Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

KÖRÖSTÁJ­SZÜLŐFÖLDÜNK 1991. január 5. szombat Régi mesterségek nyomában Aranka néni csuhészobrai „Két csendőr gaztette” Visszaemlékezések a szociáldemokrata ifjúsági mozgalom történetére Füzesgyarmaton a közelmúltban több mint félszázan jöttek össze régi SZIM- és SZIT-tagok, hogy emlékezze­nek! Füzesgyarmat községben nem újkeletű a szociálde- < mokrata mozgalom. Ennek a községnek földmunkásai • már a múlt század végén és a századfordulón szervezked­tek, amikor a Sárréten, előbb a Várkonyi, később a Mezőfi munkásmozgalom aratási sztrájkkal védekeztek az em­bertelen kizsákmányolás ellen. A mozgalom előharcosa Makai Mihály (1857-1928) volt, akit 1897-ben a mozga­lom szervezéséért és bátor kiállásáért, grófi kiserdőbe hurcolták ki és kegyetlenül megverték. Ezt a felháborító brutalitást a Népszava: „Két csendőr gaztette” címen megírta és ismertette. Az ő halála után, fia, ifjú Makai Mihály állt a mozgalom élére. Kanta Gyuláné a népi hagyo­mányok lelkes ápolója a Zala megyei Csatáron. Csendes és fontos életet él szerény otthoná­ban. Ő maga így mesél erről:- Igen nehéz körülmények között nőttem fel. Szüleim nap­számosok voltak. Hét gyerme­ket neveltek fel. Még egészen kisgyermek voltam, de már dol­gozni jártam a Teleki gróf birto­kára, Pölöskére. Játékaim és szórakozásaim is a munkához kötődtek. Ősszel hatalmas zsá­kokba gyűjtöttük a kukorica­háncsot, hogy a család tagjai­nak hasznos tárgyakat készít­sünk belőle. Édesanyám igen Ugyeskezű asszony volt: papu­csokat, kosarakat, kézi szatyro­kat, lábtörlőket font a kiszárí­tott csuhéból. Hosszú téli esté­ken édesanyám köré gyűltünk, és lánytestvéremmel együtt megtanultuk a csuhéfonás mes­terségét. A maradék csuhéból készítettünk játékbabát, kis álla­tokat, lovakat, amelyekkel a ki­sebb testvéreim jól eljátszadoz­tak. Aztán lassan elmaradtak a meghitt családi esték. A háború - mint annyi más családnak - Kantáék életét is szétzilálta. A férfiakat elvitték a frontra. Aranka 1944-ben férjhez ment. Házasságából négy fiú szüle­tett. Erejét, energiáját a megél­hetési gondok kötötték le. Nem volt ideje csuhébabákkal foglal­kozni.- Néhány éve, hogy a gyer­mekeim elkerültek a háztól és egyedül maradtam, újra elkezd­tem gyűjteni a csuhát, és azon gondolkodtam: mit csinálhat­nék belőle? Lassan megelevene­dett képzeletemben az a régi pa­raszti világ, amelyben életem nagyrészét én is töltöttem, ami­kor még silingába vitték ki a gyerekeket a mezőre, hogy szü­lei dolgozni tudjanak tőle. Más­kor vajat köpülő anyám jutott eszembe, vagy éppen a kenye­ret dagasztó szomszédasszony... A polcokon szép katonás rendben sorakoznak egy letűnt világ csuhébabákba álmodott emlékei: a kalácsot fonó taka­ros háziasszony, arató korsót ci­pelő menyecske, az anyja szok­nyájába kapaszkodó csintalan gyerek, a gömbölyű silinga a csecsemővel, a piacra igyekvő asszonyok csoportja, kapáló, ka­száló parasztember... Felsorol- hatatlan hosszú sorban idéződ­nek meg a természetben végzett paraszti munka pillanatképei. A nyilvánosság előtt 1983- ban szerepelt először munkái­val. Zalaegerszegen rendezett kiállítása nagy sikert hozott szá­mára. A következő állomás Nyíregyháza, ahol az országos népművészeti kiállításon Szora- katénusz-díjjal