Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
"kÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1991. február 2., szombat Magyarságról, egyházról, erkölcsről, háborúról, reménységről Beszélgetés Pátkai Róberttel, az angol evangélikus egyház elnökével A Békéscsabai Evangélikus Kistemplombán, főistentiszteleten. A szószéken Pátkai Róbert Fotó: Fazekas Ferenc A londoni magyar és angol evangélikus gyülekezetek lelkésze; az angol nyelven szolgáló minden angliai evangélikus gyülekezet esperese; lelkészavatási joggal felruházva az angliai Evangélikus Egyháztanács elnöke—ez nálunk püspöki rangnak felel meg — s végül, de nem utolsó sorban: a Magyarok Világszövetsége társelnöke. A neve: Pátkai Róbert, akit családi és baráti szálak fűznek Békéscsabához. A Főtisztelendő Úr az elmúlt héten Magyar- országra látogatott, és hivatalos, fővárosi elfoglaltsága után Békéscsabán is eltöltött néhány napot. Vasárnap délelőtt az evangélikus kistemplombán igehirdetéssel szolgált a csabai gyülekezetben. E prédikációs szolgálata után beszélgettünk Pátkai Róberttel. — Elöljáróban, ha megkérdezhetem: milyen hivatalos elfoglaltság szólította Budapestre a Főtisztelendő Urat? — Hadd kezdjem messzebbről. Két évre datálható vissza az, hogy megkértek, vállaljak tisztséget a Magyarok Világszövetségében. Erről csak bizonyos lényeges feltételek mellett dönthettem. Az első feltétel az volt, hogy a megújulásra készülő Magyarok Világszövetsége szeparálódjék el az akkori pártállam struktúrájától. A Magyarok Világszövetségé ugyanis az akkori külügyminisztériumhoz tartozott, és egyértelműen kinyúló karja volt annak az ideológiának, amely az akkori magyar életet és politikai miliőt jellemezte. A második kérésem az volt, hogy legyen a világszövetségnek egy alapokmánya, egy konstrukciója, amely meghatározó módon jelöli, mi a célja és feladata ennek a szövetségnek. A konstrukciót elfogadtuk azzal a hozzátétellel, hogy a Magyarok Világszövetsége ne csak — mint eddig ez kizárólagos gyakorlat volt — a nyugati magyarsággal foglalkozzék, hanem az utódállamok magyarsága is tartozzék ehhez a szövetséghez, továbbá Magyarországon is tartozhassanak a világ- szövetséghez a magyarok. Mindezek után 1989-ben, az USA-ban megtartott közgyűlésen történt az én megválasztásom. A magam szerepét az egész világszövetségi munkával és feladattal kapcsolatban úgy értelmeztem, hogy megpróbálok segíteni abban, ami a feladatnak a belső tartalma! Világossá wit számomrara, hogy a változást egy folyamatban kell nézni. Úgy ítélem meg, hogy miként bizonyos demokratikus folyamaton kell átmennie az országnak ahhoz, hogy az államban élő emberek tudata mássá váljon, úgy a Magyarok Világszövetségét sem kell megszüntetni azért, mert korábban más politikai irányítás alatt volt. A világszövetségre szükség van, paralell egy magyarságot vállaló kormány mellett, mert vannak olyan tényezők és feladatok, amelyeket a kormány nem tudhat megoldani, illetőleg nem arra hivatott. A kérdésére konkrétan válaszolva; azért jöttem most Magyarországra, mert az elnökség kétnapos ülést tartott. — Miről tárgyaltak, esetleg miről döntöttek ezúttal? —Rendkívül sok a probléma, amit át kell gondolnunk. Az egyik leglényegesebb kérdés a Magyarok Világszövetségének új önértelmezése. Tehát tudnunk kell, hogy kik vagyunk, miért vagyunk és kikért vagyunk. Ez volt a kétnapos tanácskozás lényege. Létrejött egy albizottság, amelynek én vagyok a koordinálója. A tagjai között van Sütő András erdélyi író, aki ezt a gondolatot, amit én javasoltam az elnökségi ülésen, nemcsak támogatta, hanem az újraértékelést ebben