Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-12 / 36. szám
1991. február 12., kedd Van-e rendszerváltás az oktatásban? Elszabadult iskolák — Alapterv kontra vizsgarendszer Változhat-e a rossz tanár? Pistike egész délután tanul, ami nagy feltűnést kelt a családban, hiszen sohase szokott ilyet csinálni. Apa kérdőn néz anyára, az tanácstalanul vállat von. A családfő* nem tudván legyőzni kíváncsiságát, végül vallatóra fogja kisfiát: — Több io lecke mostanában? — Ááá! Ugyanannyi — legyint la gyerek. ' — Mintha /többet itanulnál... — Persze, mert rendszerváltás volt a suliban. — Na és? — Leszedték a kapuról a vörös csillagot. _ ??? — Keresztet tettek a helyére. — Még mindig nem értem, miért ez a nagy buzgóság a tanulással. — A kereszten van egy ember is. Ezek nem viccelnek ... Tizenhat éves koromban „alapfokú” vizsgát (teszek? Ki tudja |ma Imég? ... F0it6: Gál Edit Mihály Ottó, a neves oktatáskutató viszont igen, hiszen ezzel a tréfával szerette volna oldani egy kicsit azt a nem egyszer élesre forduló vitát, amely a nemrég Szegeden megrendezett Országos Közoktatási Fórumon alakult ki. A vita középpontjában az a kérdés állt, hogy van-e rendszerváltás a magyar közoktatásban? A választ természetesen ki-ki a maga szájíze szerint adta meg. Setényi János, egy fiatal oktatáskutató véleménye szerint három ponton kellene rendszerváltásról beszélni. Minisztériumi, önkormányzati és iskolai szinten. De mint mondta, az a „független kutatói magánvéleménye”, hogy az első két szint ilyen szempontból nem elemezhető, hiszen a személyi torzsalkodásokkal elfoglalt Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak nincs cselekvési programja, gyakorlatilag olyan, mintha nem is létezne. A megbukott tanácsrendszert felváltó ön- kormányzatok pedig még a rájuk hagyott leltárt sem igen tudták átvenni, nem hogy rendszerváltó lépésekre szánták volna el magukat. (Ezzel kapcsolatban egyébként több pedagógus is jelezte, hogy vannak polgármesteri hivatalok, ahol a vezetők legmagasabb iskolai végzettsége az érettségi, s nemigen remélik, hogy az ilyen helyeken majd éppen az oktatást fogják kiemelten kezelni.) Tovább folytatva, Setényi Jáno6 arról beszélt, hogy véleménye szerint rendszervái tás(félével) egyedül az iskolák területén találkozhatunk. Az iskolák önállóságáról már az 1985-ös oktatási törvény is szól, aztán jött Glatz Ferenc' romantikus elmélete a nyolc osztályos gimnáziumokról, amely több oktatási intézmény fantáziáját megmozgatta, végül mára ebben a szinte teljes irányítási vákuumban megindulhatott az iskolák spontán átalakulása. Egyik iskolaigazgató nyolc-, a másik hatosztályos gimnáziumot akar, a harmadik a kétnyelvű tízosztályos alapiskolát tervezi, némelyek a Waldorf-módszerre, mások a Tolnaiiné-félére esküsznek. Természetesen mindenki valami elitre, valami különlegesre szeretne vállalkozni, hogy az iskolája híres legyen, és sok-sok fejlesztési pénzt kaphasson. Arra már nemigen gondol senki, hogy vajon ki fogja tanítani a gyengébb képességűéket, hová kerülnek majd az egyszerű tantervigényű cigánygyerekek, hogy a nyolcosztályos gimnáziummá alakult iskolában hogyan oktat majd 10 éves gyerekeket a kama- - 6zokhoz szokott középiskolai tanár, és egyáltalán: jobbá válik-e egy rossz pedagógus attól, mert egy új rendszerben dolgozik. — Vagyis elszabadultak az iskolák — mondta röviden Setényi János, hozzátéve persze, hogy ez nem baj, csak épp kellene valamiféle kontroll, még mielőtt a ló túloldalán találnánk magunkat. Valakiknek (nyilván az egyelőre még csak elvileg létező irányításnak) meg kellene szabni, hogy egy-egy iskola milyen feltételekkel alakulhat más típusú intézménnyé. Az iskolastruktúrák kőnk roll nélküli rendezetlen sokfélesége ma még veszélyezteti az „átjárhatóságot” Í6. Ha például költözködés miatt egy tanuló