jutalmazták csu­hébabáit. Majd meghódította a főváros közönségét is, ugyanis a margitszigeti nagyszálló hali­jában egy hónapon át gyönyör­ködhettek a népművészet sze­relmesei a kis csuhészobrok- ban. Azután elindultak vándor­újukra: Balatonfüred, Boglár- lelle, Nagykanizsa, Lenti volt kiállításainak újabb állomása. • Kanta Gyuláné tagja a Zala Megyei Népművészeti Egyesü­letnek. Mint egyesületi tag so­kat tesz annak érdekében, hogy az igazi népművészeti alkotá­sokkal megismertesse a ma élő fiatalokat. Munkabemutatókon, játszóházakban a csuhébabaké- szítés tudományát szívesen megosztja az érdeklődőkkel. Népművészeti táborokban és or­szágos kirakodó vásárokon is ta­lálkozhatunk Aranka nénivel. Munkájáról így vall:- Örülök, hogy a mai gyere­keknek megmutathatom, mi­ként készítették saját játékaikat szüleik, nagyszüleik természe­tes alapanyagból. Boldog va­gyok ha egy újabb figurSt alko­tok, és még boldogabb ha újabb ötleteim nyomán sikerül a múl­tat megidézni, és megőrizni a mának. Ha kezembe veszem a kukoricaháncsot, úgy érzem, új­ra él a múlt, és ezzel örömet sze­rezhetek másoknak és önma­gámnak is. Keresztes Szilvia Amikor az 1930-as évek elején a vidéki munkásmoz­galom itt is újra megerősö­dött, az élre Kovács Gyula, ifj. Makai Mihály, Tóth Lajos és sokan mások állottak,' 1944-ig. A háború elvonulása után közvetlenül nem alakult meg a párt, csak 1945. márci­us 25-én. A zászlóvivők ek­kor: Makai Mihály, Kovács Gyula, Diviki Gergely, Tóth Lajos, Homoki István, Nagy István, Laczkó Lajos, Kovács Magdolna, Molnár Lajos, Be- ke István, Homoki Péter, Kö­leséri Sándor és még többek. A szociáldemokrata ifjúsá­gi mozgalom még később ala­kult, azaz 1945. augusztus 2- án. A felvett jegyzőkönyv szerint az elnök (Makai Mi­hály) üdvözölte a megjelent ifjakat és egyben az ifjúsági csoport megalakítására tesz javaslatot. Pelkérte az ijfúság jelenlévőit, hogy munkájukat becsülettel végezzék, s mond­ta: „Ti lobogtatjátok majd a zászlót, az igazság tiszta lobo­góját. Legyetek ezért erősek hitben, tiszták cselekedetei­tekben...” Az indítványra ki­mondta a megjelent ifjúság a helyi SZIM megalakulását és megalakították a vezetőséget, a SZIM elnöke ifj. Kovács Károly, jegyző Horváth Er­zsébet, titkár Macsári István lett. Ifj. Kovács Károly felhív­ta a megjelent fiatalok figyel­mét, hogy legyenek szószólói a szociáldetnokrataifjúsági mozgalomnak,'- szervezzenek tagokat, győzzék meg őket, hogy itt a helyük a mozga­lomban, hogy közös erővel „a jövőnket szebbé és boldogab­bá tehessük”... Most, 45 év után újra emlé­keztek a „régi SZIM és SZÍT” tagjai a helyi Vörös Csillag Tsz éttermében, ahol megje­lent Bökfi János polgármes­ter, aki köszöntötte a megje­lenteket, s további erőt-egész- séget kívánt a „fiataloknak”, a volt SZIM- és SZIT-tagok- nak, s kérte, gondoljanak jó­szívvel szülőfalujukra... Baj­nok Imre, egykori SZIM-tag, e találkozó szervezője tartott visszaemlékezést, majd a Vö­rös Csillag Tsz autóbuszával megtekintették a Kőolajipari Vállalat „Gara” szállóját, amit igencsak megcsodált a „társaság”, hisz ily impozáns szállóval ritkán találkozik az ember jártában-keltében. A Gara szálló megtekintése után, este a Vörös Csillag pin­ce-éttermében, ki-ki alapon vacsorán vettek részt a talál­kozó