a formában ő javasolta. A'bizottsághoz tartozik még Éltető Lajos, aki amerikai professzor, Juhász Gyula, a Széchenyi Könyvtár és a Magyarságkutató Intézet igazgatója, valamint Czine Mihály irodalomtörténész. Tőlem azt kérték, hogy a tézis-megnyilatkozásokat, észrevételeket egy dolgozatban foglaljam össze, és feltehetőleg áprilisban, egy elnökségi ülésen erről tovább beszélgessünk, hogy aztán később a választmánynak be tudjunk számolni. Úgy vélem, elérkezett vagy legalábbis közeledik az idő, amikor minden magyar úgy érezheti, hogy övé a világszövetség, amely keretet és lehetőséget nyújt a magyarság vállalására. Ennek a folyamatnak jelentős állomása lehet 1992-ben a Magyarok III. Világkongresz- szusa, melynek összehívását a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte, s programjába illeszkedhet a világszövetség közgyűlése. Ez a közgyűlés dönthet az alapszabály értelmében a tagszervezetek, egyéni tagok szavazataival a világszövetség jövőjéről. Végül még hadd mondjam el a következőket erről a témáról: az elmúlt nyáron Kárpátalján, ahová a kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség hívta meg a Magyarok Világszövetsége választmányának tagjait, az a megtiszteltetés ért, hogy a Vereckei-hágón ökumenikus istentiszteleten prédikációt mondhattam. Azon a szent helyen szólhattam, ahol csak remegő térddel, levett saruval lehet szólni, csak lehajtott fővel lehet emlékezni, s kell fogadalmat tenni, szövetséget kötni. A magyarok világszövetségét, hangsúllyal minden szóra.-— Aligha tévedek, amikor úgy vélem, rendkívül fontos helyet foglal el az életében, a munkájában a szövetség. De még sok mindenről jó lenne szót ejteni, ezért most térjünk vissza az Ón személyéhez. Hogyan lett az angliai evangélikus egyház feje? — Ezt mindig egy történelmi háttérbe kell helyezni. ’56-ban kerültem ki Angliába, eredetileg nem terveztem, de bizonyos politikai szituációk kényszerítettek erre. Albertirsán, közelebbről Ir- sán voltam segédlelkész és ott a forradalmi bizottság elnökévé választottak, nem azért, mert én bármit is harcos formában tettem volna, de amennyire én a dolgot megítélem, volt egy bizalom egy fiatal, mozgékonynak látszó lelkész felé. Később, egy hétre rá, még a szovjet megszállás előtt, a ceglédi járás forradalmi bizottsági elnöke lettem, és ez bizonyos kényszerhelyzetet jelentett számomra. Az AVH egy éven keresztül keresett, amikor én már Angliában voltam, Első feladatom a magyar evangélikusok lelkészi, szociológiai, társadalmi, emberi segítése volt. Ez azt jelentette, hogy táborokat látogattam, hiszen az akkori nagy földrengés eredményeképpen 200 ezer magyarból 25 ezer került Angliába. Ezt a munkámat körülbelül három évig végzetem. Utána—miután itthon már angolt is tanultam —, egy amerikai ösztöndíj után engem egy angol nyelvű gyülekezetbe választottak meg, a londoni Citybe, később ez vált az angliai evangélikusok nagy egyház- községévé. A fejlődés, azt mondhatom, majdnem a korommal jött. Miután — mint olyan ember, aki tájékozódni szeretett — egy licenciátust tettem teológiai dolgozatommal a londoni egyetemen, és ennek utána még- inkább bekerültem az egyházi életbe. Soha nem jelentkezterr^ arra, hogy ilyen és ilyen feladatokat vállalnék, de ha megkértek, mindig vállaltam. Később az evangélikus egyháztanácsnak a titkára lettem és 1967 óta én vagyok az elnöke. Ez egy olyan rang, amely természetesen a választáson alapul. Angliában nincs olyan, mint Magyarországon, hogy a püspököt a mostani konstrukciós egyházi törvények alapján életre szólóan választják. Nálunk ez három évre szóló választás, titkos