Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-06 / 31. szám
1991. február 6., szerda Képek Fáspusztáról — Miért, hogy egyre kevesebb gyerek kerül ide is? Kellenek-e a nevelőotthonok? Az utolsó restaurálás óta 30 év telt eL Az eddigi pénzforrásokból azonban csak a ibelső felújításokra futotta... — Eddig még csak a nevelők bérét kaptuk meg; az 55 gyerekre egy fillért se... — Feltételezem, hogy azért fűtés van, s a gyerekek továbbra is esznek valamit ... — Szerencsére tartalékoltunk tavalyról egy kis pénzt. Abból vagyunk. Dankovszky Ákossal, a Fáspusztai Nevelőotthon igazgatójával január 16-án beszélgettünk. Azóta változott a helyzet. — Nagyon féltünk, hogy működésképtelenek leszünk — mondta néhány nappal ezelőtt —, hiszen az összespórolt pénzzel talán februárig húztuk volna ki... Annyi mindent hall manapság az ember! Vannak, akik be akarják záratni a nevelőotthonokat, mert azt mondják, drágák vagyunk. A pénz meg csak késett. Ki gondol jóra ilyenkor? Időközben azonban mégis megkaptuk, úgy hogy most már márciusig, a költségvetés elfogadásáig nyugodt vagyok. * * * — Tényleg drága egy nevelőotthon fenntartása? — Drága. Sokan azt mondják, kifizetődőbb, ha a a gyerek nevelőszülőknél él. Biztos, a családok legalább kapnak szociálpolitikai támogatást, így lényegében kevesebbért fűtenek, ol„Óriási hiba lenne felszámolni a nevelőotthonokat” — mondja az igazgató — Első beszélgetésünk alkalmával azt mondta, 40 dolgozójuk van. Nem sok pz egy kicsit 55 gyerekre? — Ebben benne vannak a gyesen lévők is, és a 40-ből csak 13 pedagógus. Ez a nevelőotthon hivatalosan 80 férőhelyes, de szükség esetén százan is elférnek benne. A dolgozókat annakidején ehhez a létszámhoz vettük fel. Gyakorlatilag 3 éve pang így az intézet. De A három Idul testvért (balról jobbra: Alizt, Melindát és Icát) egy vallásos család patronálja, akiknél jól érzik magukat. {Képünkön éppen erről folyik a szó A nyolcadikos Lakatos Feri az imaházat nem nagyon szereti, de patronáló! kedvéért oda is elmegy ig tart, s efféle áldozatot egyre kevesebben vállalnak ... * * * Az áldozatvállalásról jött szóba a békési baptista egyház, amellyel 1984 óta van kapcsolata a nevelőotthonnak. — Egy Hégely Béla nevű békési villanyszerelő dolgozott nálunk ebben 'az évben — mesélte az igazgató. —Az egyik gyerekünk folyton a nyomában járt. Aztán egyszeresek elém áll a Béla, hogy nem yihetné-e haza a Kolompár Lacit egy kis időre. Tudtuk, hogy vallásos, rendes ember, szívesen beleegyeztünk. Aztán egyre több baptista szülő jelentkezett, hogy egyik vagy másik gyerekünket a pártfogásába vegye, és vallásukat megismertesse vele. Mindössze annyit kértünk nemrégiben az egyház vezetőitől, hogy amelyik gyerek nem fogadja el vagy nem nyitott az ilyesmire, azt ne erőltessék ... A hatodikos ídul Ica, valamint két lánytestvére, Melinda és Aliz tavaly óta ugyanahhoz a családhoz járnak. Amikor az igazgatóval a szobájukban megkerestük őket, Melinda a következőt mondta: — Gyakran megyünk velük az imaházba. Szeretünk oda járni. Jó hallgatni, amikor mesélnek. Ha köztük vagyok, mindig úgy érzem, van Isten ... A nyolcadikos Lakatos Feri már másként gondolkodik: — Egy éve járok egy családhoz, ahol három fiútestvér van. Emlékszem, amikor először Indultam, úgy volt, hogy csak két napig leszek, aztán egy hét lett belőle. Nagyon jól éreztem magam, ezért többször is visszamegyek hozzájuk. Csak valahogy az imaházat nem szeretem. Szóval az nem annyira tetszik, de mert a családdal nagyon jó lenni, oda is elmegyek. * * * Már indultam volna, ám Dankovszky Ákos még tartogatott egy kis meglepetést. Idegen voltam, aki még sohasem látta a fáspusztai gyerekek otthonát, az 1862- ben készült Wenckheim-kas- télyt, amely utoljára éppen 1962-ben volt restaurálva. Az azóta eltelt 30 év viszontagsága meg is látszott viharvert külsején; ám