arra kényszerül, hogy teljesen más típusú iskolába járjon ezentúl, semmi sem garantálja számára a zökkenőmentes folytatást. Az átjárhatóság biztosítékai, a régóta emlegetett nemzeti alaptanterv és a jól kidolgozott, kipróbált vizsgarendszer ugyanis nem áll még a magyar iskolák rendelkezésére. Sőt! Egyelőre azon vitatkoznak a kutatók, egyáltalán szükség van-e mindkettőre. Vannak, ákik úgy vélik, dolgozzon minden pedagógus egyéni tanterv szerint, a lényeg az, hogy bizonyos életkori határokon a tanuló megfeleljen a központilag előírt vizsgafeladatoknak. Az „ellentá-- bor” azonban ezzel áz amerikai utas fejlődéssel szemben rögtön két érvet is felsorakoztat: egyrészt félő, hogy így az iskolák „vizsgaelőkészítő gyárakká” válnak, másrészt egyre több az olyan pedagógus, aki két perccel az órája előtt még nem tudja, mit is fog tanítani; az ilyen tanártól nyilván nem várható el az önálló tantervkészítés sem. Szebenyi Péter, az Országos Közoktatási Intézet munkatársa nem titkolta, hogy ő mindenképp az alaptantervre esküszik. — A fejlett Európában a közelmúltig csupán két állam volt, Anglia és Hollandia, ahol nem használtak alaptantervét — mondta. — Mivel az angolok 1988-ban, a hollandok tavaly kidolgozták a maguk nemzeti alaptantervét, így most már egyetlen fejlett európai állam sincs, ahol az oktatás ne erre épülne. Szép az amerikai vizsgarendszer, de mi Európában élünk, és ha megkérdőjelezzük , az alaptanterv gondolatát, nemcsak a saját hagyományainknak, de Európának is hátat fordítunk. Szebenyi Péter véleménye szerint az alaptanterv mielőbbi bevezetése jelentené az igazi rendszerváltást az oktatásban. A „core curriculum”, ahogy angol elnevezése is mutatja, olyan tanterv, amely tartalmazza azt a közös magot, azt az ismeretanyagot, amelyet függetlenül az iskolatípustól, minden azonos vagy hasonló életkorú gyermeknek tudnia kell(ene). Minthogy ezzel szembena vizsgarendszer azt mutatja meg, hogy a gyerek mit tud (és nem azt, amit kellene), ezért valószínűleg a vizsgarendszert sem szabad leírni a magyar közoktatás rendszerváltási palettájáról — vélik többen is. A struktúra, az alaptanterv és a vizsgarendszer mellett a negyedik fontos kérdés, ami nem hiányozhat a közoktatás rendszerváltásából, a szelekció, vagyis, hegy milyen hosszú legyen Magyarországon az optimális alapfok. Erre vonatkozóan Halász Gábor, az Oktatáskutató Intézet munkatársa végzett felméréseket. Eszerint — főleg a magasabban iskolázott emberek — a tízosztályos (tehát a mostanihoz képest megemelt) alapképzést tartanák ideálisnak. Vagyis 16 éves kor végére kellene letenni az úgynevezett alapfokú vizsgát, amire aztán ráépülhetne a szákvizsga vagy az érettségi. Természetesennem lenne kötelező a 16 éves kori vizsga, ám aki nem rendelkezik vele, az nem tanulhatna szakmát, illetve nem léphetne magasabb iskolába. Amennyiben később mégis úgy dönt valaki, tovább szeretne lépni, az alapvizsga bármikor letehető lenne. Valaki azt mondta, ha az említett pontokon a gyakorlatban is elmozdulna a magyar közoktatás, már reménykedni lehetne abban, hogy ez az orz6ág talpraáll. Talán igaza van ... Magyar Mária Shirley átváltozásai 1 _____________ Fe lkai Észtéi személyes s ei zínl jyliázál kai n tét. Üjabb lesújtó felfedezés. S marad a kínzó kérdés: „miért van annyi felhasználatlan élet"? Miért, bennünk és másokban, körülöttünk? Annyi vágy, álom, ami nem válhat valóra ... Szegény Shirleyk, Eszterek, Zsuzsák és a többiek! Akik valahol a Föld kerekén az önfeledt kislányokból azok (ezek) a negyvenkét éves asszonyok, anyák a fallal beszélgetnek! Akik rádöbbennek: „szörnyű szó a szeretet, a szeretlek”; akik érzik, hogy fagyos a légkör körülöttük, de úgy tudják, hogy egy határon túl már nem lehet újrakezdeni. Vagy talán mégis? A sült krumpli illatából és az ábrándozásból kulcscsörgé6 józanít ki bennünket: megérkezett öunasága, a vacsora éppen időre készült el. Már az előadás elején kiAmíg a vacsora elkészül, addig jut egy kis idő az álmodozásra Fotó: GAl Edit Amikor Shirley, pontosabban Mrs. Bradshów fáradtan, egykedvűen és szürkén, fakó, zöldes keki „szerelésben”, feltűzött hajjal, smink nélkül és bevásárlószatyorral beesik közénk, olyan, mint bármelyikőnk. Hétköznap, munka után, a második (vagy harmadik?) műszak előtt. S a közönség — mivel mégiscsak színházba készült — eleganciájával feszeng, kínosan érzi magát, mert a főszereplőhöz képest egyszerűen túlöltözött. Sokan magunkra ismerhetünk az angol Willy Russel kétrészes és egyszemélyes lírai komédiájának hősében, Shirley Valentine-ban — Cserje Zsuzsa rendezésében, Felkai Eszter alakításában —, ahogyan hazajön azon a csütörtök estén. (Hogy éppen csütörtök, azt persze csak a menüből tudjuk, mert egyébként bármelyik este lehetne; és hősünket hívhatják Eszternek, Zsuzsának, vagy másnak, a helyszín is lehet bárhol a világon, Békéscsaba vagy Budapest, nemcsak London.) Munka után és a vacsora előtt, otthon, amíg az étel elkészül, addig jut egy kis idő az álmodozásra, a játékra, a beszélgetésre, a nevetésre. Néhány perc csupán, amíg a krumpli és a tükörtojás megisül, csak ennyi idő, de ez Shirleyé. Az őszinteség, a gyöngédség pillanatai, amikor szó esik gyermekkorról, utazásokról, ábrándokról, amelyekből nem lett semmi. Gyerekekről, akiket anyjuk felnevelt, akiknek már nincs rá szükségük, és a negyvenkét éves nőről, aki most egyedül van és végiggondolja az életiét. Tulajdonképpen nincs oka panaszra, mégsem boldog. Számvetés az élet derekán, talán kicsit azon is túl. Kegyetlen leltár, felmérés, önmagunk megmérettetése. Intim és szabadszájú társalgás, jópofa, de meglehetősen keserű. A legszomorúbb, hogy Shirley mindvégig a Falnak, a Fallal beszél. Kiderül, hogy a falakon kívül barátnője, a feminista Jane az egyetlen, aki meghallgatja. Férjének, „öuraságának mindent a feneke alá kell tenni”, Joe-t ld kell szolgálni, de a beszélgetéshez nem partner az az ember, akivel leélte az életeitek, akikkel nem történt különösebb, csak megházasodtak, felneveltek két gyereket, leélték az életüket valaki mellett, és már csak derül: Shirley t barátnője befizette egy görögországi nyaralásra. Gyermekkori álma teljesülhet, ha elég bátor lesz ahhoz, hogy elutazzon. De vajon el mer-e menni ? És mit mond, hogyan magyarázza meg Jóénak az utazást, a távollétet? A meghasonlott, magányos asszony után a bátor, a „szenzációs Shirley” áll előttünk, aki szeretőről füllent a szomszédasszonyának, aki rászánta magát, hogy utazik, és aki ettől lámpalázas. Bőrönd, útlevél, pénz — minden készen áll az induláshoz. „Az izgalom kedvéért” megy Görögországba; azért, hogy kitörjön kicsit a hétköznapokból, hogy más legyen, hogy megpróbáljon önmaga lenni. Az első felvonás igazi konyhája után a stilizált tengerparton vagyunk, stilizált napfény, homok, igazi pálma, Martini. Ez az utazás, az önállóság és a szabadság meghozta hősünknek, amire vágyott: Mns. Bnadshow-ból itt lett Shirley Valentine. A találkozás a tengerrel — és nyilván Kostasszal — felemelte, megszépítette, megfiatalította őt; Shirley az élmény hatására maradni akar és marad is! A záró jelenetben — barátnője, Jane közben már hazautazott — férjét várja, valószínűleg vele majd visszamegy Angliába. Ám amíg itt nyaralt, addig élt és az volt, aki lenni akart: Shirley, Shirley Valentine! Shirleynek, Felkainak sikerült bebizonyítani a bebi- zonyíthatatlant, ■ újrakezdeni az életet negyvenkét évesen. Mert vállalta önmagát, volt tartása, önbizalma, ereje. A jó színházhoz jó csapat kell; a jó egyszemélyes színházhoz nem elég a jó színész, oda kiváló kell — mint Felkai, aki mindent tud a színpadon. Niedzielsky Katalin