szavazással. Én már az ötödik ciklusban töltöm be ezt a tisztséget. — Túl a családi-baráti kötelékeken—amelyek nem szakadtak meg, s amelyeket féltő gonddal ápol a Főtisztelendő Űr — az ottani és a magyarországi evangélikus egyház között volt-e vagy van-e valamilyen kapcsolat? — Hosszú ideig jogi vagy szervezeti kapcsolatról alig lehetett szó. Ezt nem pótolta, mégis, bizonyos lehetőséget nyújtott a számos baráti kapcsolat. Bizonyára érdekli lapjának olvasóit az, hogy működik úgynevezett külföldön élő magyar evangélikus lelkigondozók munkaközössége, amely a magyar forradalom, a szabadságharc után 1957 márciusában alakult Bécs- ben, én akkor lettem a titkára. Ennek a többségében külföldön élő, és zömmel Európában szolgáló evangélikus lelkészi munkaközösségnek kapcsolatát a magyar egyházzal főleg személyes kapcsolatok jelentették. Két éve történt, hogy meghívtuk a mostani evangélikus egyház k£t püspökét, dr. Harmati Bélát és dr. Frenkl Róbertét, és ez jelentette a nyitást. — Londonból nézve milyen most Magyarország, hogyan érzékeli a magyarországi átalakulást? — Nézze, én 15 éve rendszeresen, szinte minden esztendőben járok haza Magyarországra, nem teljesen idegenként érint a változás. Attól függetlenül, hogy nem véres változáson mentünk át Magyarországon, ez nem csökkenti a változás nagyságát. Egy erőszakos változás után egy hasonló szituáció alakult volna úgyis ki. Ehhez nem hozzá kell szokni, de ezt egész emberségében át kell érezni azoknak, akik itt vannak a hazában. Ennek egyfelől^ politikai összetevői vannak. Új politikai szituációban találták magukat az emberek. Emellett egyszerűén tény, hogy az a gazdasági krízis, amibe az ország került, az egy folyamatnak az eredménye, egy korábbi politikai helyzet és vezetés feltornázta az adósságot, és most nekünk kell kifizetni. Egy bibliai kép jut eszembe erről, az Ótestamentumból: atyák ették az egrest, és a fiúk foga vásott belé. Erről van szó. Fájó módon érzem azt, hogy szegénység van Magyarországon, és komoly létminimum problémákkal küszködnek emberek. Viszont ha reménységként mondhatom, ez nem egy permanens, nem évtizedekre szóló állapot, hanem átmeneti. Ide két lényeges tényező tartozik. Az egyik az, hogy Magyarországnak hitele van a világban. Ez politikai hitelképesség, de itt fel kell figyelni arra, hogy a mi kis országunk, a mi gazdasági helyzetünk, belpolitikai egyensúlyozottságunk mindig külpolitikai vonzású. Tehát amikor kényszerítve voltunk egy rossz külpolitikában részt- venni, ez a belpolitikát és a gazdasági helyzetet is determinálta. Most, ha van hitele Magyarországnak, mint ahogyan van, akkor a gazdasági helyzet javuló úton van, úgyhogy nem vagyok pesszimista. — És ami az erkölcsi állapotainkat illeti? Mert a gazdasági helyzet mellett talán ez a legag- gasztóbb ma nálunk. — Igen. Az az erkölcsi vákuum, amely létrejött Magyar- országon, az eredménye volt egy ideológiának, amely az erkölcsöt alapjaiban támadta, éspedig a vallásban. Egyértelmű számomra, hogy a vallás nem erkölcsi fórum elsősorban, hanem a vallás és az egyház üzenete, az egy viszonyjelölés, tundiillik az Isten és az ember viszonyának a kérdése. Az a vallási háttér, amelyben mi élünk, és amely engem hordoz, az evangélium, az egy ilyen kapcsolatnak az eredménye, tudniillik egyedül a kereszténység beszél arról, hogy nem egy alulról föltörekvő emberi lény hozza létre a transzcendenssel való találkozást, hanem Isten maga lépett bele az embervilágba, és nem egy ideológiával, erkölcsi vagy bármiféle tanítással, hanem Jézus Krisztus által. Tehát emberré lett, ami jelenti azt, hogy ember