belülről — és ez volt a meglepetés — egy félig kész, dq már körvonalaiban is csodálatosan felújított kastélyt láthattam. — Két éve folyik a munka — magyarázta az igazgató. — Először 10, aztán 20 millió forintot kaptunk az akkori megyei tanácstól. Ez arra volt elég, hogy a mosókonyhát kivittük az épület közepéből, rendbehoztuk a pedagógusok új szálláshelyét, vettünk 8 falszárítót, mert a falak néhol már a mennyezetig felvizesedtefc, kifizettük a tervezési díjat, átalakítottuk a konyhát és felújítottuk a kastélyt belülről. A kastély külsejére már egy deka pénz sem maradt. Ez lenne a következő lépés, de hát pénzügyi tervet ki merne most erre készíteni?. Ha ma betervezünk 100 forintot valamire, az holnap már a triplája. Mindenesetre örülök, hogy a meglévő pénzből a belső részeknél kezdtük a munkát. Ügy vagyok vele, nekünk nem az a fontos, hogy a külsejét nézegessék a turisták, hanem, hogy a gyerekek jól érezzék benne magukat ... Amikor megkérdeztem, mikor költözhetnek a gyerekek ideiglenes helyükről vissza a kastélyba, az igazgató így válaszolt; — Látja, ezt én is szeretném tudni, ugyanis a kivitelezők kicsit lassan dolgoznak. A megállapodás szerint már kész kellene lenni ... Végül azzal a bölcs megállapítással váltunk el, hogy ami késik, az nem múlik. Meg egyébként is, majdcsak lesz valahogy... Magyar Mária Fotó: Kovács Erzsébet Gyermekkorom televíziója Lányom nem érti. Hogy az én gyermekkoromban semmit sem játszott a tévé. Hogy lehet az? Emlékeztetni próbál. A Kukori és Kotkodát sem? Ügy néfc rám, ahogy a film címét kimondja, mint, aki egyetlen pillantással visszabámul a középkorba. Azt sem? Még a Rózsaszín párduc elejét sem? Mert ez a sorozat olyan régen megy már, hogy az elejére nem is lehet emlékezni. Es azt az Izét, tudod, a Foxi-axit (mosolyog, mint aki rajtakapott), amire még a nagymama is visszaemlékezik — Inc! és Finci bolondos cincogására, Kandúr Bandi nyalka szó- ficamaira, még azt se? Egyáltalán semmit? Alkudozni próbál velem. Talán krimit? Hát akkor mit néztetek? Zavarba jövök. Valóban, mit is néztünk naphosszat, belvárosi csibészek, zsíros kenyéren felnövő, mezítlábas kölykök? Bizonytalanul motyogom, mert tudom, ezt úgysem lehet megérteni: akkor még nem is volt tévé. Egyszerűen nem létezett. Kikerekül a szeme: egyáltalán? Nem bizony. Még a fadoboz se létezett, ami az üres monoszkópot vetíti adásszünetben. Se meseműsor, se krimi? Hitetlenkedik. Fura világ lehetett. Nézd, mondom egy sóhaj után: tulajdonképpen, akarom mondani; végsőfokon (ejnye!). Sok bolond dolgot láttunk mi akkoriban. Krimifélét is eleget. Amikor én még kisgyerek voltam, és híre-hamva sem volt a tévének, az emberek éjszaka nemigen mertek kilépni az utcára, mert ott ólálkodtak a vetkőztetők. Az ám, vetkőztctők. Elvették a későre maradt járókelők ruháit, cipőit. Aztán ők hordták tovább, vagy eladták, nem tudom. Mindenki nagyon szegény volt. És téleii is vetköztettek? Télen is, képzeld! Az illető mehetett hóban-fagyban mezítlájb és egy szál ingben haza. Ez nagyon izgi. Aztán, képzeld, betoppant hozzánk néha egy-egy ismeretlen, csavargóforma ember. És megtudtam róla, hogy ő a nagybátyám. Egyikük a börtönből jött — nem, nem csinált semmit, csak katona volt korábban —, másikuk meg hadifogságból, Szibériából. Egyszer meg, képzeld, esetefelé mentünk át a Margit- hídon — a többi híd nem állt még, mindegyiket belerobbantották a háborúban a Dunába —, szóval a Margit- hídon mentünk, és nagyapa leszedett a híd karfájáról egy rongyos öregembert. Bele akart ugrani a Dunába. Sírt és vacogott. Nem szólt semmit, amikor nagyapa belekarolt. Lenn jégtáblák úsztak. Fölöttünk károgva keringtek a varjak. Nagyapa vezette a rongyos öregembert, beszélt hozzá, aztán a Mártírok útján pénzt adott neki és elengedte. Es hogy valami vidámabbat fs mondjak, sokszor láttam az utcán sétálgatni