Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
1991. január 5., szombat o Fél évszázados hallgatás után Túlélte, mert lemaradt a gépről A Savoya nekilódult a rövid betonkifutónak, majd felemelkedett. Igyekezett maga mögött hagyni a csaknem teljes sötétségbe burkolódzott veszprémi repülőteret, hogy mielőbb délnek fordulhasson. A Délvidéken gyanútlanul könyökölt az új Duna-Tisza csatorna partján a szenttamási híd. A célpont. A megszállás egyik meglepetése e fontos híd bevétele volt, mielőtt a hátráló védők maguk mögött a folyóba rogyaszthatták volna. 1941. április 11 -ét írtak ekkor. A talán túlterhelt, esetleg kiegyensúlyozatlan gép elérte a kétszáz méteres magasságot. A fölös tonnákkal küszködő motor erőlködő hangja hirtelen megbicsaklott. A döbbenetnek sem volt ideje eluralkodni a gép felé forduló sápadt arcokon: a Savoya pillanatokkal később a füves mezőbe csapódott. Az üzemanyaggal csordultig feltöltött gépből szétfolyó benzin lángra lobbant, s a légcsavar egyre nyomta hátra a párolgó benzint. A benn ülők sikolyát elnyomta a lángok robaja, a lőszerek durrogása. Majd hirtelen csend szakadt a tájra. Egy ugrás a negyvenháromból Tóth Imre, aki a katasztrófa szemtanúja és csaknem szenvedő alanya volt, így emlékezik: — Az ejtőernyős zászlóalj egyik írnoka voltam Pápán. Nem sokkal a Délvidék megszállása előtt parancsnokunkkal, az akkor 46-48 év körüli vitéz Bertalan Árpád őrnaggyal Budapestre repültünk. Bátor, emberséges, igazi honvédtiszt volt. Mint megtudtam, akkor kérte a véleményét a miniszter, hogy bevessék-e az ejtőernyősöket. Az indulás előtt két órával rendelték el a riadót. A célt csak a három század tisztjei ismerték. Az volt a feladatom, hogy a gépekre felszállók nevét felírjam. Az utolsó gépbe még nem mindenki szállt fel. A parancsnok elrendelte az indulást. Látva, hogy még dolgozom, odaszólt helyettesének: „Küldj egy embert ide, az első gépre, Imre majd veled a harmadikon jön.” így nélkülem indult el a parancsnoki gép. Még írtam a neveket, amikor többen is felkiáltottak: „Lezuhan, lezuhan!” A földközelbe érve már lángok csaptak ki a gépből. Mintha egy nagy síugró sáncról farolt volna le, háttal csúszott a föld felé, majd hirtelen hosszában a talajhoz csapódott a gép alumínium teste. Odarohantunk, de menteni nem lehetett, a pattogó lőszerek, robbanó kézigránátok távol tartottak minket. A géppuska-toronyban lévő fiú kiugrott. A parancsnok pedig egy másik katonát még ki tudott lökni a gépből. — Lefú jták ekkor az akciót ? —- Először igen. Amikor a Honvédelmi Minisztérium erre vonatkozó parancsa megjött, Kiss Zoltán főhadnagy földhöz vágta a sapkáját, s a még mindig döbbenten gubbasztó katonákhoz fordult: „Döntsétek el, menjünk-e a Délvidékre!” Lehet, hogy utólag már nem olyan egyszerű megérteni a válaszokat: „Igen, megbosszuljuk az őrnagy úrék halálát” — zúgta a tömeg. Kiss főhadnagy közölte, hogy nem veszi tudomásul a HM utasítását, indulunk. Gépbe szálltunk, s a terv szerinti módon leugrottunk a hídnál. Este 11 óra körül egy laza talajú szántáson értünk földet. A hídőrség észrevette az akciót, nyomjelzős lövedékekkel a még ereszkedő ejtőernyősökre lőttek. Rövid földi tűzharc után elfoglaltuk a hidat. Valamennyien túléltük a bevetést. Húsvét hétfőjén az Ungvár- ról érkezett gépkocsizók átvették tőlünk a híd őrzését. — Hová