tagjai és vendégei..; zár­óráig tartott a „visszaemlé­kezés”! A pince-étteremben felele­venítették a mozgalom tagjai a múltat, de kíváncsiak voltak a közelmúltra, s jelenre is. Többek között, jő így elő egy -kérdés, honnan az olajosok szállójánál? a neve? Akkor, abban a pillanatban nem volt módomban hirtelen válaszol­ni - mindent csak nem tudhat az ember -, de később utána néztem. Szülőfalunknak - Füzes- gyarmat - egyik határrészét hívják így. S ez honnan ered? A helységtől nyugatra eső szántók és legelők összefogla­ló neve. A helytörténet-kuta­tók ezen környéken egy Gara nevű helység létét tételezik fel. Erre nézve megbízható adatokkal még nem rendelke­zünk. Tudjuk viszont, hogy a szomszédos Kisharang nevű helységben 1574-1582 között a dézsmaszedők még emle­gették és jegyzékükben fel­tüntették a Kisharangra való Ghara Lőrincet, akinek a ne­ve után végül beírták: „meg hót”. Gondolom, a Kőolajipari Vállalat illetékesei azért ad­ták a nevet a szállónak, mert a Garalaposi-kert tőszom­szédságában épült e nagyon szép épület. Találkoztam még kutatásom során Gara-Réttye elnevezéssel, az újabbkori el­nevezés Garalapos (1885). Gara-Réttyének ma már igen kevesen vagy egyáltalán nem ismerik így! Gondolom, azért nem ismerik így, mert a Sárrét lecsapolása után, azaz a víz elvezetése után kiszáradt a rét és helyén ugyan lapályos víz­állásos kaszáló lett. A faluban e határ-részt Gara-puszta el­nevezéssel is „illetik”, ebből lehet következtetni, hogy va­lamikor falu is lehetett itt, s elnéptelenedett, egy-egy falu elpusztult határát szokták „pusztának” nevezni az embe­rek. Borbíró Lajos Torvii og eieje> igazi Jetii Lidi tél. Mínusz 10-15 még nappal is. A negyve­nes évekhez közeledve, ez bi­zony évről évre ismétlődött. A januári hónap itt, az Alföldön szikrázóan hideg, rend szerint ködös volt. A -szél szabadon nyargalt a nyílt síkságon, ma­gas buckákba hordta a havat a szélvédett helyekre, bokrok, fák, épületek, kerítések, kazlak tövébe. Ezen a hajnalon is közel 17 fok a hideg. Este, úgy éjfélig tiszta, szikrázóan csillagos az égbolt. De hajnalra tejfehér, sű­rű, kézzel markolható köd ereszkedett a határra. Végtelen csönd, se nesz, se hang, nem moccan sehol semmi. Korán van, még az éhes varjak is csen­desek. Ilyen csak a várostól, községtől távol eső alföldi puszta, tanyavilág tud lenni. Végtelenül szép, de félelmetes is, főleg az utasra. Se vasút, se kövesút a közelben. Csak dű- lőutak, ahol az utas ilyenkor gyalog vagy lovasszánon köz­lekedik. A szekér a nagy hóban nehéz, lóhátról meg lefagyna. A tanyák egymástól nem nagy távolságra vannak, de annyira igen, hogy hangokat a nagy köd innen sem enged ki. A kora reggeli tanyasi zörejeket csak akkor hallani, ha egész kö­zel kerül az ember. Zajt-zörejt akkor hall, amikor mán a kerí­tésnek ütközik. Hajnali négykor indultak innen a városi házhoz. t A város innen 18-20 kilométer. Subákba takarózva, kucsmák­ban, az asszonyok fején vastag beliner kendő. Mindenkin meleg kesztyű, a lábak alatt kemencében melegí­tett téglák. Korán indultak. Szombat lévén és hogy a regge­li piacra még beérjenek, 8-9 fe­lé. Ezt-azt a piacon eladni és „Kikötötték a zsák madzagját” Köd a pusztán még délelőtt bevásárolni lega­lább egy hétre valót. Hétfőn reggel mennek vissza