Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
NÉPÚJSÁG 1991. március 15., péntek Göncz Árpád: „Remélem, hogy optimizmusom beigazolódik” Beszélgetés a Magyar Köztársaság elnökével Hetek óta egy másfél évvel ezelőtti, megrázó színházi élmény képei tolulnak elém. Talán a nemzeti ünnep közelisége ösztökél, hogy újra és újra felidézzem magamban Száraz György A nagyszerű halál című drámájának pillanatait. És nem hagy nyugodni a gondolat; a képsor, amikor az utolsóként vesztőhelyre támolygó Vécsey Károly, az arisztokrata honvédtábornok odalép Damjanich holttestéhez, és megcsókolja a kezét. Tiszteleg, méltó búcsút vesz a szerb, paraszti család sarjától, akivel majd’ kardhegyig menő vitái voltak azelőtt. Mint ahogy nem is lehetett mindig összhang a 13 vértanú között, hiszen magyarok, osztrákok, szerbek, föúrak és szegények voltak, más neveltetéssel, más indíttatással. Csak egy volt közöttük szent, amely eggyé és örökre szétvá- laszthatatlanná ötvözte hitüket, tetteiket: a szabadságharc. Amikor Göncz Árpáddal, a Magyar Köztársaság elnökével békéscsabai látogatásán sikerült néhány percet beszélgetnem, újra eszembe jutottak a drámai jelenet képei. Vendégünk a nemzeti, a térségi összetartozást emlegette. Ma mindennél fontosabb kérdésnek tartja a nemzetiségi probléma megoldását. Mert nem nyugodhat addig az ország belső élete, amíg nincsenek biztonságban a határokon kívüli magyar és a hazánkban élő nemzetiségek. Kézfogást hirdet tehát a köztársasági elnök mindenkivel; itthon hazánkfiaival, a szomszédokkal és a távolabb élőkkel egyaránt a civilizált, egységes európái nemzetközösség megteremtéséért. — Elnök úr! Köztársasági elnökként a Cseh és Szlovák Köztársaságba vezetett az első külföldi álja. Később járt Ukrajnában, idehaza meglátogatta a Roma Parlamentet. Mindezekből az következik, hogy a nemzetiségiek ügye komolyan foglalkoztatja Önt. — Közép-Európa nagyon hasonlít a nemzetiségiek tarka szőtteséhez vagy mozaikjához. Egyetlen ország belső élete sem oldható meg anélkül, hogy nemzeti kisebbségei és más nemzetiségek problémáit nem oldja meg. Minden nemzetiségi kérdés a többség nemzeti problémája. — Ön milyen szerepet vállal a nemzetiségi feladatok megoldásában, illetőleg a szomszédos országokkal való jobb együttműködés megteremtésében? — Mindent, ami tőlem telik. Számunkra a legelső külpolitikai kötelezettség, hogy az együttélés feltételeit — természetesen a szomszédos országokkal együtt—megteremtsük. Ez elsőbbséget élvez minden más kötelezettségekkel szemben. Tömören fogalmazva, a határon túli magyar, és a nálunk élő nemzetiségek szolgálatára gondolok. Ha kitekintünk hazánk határain, láthatjuk, hogy a szomszédos országok magyar nemzetisége mindenütt koherens, tehát összefüggő, összetartozó politikai erőt képez. A szomszédokban lejátszódó forradalmak óta ezek a nemzetiségek kezükbe vették saját sorsuk intézését, felelősségük megnőtt a többségi nemzettel szemben, velünk és az ott élő nemzettársaikkal szemben is. A mi támogatásunk leglényegesebb eleme, hogy Magyarországon olyan demokratikus államot teremtsünk, amely a puszta létével tekintélyt parancsol és példaképül szolgál. — A közelmúltban Visegrád hármas találkozó színhelye volt. A Vaclav Have llel és Lech Walesával folytatott tárgyalás az együttműködés új kereteit körvonalazza. Milyen szerepé, távlata lehet egy ilyen regionális kapcsolatrendszernek az egységes Európa létrehozásában? — Lépés az egységes Európa felé. Legutóbb Genscher német