rendelték Önöket? —A temetésre. Budapesten a Hősök terén katonai búcsúztatást rendeztek, majd a Kerepesi temetőbe szállították a harminckét koporsót. Mindössze két túlélője volt a szerencsétlenségnek. Meghalt a gép pilótája, Kelemen százados is. Úgy tudom, hogy mindenkit egy helyre temettek, mondván, „együtt haltak meg, együtt is feküdjenek”. Mi visszakerültünk Pápára. Kiss főhadnagyot nem láttuk többé. Úgy hallottuk, hogy törzstiszti beosztást kapott a HM-ben. Az új parancsnokunk, vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy lett. —Az Újvidék volt az első bevetésük? — Észak-Erdélyben is a bevonulok között voltunk. Igaz, akkor gépkocsival kerültünk oda. —Hogyan lett ejtőernyős? — Huszárként kezdtem Debrecenben, majd egy pályázat eredményeként — szigorú orvosi vizsgálat után — Pápára kerültem. Akkor alakult meg az első ejtőernyős század, melyet később zászlóaljjá fejlesztettek. Kiképzés után alig egyharmada maradt meg az állománynak, a többiek eltávoztak, nem bírták idegekkel. Két és fél évet töltöttem az ejtőernyősöknél, negyvenhárom ugrás van mögöttem. — Tud valamit akkori katonatársairól? — Éder István talált rám, aki valaha Békésszentandrásról nősült, s most Budapesten él. Nemrégen kapta meg — igaz jókora késéssel — a főhadnagyi fokozatot. Úgy illik, hogy legalább a történet végén mutassuk be beszélgető társunkat. A közel öt évtizeddel ezelőtti események részese, egyben a történet közreadója Tóth Imre országgyűlési képviselő, aki köztudottan a kisgazdapárt országos listáján jutott a parlamentbe, ám egész élete Békés megyéhez köti. Itt él közöttünk, Békésszentandrá- son. K.A.J. Horthy Miklós a Kolozsvárra bevonuló ejtőernyősök díszelgését fogadja Indulásra várva egy akció előtt A kiégett gép roncsai Gyász-szertartás a harminckettőnek Fő az egészség! Az idősebb generációhoz tartozók még tudják, milyen sokan, mennyire csak a vakvilágba éltek. Születtek, dolgoztak a mindennapi kenyérért, s lányok serege csupán arra várt, hogy férjhez menjen. Másféle előmenetelt csak egyes kiművelt családokban tűztek ki a nőnemű gyermek elé. Szóval, úgy általában különösebb értékek nem fogalmazódtak meg. Ahogy aztán kezdődött — folytatódott — a rádiós, tévés kikupálódás mind többen jöttek rá, hogy léteznek igen fajsúlyos értékek. A boldogulás útján nem mindegy, hogy kellően informált-e valaki, vagy sem, s bizony mekkora érték maga a fiatalság, márcsak azért is, mert múlandó. S ha valaki az ifjúkorral járó friss észmozgást, fogékonyságot nem használja ki a maga idejében, szinte pótolhatatlant mulaszt el. Vagy úgy megnehezíti a későbbi dolgát, mintha csak akkor kezd el mondjuk nyelveket tanulni, amikor már benőtt á fejelágya, s kétszer, háromszor több energiába, időbe kerül. Mennyit megtakaríthatott volna ebből, ha értéknek tartja fiatalságát, no meg a nyelvtudást, s értékként azonosul velük'. Különösen ma, amikor már senki se mondhatja, hogy e témáról semmit se hallott harangozni. Legalább annyit, ha nem többet, mint az idei költségvetésről, aminek egyik ismertetőjele, hogy rossz, de nincs más. Nincs jobb-. Valaminek pedig lenni kell, hogy az állami verkli menjen, a nagy háztartás — mindnyájunk mumusa — beinduljon a bevételi és kiadási oldalon egyaránt. Bár van olyan érzése főleg a háziasszonynak, hogy akár papíron van a tervezet, akár nem, a