a tanyára és viszik magukkal a sót, cuk­rot, gyufát, petrót, dohányt. A köd akkora, hogy a lovak fülét is alig látni. Meghát még sötét éjszaka van. A lovak fut­nak, hatalmas pára jelzi, hol az elejük. Alig hagyták el a tanyát, már minden fehér - a subák, a lovak szőre, a bajusz - a vastag zúzmarától. Az idő is egyre ke­ményebb. Ilyenkor hajnalban, napfeljötte előtt - egy-két óra hosszáig - leghidegebb az idő. Kiértek a tanya bejáróján és ráfordultak a dűlőútra. Pár kilo­méter és elérik a kövesutat, me­ly a városba vezet. A dűlőutat két oldalról a két fasor mutatta, szinte vezette az utast. A lovak is fáztak, és egyre vidámabban trappoltak, oldalukon a csengő. A szánkó is könnyű, fagyos, sí­kos a hó, teher meg alig rajta. Az út is sima. Ez időben még traktorok, gépek csak elvétve akadnak. Az ősszel vágott kocsikerék­nyomokat a hó besimította. Az út két oldaláról a fasor már el­fogyott. A következő jó nagy szakaszon a gazdák a fákat ki­termelték, így az út itt kopasz, fátlan. De hamarosan itt kell, hogy legyenek a Kesjár-féle ta­nyák, ahol az út két oldalán szintén fasor van. De fasor se­hol, pedig már jó ideje szalad­nak és nem is lassan. Figyelik az utat, hogy rajta maradjanak. De nem lehet kivenni, mert mindent simára sepert a hó. Út, tarló, vetés, szántás mind egy­forma. A hó legalább fél méter és fagyos. Mennek ideje és keresik az utat, főleg a Kesjár-féle fasort várják, hogy feltűnjön, hiszen már itt kelle­ne lennie. De se út, se fasor, se egy szánnyom. Igaz az éjjel úgy két óra felé esett egy kis hó, de ilyenkor szombat reggel valaki már csak igyekezett a köves, a város felé. Valakinek már járni kellett előttük. Egyszeresük rátalálnak egy szánnyomra. Most mehetett nem régen, a nyomok még fris­sek. Megkönnyebbültek. Na ez most már biztos a kövesútra ve­zet, már nem messze lehet. A lovak is igyekeznek, látva a lo­vasszán nyomait. A kövesút előtt kb. 100 méteren szintén fa­sornak kell lennie, azt lesik, vár­ják most már nehezen. Dehát fa­sor sehol és persze így kövesút sem. Viszont az út egyre tapo- sottabb. A száncsapás egyre szé­lesebb, egyre síkosabb, mintha már több lovasszán taposta vol­na. Imitt-amott sárga csórnák az úton, amit a lovak elhullajtottak. Úgy néz ki, hogy előttük már többen haladtak, hogy előttük már többen igyekeznek a köves­re a városba. Valami mégis gyanús. Már legalább másfél órája mennek, és kövesút még sehol. Igaz, ilyenkor az idő érzékelése na­gyon bizonytalan. Már egy kis idegesség is van, hogy eltéved­tek. A lovakat egyre nehezebb tartani. Napokon keresztül pi­hentek, álltak az istállóban, a ta­nyától jövet már bemelegedtek. Egyre nagyobb a kedvük. A gyeplő viszont fagyos, csúszik, a kéz a kesztyűben is fázik, a nagy erőlködéstől zsibbad. Az első ülésen a két férfi felváltva tartja a gyeplőt. A lovak meg csak rohannak. Ha a zablát erő­sebben húzzák, a szánkó a lovak csánkjára szalad. Ettől még jobban szaladnak. Megállni, a nyaklót, a fagyos istrángot igazítani ebben a nagy hidegben nincs kedvük, így az egyre szélesebb száncsa­páson szaladnak tovább. Meg hát mást nem is tehetnek. Már világosodik. Észrevesznek a közelben egy tanyát. Még csak halványan látszik, de a kutya ugatása, egy ember hangja, ahogy a jószággal évődik, már hallatszik. Éppen