külügyminiszter nyilatkozott arról, hogy a regionális együttműködések, a kisebb közösségek mind egy-egy építőkövei az egységes Európának. — Engedjen meg egy friss belpolitikai témájú kérdést. Mielőtt a parlament elé terjesztette az amnesztiáról szóló törvény ten>ezetet, tárgyalt-e Ön Antall Józseffel arról, hogy a kormány tegye meg ezt a lépést? — Tárgyaltam korábban. Ezt a tervezetet a főügyész kérésére terjesztettem be, «lőtte beszéltem Antall miniszterelnök úrral, amelynek az Jett az eredménye, hogy én indítványoztam a törvény elfogadását. — Elnök úr! Magyarországi útjain a legsúlyosabb belső feszültségpontokra igyekszik eljutni. Mindezek tükrében milyennek látja ma az ország helyzetét? — Ellentmondásosnak. Mindenütt találkozom türelmetlenséggel, ez esetenként haraggal is társul, máshol energiával teli, alkotó a türelmetlenség. Nagyon örvendetesnek tartom, hogy országszerte csíráznak az önszerveződések, az érdekvédelmi szervezetek. Rendkívül nehéz évben élünk, úgy is mondhatnám: nehéz évet kell túlélnünk. Erre a parlamenti politika nem elég. Csak széles társadalmi intézményrendszerre, az autonómiák rendszerére épülhet egészséges parlamentáris politika is. — Bizonytalanság, sőt félelem sugárzik az emberek arcán. Ön szerint miben rejlenek ezek a félelmek? Az elszegényedő magyarságnak, nemzetünknek milyen lehet a jövőképe? —A félelem—amit az emberek kivetítenek — gyökere érzésem szerint a létbizonytalanság. Kommunisták félnek nem kommunistáktól, nem kommunisták a kommunistáktól. Ezek a félelmek jórészt túlzottak. Mégsem vagyok borúlátó. — Tehát vqn jövőképe a magyar társadalomnak... — ...Engedje meg, hogy mondjak valamit! Csökkent az öngyilkosságok hányada. Nem tudom pontosan levezetni az okokat, a tendenciát, de évtizedek óta tavaly csökkent először az öngyilkosságok száma. Nyilván nem tudatos az ilyesmi, de valamit jelentenek ezek a számok... Nagyon remélem tehát, hogy a jövő iránt bennem érlelődő optimizmus az év végére vagy a jövő esztendő elejére igazolódik. — Elnök úr, tisztelettel köszönöm a beszélgetést! László Erzsébet Fotó: Fazekas Ferenc Divat lett a címer Igen ám, de a „divattervező” sajnos nem mindig a heraldika! „...az öldöklő fegyverek nemei egyre szaporodtak, s így igen természetesnek találjuk, hogy a leleményes emberi ész csakhamar védelmi szereket is talált föl, s a nyilak, kopják, s kard ellenébe pajzs, páncél, és sisak lön divatossá. A védő pajzs azonban nem sokáig maradt üresen, hanem lön a harcban mutatott vitézség örökí- tője... lön tehát nemességnek s fejedelmeknek jelvénye, mely a rajta látható képlettel együtt címernek mondatott... S midőn az unokák az ősök példáin lelkesülve, új hős tényeket örökítének meg: akkorszükségessé vált a pajzsot több mezőre osztani, s azt sisakok, koronák, madarak vagy egyéb állatokkal, szárnyak s fegyverekkel vagy más jelvényekkel, sőt az elkorcsosulás korszakában foszlányokkal is díszíteni. Á címerek tehát hírnökei voltak a jeles tetteknek, s a magán személyek vagy a közhaza iránt szerzett érdemeknek.” Ivánfi (Jancsik) Ede kegyesrendi tanár 1869- ben megjelent — s most reprint kiadásban ismét a boltokba került — „A magyar birodalom vagy Magyarország s részeinek címerei” című munkájából idéztük e néhány sort. Tettük ezt nemcsak azért, mert értékes, érdekes és hasznos olvasmánynak tartjuk, hanem azért is, mert manapság ismét reneszánszukat élik a címerek. Minderről talán legtöbbet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelem Segédtudományai Tanszékének vezetője, dr. Kállay István tud beszélni. Felkerestük hát. Természetesen idő hiányában nem idézhettük fel a heraldika (címertan) teljes múltját, de ha már március 15. megünneplésére készülődtünk, szót ejtettünk a „Kossuth címerről” is... — Az egy tévhit, hogy negyvennyolcban a „Kossuth címer” volt forgalomban. Ezt később, 1948-ban, a századik évfordulóra találták ki. Megjelent nemrég a negyvennyolcas törvények reprint kiadása. A könyvecske címlapján koronás címer, s ha egyet lapoz, ott is a koronás címer látható. Ráadásul a szöveg maga is ezzel kezdődik. Hadd hangsúlyozzam! Az 1848-as törvények jelentek meg e koronás címer alatt! — Ezen túl is van mivel cáfolni e tévhitet? — Tulajdonképpen 1849 március 5-én az ol- mützi tartományi gyűlés vette le a szent koronát a címerről, arra hivatkozva, hogy Magyarország fölkelt a törvényes uralkodó ellen, így eljátszotta a független ország szerepét s tartományi szintre süllyesztik le. A tartománynak pedig nem jár a korona. Ez egyébként nem az első eset volt, ugyanezt csinálta Lipót is, amikor a Vesselényi összeesküvést leleplezte. Készíttetett egy diadaloszlopot Pozsonyban (ez már csak festményen van meg), s arra a magyar címert korona nélkül tetette rá, mondván, tartománynak nem jár a korona. (A korona tehát az országot jelenti, s nem a Habsburgokat, ahogy sokan tévesen hitték.) — Tehát ekkor — visszatérve beszélgetésünk kezdetére —, nem a köztársasági érzelmek kifejezésére volt hivatott a korona elhagyása... — Úgy, ahogy mondja. Áz április 14-ei trónfosztáson már nem volt mit levenni a címerről, hiszen alkotmányjogilag az olmützi tartományi gyűlés már megtette ezt a lépést. Kossuth az általa kiadott körlevelekben arról szólt, hogy a császári koronát, a kétfejű sast, a császári színeket szedjék le a hivatalokban, de szó nem esett e körlevelekben a szent koronáról. Vagy gondoljunk csak a Kossuth- bankóra, melyet az emigrációban is koronával nyomatott, és ha megkérdezték, mi az ideális államforma Magyarország részére,'azt válaszolta, az alkotmányos királyság. De ő nem a Habsburgokra gondolt, hanem egy választott magyar királyra. És ha már itt tartunk: 1848-ban nem volt köztársaság, ezt nem árt, ha odaírja. Magyar királyság volt végig, Kossuth is a magyar királyság kormányzó elnöke volt. Először 1918 őszén veszik le a koronát a címerről, de akkor sem hívják „Kossuth címer”-nek. Később, 1956-ban is abba a tévedésbe esnek, hogy a Habsburgokkal azonosítják a magyar koronát. Ezért lett a koronátlan címer ’56jelképe. — De ez már messze visz negyvennyolctól. Ugorjunk hát még néhány évtizedet, s folytassuk a mával! Rendszerváltás és egyúttal címerváltás tanúi lehetünk... — Látja ott a földön azt a nagy halom iratköte- get? Városok címertervezetei. Van ahol pályázatot írtak ki, másutt megbíznak a munkával egy grafikust, de alakult már kft. is, amelyik ezzel foglalkozik. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy a kft. által készített címerek felelnek meg a heraldika (a címertan) szabályainak, a többi... Nemrég voltak a kezemben egyik vidéki városunk címertervei. Van vagy húsz belőlük, ezekből kellene kiválasztanom azt a négyet, melyet kiállításon mutatnának be. Igen ám, de nyugodt lelkiismerettel egyiket sem tudom ajánlani... — Végül is ez a jobbik eset: ha megelőzendő a helytelen döntést, szakemberhez fordulnak... — Ha nem kérdeznének meg, úgyis botrány lenne belőle. Elméletileg megcsinálhatják szakvélemény nélkül, de úgy gondolom, nem érdemes ekkora blamázst felvál- lalniok az új önkormányzatoknak. Egyébként itt akár városi kerületek címeréről is beszélhetnék, hiszen régen minden kerületnek volt címere. Kispestnek, a Belvárosnak és sorolhatnám tovább. — Békésből is fordultak már Önökhöz? — Legutóbb Békés város címere volt a kezemben. Kék mezőben, levágott, hajlított, zászlót tartó jobb kar, a zászlón három ezüst kör, a pajzson ezüst sisak. Orosháza címerének véleményezésére is fölkértek már... — Ha jól tudom, nem ismeretlen ez a város az Ön számára... — Valóban nem, ott éltem gyermekkoromban, és ott jártam a gimnáziumba. — Visszatérva eredeti témánkhoz: mi a teendője mondjuk egy polgármesternek, ha a város új címere kerül napirendre? — Csak azt tudom tanácsolni, keresse meg az illetékes levéltárat, ahol a település volt címere bizonyára fellelhető. Ha mégsem, akkor olyan régi iratot kell keresni, melyen pecsétlenyom^t van. Véleményem szerint nincs olyan település, amely ne tudna valamilyen régi címert előhalászni. — Törvényszerű a hagyománytisztelet? A régi címer használata? — Jobbat úgysem tudnak kitalálni. A hosszú évtizedek, évszázadok letisztították, összecsiszolták a címer összképét. — Városokról beszéltünk az imént. De egykor a megyéknek is volt címerük... És manapság? — Még nem kerestek ez ügyben, bizonyára azért, mert megyéink már csak közgyűlési szinten működnek, s nem olyan közigazgatási egységek, mint korábban. Persze mondhatná erre, hogy korábban sem volt címerük. Hogy miért? Nem tudom. Talán a pártbizottság túl közel volt hozzájuk és az nem akarta... — Szóltunk már államcímerről, megye- és városcímerről, de manapság sokan kutatják családjuk címerét is... —Valóban, ez is divat lett s vannak már magán- kutató irodáink, melyek erre specializálódtak. Az illető megmondja, hogy hívják őt vagy az anyját, vagy azt a családtagot, akiről feltételezi, hogy címere volt... Az esetek többségében sikerrel jár a kutatás, hiszen nagyon sok címer volt valamikor. — Mindez szép bevétel lehetne az amúgy is nehezen tengődő levéltáraknak, múzeumoknak is. Lehet, hogy ők még nem találtak rá e bevételi lehetőségre? — Azt nem tudom. Egy biztos: a háború előtt ebből éltek a levéltárak. Egy pengőt kellett fizetni a kuncsaftnak azért, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele. Kifizette a pénzt, és mondhatta, hogy ő Kovács, vagy Varga... Persze ilyen nevek után szinte lehetetlen kutatni. — Ha áttételesen is, de eljutottunk e foglalkozásnevek segítségével a céhcímerekhez. Mert vol- tak ilyenek is... —Valóban. És milyen szépek voltak! Érdemes lenne az ipartestületekben feléleszteni ezt a hagyományt. Nem jelentene nehézséget, hiszen ezek a címerek mind megtalálhatóak a múzeumokban. — Mivel magyarázza a címerhasználat reneszánszát? — A lakosságot érdekli ez a dolog, és azt mondja, ha az őseimnek volt, miért ne legyen nekem is címerem? A világon mindenütt élhetett e történelmi hagyomány (még a szlovákok is meghagyták a magyar címereket), csak nálunk és Romániában akarták kiradírozni az emberek tudatából a múlt e szeletjét. . — Szerencsére nem sikerült. A régi címerek alatt gyakran találunk jelmondatokat. Mennyire örök érvényűek e gondolatok? S mit üzennek a ma emberének? — Azok a tanulságos jelmondatok, melyeket a Bibliából idéztek, melyekben olyan örök bölcsességek vannak, mint a türelemre, a szeretetre s mások megbecsülésére intés. Ezeket érdemes megszívlelnie a ma emberének is. Nagy Ágnes