Kodály Zoltánt. Mi, gyerekek, köréje gyűltünk, ő a bandzsi szemével ránksandított, és mindenkit meg akart szolmizáltatni. Dó-ré-mi — mutogatott a kezével, és énekelni kellett mindenfélét. Es — Petőfi Sándort nem láttad? Kissé megdermeszt a kérdés. Gt nem, nem, ő már akkor sem élt, tudod, amikor. Dédi kislány volt. De harcot azt láttam. Tüntető menetoszlopot, ahogy vonulnak a lyukas zászlókkal, tankokat és tüzelő ávósokat. Halottakat a járdaszélen. Menekülőket. Ismertem egy nagyfiút, akit eltaposott egy tank. Ceverónak hívták. Egy másik barátom pedig, aki a forradalom alatt beállt nemzetőrnek, hogy el ne vigyék az ávósok, külföldre szökött. De úgy, hogy sok pénzt adott az édesapja egy mozdonyvezetőnek, aztán a bátor masiniszta elrejtette barátomat a mozdonyon, rálapátolt egy csomó szenet, és szépen kipöfögött Ausztriába. A vonatról jut eszembe, mi akkor még márhavagonokban utaztunk bárhová. Képzeld el, tehervagonok voltak, abba kellett beszállni. Nem lehetett leülni, csak a földre, meg olykor-olykor egy-egy billegő falócára. És benn a marhavagonban állt egy vaskályha, arra dobtak néha egy hasáb fát. Az utcán pedig lovaskocsik jártak, autó csak ritkán. Nagy, gőzölgő mura- közilovak húzták a szekereket, amiken jeget meg szódavizet vittek. A kocsis ordítozott: Jegecees!, vagy: szóóóő- davíz! És verklisek jártak házról házra. Tolták a nagy faládát négy keréken. A ládára mindenféle bolondság volt ningálva: angyal, elefánt, táncosnő és bohóc. És a verklis tekert.egy kart a faládán, ami mindenféle zenét játszott. Karácsonykor pedig néha csengős szánok is betévedtek a belvárosba, ha nagy hő esett. így hozták a , piacra az árut. Lányom csodálkozva, kikerekült szemmel néz rám. Látom, összekeveredik benne, amit hirtelen rázúdítottam. A vetkőztetők és a verklisek. Kodály Zoltán meg az ávő- sok. A hazatérő hadifoglyok és a szódáskocsisok. A Dunába nyaklott hidak, és a csengős szánok. Nem szólt, de látom rajta, hogy irigyel a gyerekkoromért. Nem volt tévé, se krimi, se folytatásos mese, mégis mennyi érdekes dolog történt. ’ Szepesi Attila csobban jutnak áramhoz és így tovább. Mi költségvetésből élünk, amit év elején megterveznek, aztán decemberig azt kapjuk. Csak ki tudja, év végére mire elég az, ilyen rohanó infláció mellett!? Mégis azt mondom, óriási hiba lenne felszámolni a nevelőotthonokat. hiszen ezek között a gyerekek között sok a nehezen nevelhető, többen idegbetegek, viselkedésük kiszámíthatatlan. Melyik nevelőszülő vállalja fel az ilyesmit? És ha sehol se kellenek majd, végül ki ad otthont nekik? Románia: 0 nemzetiségi tévéadás fele a 2. csatornára kerül Romániában csökkentik a televízió nemzetiségi adásainak műsorrendjét, pontosabban — mint azt Rázván Theodorescu, az intézmény elnöke vasárnap este, a képernyőn közölte — az adásidő felét ezentúl február 18-tól a második csatornán sugározzák. Ez a csatorna azonban Erdély nagy részén nem fogható. A heti kétórás német nyelvű adásiból egy órát, a heti háromórás magyar nyelvű adásból pedig másfél órát adnak át a második csatornának. A tévé elnöke a nemzetiségi műsoridőnek a két csatorna közötti megosztását a televízió összadásidejének csökkentésére vonatkozó intézkedés részeként jelentette be, amelyre — szavai szerint — az energiagondok és a sugárzással kapcsolatos műszaki kapacitás szűkössége miatt van szükség. ahogy hallom, máshol ugyanez van. Egyre kevesebb gyerek kerül be a gondozásba, pedig én nem hiszek abban, hogy hirtelen megjavultak a szülők. Nemcsak kallódó felnőttek vannak, hanem gyerekek is. Hogy miért nem jutnak el hozzánk, annak rengeteg az oka, külön regény elemezni! Ám ha én most elküldöm a nehezen összeverbuvált dolgozóimat innen a tanya közeliéből, akkor hogyan szedem össze őket ismét, ha mégiscsak megtelik az otthon? Ez a munka non stop. Január 1-jétől december 31-