itatja vályú­nál a teheneket. Megállnak a szánkóval és kérdik az udvar­ban feltűnő embertől, hogy hol vannak, kinek a tanyája ez. Ek­kor látják, hogy az egyik szom­széd tanyája előtt állnak. Há­rom tanya van nem nagy távol­ságra egymástól, ez tőlük a har­madik. Ahol megálltak, az Ben- csik András bácsié. Tőle jobb­ra, 200 méterre Uchrin Mátyás bácsié. És ettől szintén mintegy 250 méterre az övéké. Azután a három tanyától két oldalra elég nagy üres távolság. Már egészen világos van, a köd sem átláthatatlan. Ekkor veszik észre, hogy eddig a há­rom tanya körül szaladtak haj­nal óta. A nagy ködben elvesz­tették az utat - valószínű a fasor után. A lovak is mindig kissé balra húztak, vissza a tanyába, az istállóba, az otthoni szagok felé, a jászolhoz. Először meg­kerülték a három tanyát, vissza­tértek a saját nyomukra - elke­rülve az ismert fasort - és ezen a nyomon szaladtak körös-kö­rül, amíg ki nem világosodott és rá nem ismertek a szomszéd tanyára. / így tévedt«?! benaKödös napokban egy má­sik fiatal tanyasi. Korán reggel indult el ez is a sötétben. A köd akkora, hogy csak az előre ra­kott csizmák orrát látta. Ha fel­nézett, egyenest előre, semmit nem látott, csak a sűrű ködöt. A városba vezető kövesutat meg is találta. A kövesre érve megállt, hogy kifújja magát. Majd csak jön egy szánkó és felveszi. Messze még a város, hideg-csípős északi szél fúj. A békésiek kikötötték a zsák madzagját. így mondták akko­riban, ha északról szél fújt. Mi­előtt elindul, rágyújt. Megfor­dult és tenyere között védte a gyufa lángját, amíg a cigaretta parazsat fog. Pöfékel és lassan elindul, illetve elindulna. Na de merre induljon? Felnéz, kö­rülnéz, néz jobbra, néz balra. Merre a város? Merről jött? Már azt sem tudja, mindent be­főtt a hó, még a lába nyomát is. Mindenfelé minden egyforma. Még sötét van és tejfehér - sű­rű a köd. Sehogy sem tud eliga­zodni, táblából, forgolódik. Ez­zel mégjobban elbizonytalano­dik. A kövesutat nem régen csi­nálták. Keskeny zúzott kő, de azt is most már csak úgy talál­ja, ha botjával elkaparja a ha­vat. Fasor még kétoldalt nin­csen. Az árok sem mély, de azt is befújta a hó. A kövesút rhen- tén tanya sincsen. Ahol van, azok beljebb vannak, úgy 100- 150 méterre a kövestől. Odáig a , köd miatt nem látni. A kövesút- ról - amint botjával sűrűn ellen­őriz — letérni nem mer. Fél, hogy még jobban eltéved. All, forgolódik, tájékozódá­sát ezzel végképp elveszíti. Ta­lálomra elindul. Már több mint egy óra hosszat halad, amikor kétoldalt házakat vesz észre. Az ellenkező irányba indult el, nem a város felé. A szomszéd község szélére ért. Megismeri az útszéli kocsma épületét. Meg most már világosodik, és egyre jobban látni az ismerős házakat, hiszen járt itt már nem egyszer. Megfordult és elindult most már jó irányba, a város felé. Na de, hogy jó irányt vegyen, el kellett mennie a szomszéd köz­ségbe. Szerencsére jó csizmája, báránybőr kabátja, kucsmája van, megfagyni nem fog. Ta­risznyájában kenyér, szalonna, félliteres üvegben szilvapálin­ka, éhen nem hal. Eszébe jutott nagyapja egykori okos intelme, amit most betartott. „Fiam, az útra kabátot, kenyeret, botot mindig vigyél! Hosszabb útra ezek nélkül sose indulj!” Bagyinka György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom