharc elvérzett és Aradhoz, ahol 13 tábornokát ki végezték,ä Pesten 1848. március 15-én kitört forradalom napjait követő másfél évben izgalmas események résztvevői lehettek Mezőhegyes akkor jobbára helyőrségi (katonai) személyzete és csekélyke polgári lakosai. 1848. március 15-ét követő napokban a ménes császárhű vezetése már tudomást szerzett az eseményekről. Báró Boxberg Frigyes ménesparancsnokot nyugtalanították is a beözönlő hírek, de követte a kivárás taktikáját, s az első lépéseket csak akkor tette meg, amikor Csanád vármegye vezetőség^ (ahová akkor Mezőhegyes közigazgatásilag tartozott) felszólította, hogy a ménes épületeiről távolítsa el a császári szimbólumokat: a kétfejű sast és az osztrák színeket. Július 8-án az új magyar kormány hadügyminisztere, Mészáros Lázár kimutatást kér a lóállományról és elrendeli, hogy a honvédtisztek részére megfelelő lovakat kell adnia a ménesből. Pár napra rá a kormány elrendeli, hogy az eddigi német nyelv helyett magyarul kell leveleznie a ménesparancsnokságnak a magyar hatóságokkal. 1848 augusztusának elején Sán- tha Kálmán Csanádi alispán kemény hangú levélben figyelmezteti báró Boxberget, hogy ne akadályozza meg a ménesi katonák átlépését a nemzetőrségbe. Amikor e rendelet a legénység tudomására jut, csapatostól lépnek át a honvédek közé, sokan még a ménes lovait is magukkal viszik. Az alispán augusztus 16-án megjelenik Mezőhegyesen és felszólítja a ménesparancsnokot, hogy tisztjeivel, hivatalnokaival együtt tegye le a hűségesküt a magyar nemzeti kormányra. Kétnapi tétovázás után letették ugyan a hűségesküt, de báró Boxberg staféta útján jelentette a császári udvarnak, hogy kényszer hatása alatt cselekedett. A magyar kormány érthetően bizalmatlan volt személye iránt, ezért őt nyugdíjazza, s helyébe Pándy Samu huszárkapitányt nevezi ki a ménes élére. Pándy a nemztőrség szervezésekor lépett át a magyar kormány szolgálatába. Kossuth Lajosnak fennmaradt egy Debrecenben írt levele, amelyben Boxberg Mezőhegyesről való kiutasításáról rendelkezik. A szabadságharc hónapjai Mezőhegyesen viszonylagos nyugalomban telnek el. Áz akkori körülményekhez képest jól felszerelt kórházába azonban több sebesültet szállítanak az ütközetek színhelyeiről. Az 1849. évi tavaszi diadalmas hadjárat mindinkább kiszorítja az országból az osztrák seregeket. Mint köztudomású, ekkor Bécs Oroszországhoz folyamodik katonai segítségért a magyar szabadságharc leverésére. A kimerült magyar hadsereg nem bír a jól felszerelt orosz túlerővel, hátrálni kényszerül. Amikor már látni lehetett, hogy a szabadságmozgalom elbukik, Pándy Samu ménesparancsnok köpönyeget fordít és átpártol az osztrákokhoz. A császári csapat augusztus 7-én újra bevonul Mezőhegyesre. Pándy a parancsnokságot azonnal átadja ifjabb báró Boxberg őrnagynak (a volt parancsnok fiának), s ugyanakkor Gott- schligg Károly századost me- neszti a császári csapatok aradi főhadiszállására báró Haynau- hoz, hogy jelentse: „Mezőhegyest visszafoglaltuk”. A Hay- nauhoz küldött jelentésben élénk színekkel ecseteli „érdemeit” a ménes megmentésében. Ezt írja: „...a legveszélyesebb eszközöktől sem riadtam vissza, hogy a rebellisek figyelmét eltereljem a ménesről...” —, s mentegeti magát, hogy á lovakat csak súlyos kényszer hatására adta át a honvédségnek. Boxberg őrnagy az újbóli bevonulás utáni napokban már le is fogatja a nyíltan magyar érzelmű mezőhegyesi urakat: Várady János főhadnagyot, Wachtel József főorvost és Gon- zeczky János katonalelkészt. A mezőhegyesi katolikus plébánia irattárának feljegyzései azt mutatják, hogy maga Pándy árulta be tiszttársait. így is akart érdemeket szerezni önmagának. Közben gróf Hardegg Henrik lovassági tábornok, a birodalom ménesintézeteinek új felügyelője elismerését fejezi ki Pándy- nak „korrekt magatartásáért”, de egyben felszólítja, hogy igazolja is magát. A volt ménesparancsnok felutazik Pestre, ott igazolja ugyan önmagát, de a másik három—közben elfogott — tisztet jól eláztatja. Várady és Wachtel valahogyan kimenti magát, ám Gonzeczky katonalelkész túlságosan is exponálta magáta szabadságharc hónapjai alatt. Őt halálra ítélik. Mi is volt a bűne? Mezőhegyesen különösképpen ő rokonszenvezett a forradalommal. Már 1848 márciusának végén templomi, prédikációban a Habsburg-dinasztia ellen szónokolt, az istentiszteletek végén szokásos császárért való imát elhagyta, sőt egyenesen a magyar hadsereg győzelmeiért imádkozott és imádkoztatott. A feljegyzések szerint saját jószántából a templomi szószékről kihirdette a detronizációt (trónfosztást) és egyik alkalommal az oltártól felszólt a kóruson ügyködő Zappel nevű kántornak, hogy hagyja abba a császárért való éneket. Gonzeczkyt tehát felségárulás vádjával ítélték halálra a pesti Újépületben. Báró Haynau Temesvárról közelről ismerte Gonzeczkyt, ahol — annak nagy tudása és rokonszenves megjelenése miatt -— állítólag „kedvenc pa- pocskám”-nak (mein Lieblings- pfaff) titulálta őt. Mégis, mikor az ítélet után a főhadbíró — bizonyos Nedelkovich Eutym — Gonzeczky halálos ítéletét megerősítés végett Haynauhoz küldte, ő sokáig azon gdndolkodott, hogy ne tárgyaltassa-e újból az ügyet. Korabeli krónikások (főképp újságcikkek) tudni vélik, hogy Haynau ezt nem szánalomból tette, hanem, hogy a lelAz emléktábla a templom falán kész halálfélelme még tovább tartson. 1849. október 8-án hajnalban végezték ki a pesti Újépület udvarán. A szabadságharc leverése után, majd a kiegyezést követően Gonzeczky emléke — érthetően —elhalványult Mezőhegyesen. 1941-ben állíthatott neki emléket a katolikus egyház, a ménesparancsnokság és a község akkori politikai vezetése. Az általa 1846-ban felszentelt Szent György templom keleti oldalfalában Kari Ferenc József szobrászművész fehér carrarai márványból készült mementóját helyezték el. A II. világháború után alakja ismét a feledésbe merült, Mezőhegyes vezetése nyilván nem hagyott teret a „klerikális befolyásoltságnak”. Habár az országos Életrajzi lexikonban szerepel a neve. Pár éve a helyi katolikus egyház kezdeményezte a róla szóló időnkénti megemlékezést, ám ez visszhangtalan maradt. Nagyon sajnálatos, hogy legutóbb (február 26-án), amikor a városi önkormányzat döntött a település utca- és témeveinek felülvizsgálatáról, és a Városvédő Egyesület kezdeményezte is nevének megörökítését, nem jutott hely Mezőhegyes utcanevei között Gonzeczky Jánosnak, aki a márványtábla szerint is „vértanúhalált halt a magyar szabadságért és népért”. Az események után Mezőhegyesen a ménes 1849 őszére ápolószemélyzet nélkül maradt. Az állatállomány negyede elpusztult. Az új ménesparancsnok Gottschligg Károly százados lett, az ő feladata volt a ménes rendbehoztala. Amikor az uralkodó I. Ferenc József császár Mezőhegyesre látogatott először, 1852. június 14-én, a forradalom és szabadságharc nyomai és eszméi már eltűntek a településről — mindén rendben volt. Bajnai István A helyi katolikus egyház kezdeményezte a Gonzeczkyröl szóló megemlékezést