szinten ért el bennünket. Ezért van az, hogy a teológiában, amikor az imago dei- ről szólunk, tehát istenképűség- ről, az nem egy bizonyos fizikai hasonlatosságot jelent, hanem jelenti azt, hogy az Isten beszélőviszonyba lépett az emberrel, és a beszélőviszony az kölcsönös. Mert elmondja né- künk, hogy mit kell tudnunk őróla, és elmondja azt, hogy mit kell tudni önmagunkról. Ha az ember a maga életét—ahogyan az egyház ezt jól tanítja — a múlt és a jövő összefüggéseiben látja, akkor egy biztonsági alapot kap. A kereszténység nem úgy oldja meg a kérdést, hogy ebben minden simává válik, hanem úgy, hogy felelőssé tesz minket bizonyos kérdések irányában. Felelősségre tesz mondjuk a nemzeti kérdésekben, ugyanakkor ez nem csökkenti azt, hogy felelőssé tesz a felebarátom, testvérem iránt. Azért mondtam a ma délelőtti igehirdetésen azt, hogy ott, ahol ez a reménység adódik és a másik embert Jézus Krisztuson keresztül nézzük, akiről Munkácsy azt írja a képén, hogy „Ecce homo”, „íme az ember”, akkor egészen másként látom a másik embert. Nem polarizáltán, a vagylagosság értelmében vagy teljesen fekete, vagy fehér, mert az emberi életet — az egyház pontosan erre tanít — nem ez a vagylagosság határozza meg, hanem a szürkeségnek bizonyos árnyalata. Minél közelebb vagyok az én Uramhoz, annál tisztább leszek, de nem egészen, ezért szólunk a kegyelemről, ám ez már messzire vezet. — Miként messzire vezet a következő kérdés is, de azért nem kerülhetjük meg, hiszen erre figyel, ezért aggódik a világ... — Igen, az öbölháború. Nézze, nem lévén politikus, én arra gondolok, hogy az egyesült nemzetek döntése a kiindulópont. Ez már egy bizonyos háborús helyzet előállása után önvédelmi lépése volt a világnak. Én — miután példákkal többet ér az ember, mint elvi fejtegetéssel —, hadd mondjam el: múlt vasárnap délelőtt a londoni római katolikus katedrálisba voltam hivatalos. A londoni érsek hívta meg a más egyházak vezetőit is egy istentiszteletre, a béke ügyében. A történelmi egyházak nagy része, és szinte minden egyház ott volt, és itt elhangzott egy homília, ami egy rövid pré- * dikáció. Az érsek úrnak egy rövid mondata volt az, amellyel fordult a mondanivalója, az angolok ezt úgy mondják, hogy: tragikus szükségesség. Ez ösz- szefoglal mindent. Ezt a kérdést nem szabad úgy nézni, hogy ez a kereszténység harca az iszlámmal. Szerintem nem ez a probléma; ha valaki így állítja be, az rossz megközelítés. Itt egy diktatúra lebontásáról van szó, és a világ önvédelméről. Számunkra könnyebben érthető, hogy mit jelent egy diktatórikus rendszernek a lebontása. Ennek kettős összefüggésben is részesei voltunk, hiszen a hitleri arrogancia hasonló volt. S ha az igaz, hogy az irakiak az olajat beengedték az öbölbe, akkor ez már az emberiség elleni tudatos vétek. Több, mint vétek — bűn! Amikor a keresztény egyház tanít arról, hogy ne ölj, akkor ennek a tanításnak a másik oldala, hogy márpedig védjed az embert. — Mi lehet a kapaszkodó, miben bízhat az ember most, amikor minden összekeveredett, miben reménykedhetünk, hová menekülhetünk? — A kérdésének az első felére a válaszom az, amire a prédikációmban is utaltam, amikor Pascalt idéztem: ő azt mondja, az emberek nem szeretik egymást, gyűlölik egymást és ezért feltalálták a szeretet látszatát, az udvariasságot. Viszont erre azt mondom, az is mind opció. Ha igaz, hogy Magyarországon már az udvariasság is bomlik, akkor ezalatt már nincsen opció, ezalatt már krízishelyzet támad. Kiutat kell hát keresni, az emberekben az optimumot erősíteni — tudniillik a szeretetet! — Köszönöm a beszélgetést. Tóth Ibolya