bevétel csak csordogál, s a kiadás is elfolyik erre-arra minden nap. Ha nem így lenne, megállna az élet, az idő. Lehet, hogy nem is ártana néha? Ki tudja, mikor már senki sem elég okos. Még a képviselők sem, akik nekiveselkedve védtek egy-egy harcálláspontot, mint a kultúra vagy az egészségügy intézményei, egy másikat meg éppen támadtak. Vagyis tették a dolgukat, azt, amire megbízást kaptak tőlünk. Meg is dolgoztak érte éjt nappalá téve, s ez még az alig érdeklődőket is tisztelettel töltheti el. Csak olvasni ne tanult volna meg az ember, vagy ha igen, ne böngészne át annyi mindent, mert csak így találhat rá utólag arra a közgazdászi írásra, amelyik előre megmondta, hogy ez a nagy és hosszú parlamenti csata nem a lényeget fogja bolygatni. Mert „Az a bizonyos költségvetési hiány nem a jobb vagy rosszabb pénzügyi gazdálkodástól függ, hanem a rejtett hókuszpókuszoktól. A törvényjavaslat három paragrafusban részletezi, milyen elemekből áll az államadósság, majd egyetlen másfél soros paragrafusban közli, hogy ez után a költségvetés 9 százalékos kamatot fizet. Hogy miért éppen 9-et, azt nem tartják fontosnak indokolni. Márpedig a költségvetési hiány nagysága elsősorban e százaléktól függ, s nem attól, amin a parlamentben vitatkoznak. Az önkényesen megállapított 9 százalékos kamat nevetséges a kormány által is 36 százalékosnak jósolt infláció mellett.” Aztán elmagyarázza a cikkíró közgazdász, hogy a nekünk kölcsönző országokban plusz 4-6 százalékos reálkamat van, vagyis a kamat ennyivel haladja meg az áremelést, s ilyen kamat szerepel ezen országok költségvetésében az államadósság után. S ha mi is ezt a szisztémát követnénk, a mi államadósságunk után 40 százalékos kamattal kellene számolni. „De mi nem plusz 4-6 százalékos reálkamatot fizetünk, hanem mínusz 27 százalékot. Ha így járna el az Egyesült Államok is, máris 600 milliárd költségvetési többlete volna!” Mikor ideértem a költségvetési trükkök gyorstalpaló tanfolyamának is beillő HVG cikkben, két dolog hasított belém. Az egyik a jó öreg Parkinson törvényeiből a szakértelemre felhozott példa. Egy igen nagy cég több százmillió fontos fejlesztést célzó beruházását 5 perc alatt vita nélkül hagyja jóvá az igazgató tanács, ám a 40 font értékű gyári biciklitároló költségein órákon át vitatkoznak, veszekednek. Hogy miért, kézenfekvő. Mert a beruházás szakszerűségéről, pláne a tételesen is hatalmas összegek jogosultságáról fogalmuk sincsen, ám a biciklihez, valamint annak az elhelyezéséhez mindenki ért. Sőt tapasztalatból tud hozzászólni, hogy sok-e vagy kevés a 40 font építési költség. A másik pusztán személyes jellegű dolog, mégpedig az, hogy felfüggesztettem az olvasást, szünetet rendeltem el magamnak, tüzetes önvizsgálatra. Majd mivel megnyugodva észleltem, kezem, lábam megvan, a szívem normálisan ver, látok és hallok is — megállapítottam, akkor nagy baj nem lehet, olvashatok tovább. Helyes volt a döntés, mert hamarosan eljutottam a már kellően előkészített konklúzióhoz. „A költségvetés kimutatott hiánya tehát attól függ, mekkora számot írnak be a szakmai illetékesek egymásközt megállapodva az államadósság kamatának.” De semmi vész, mert akár följebb, akár lejjebb szállnának a kamattal, „...ettől senkinek sem volna jobb és mit sem változna az ország pénzügyi helyzete. Nem is az a baj, hogy az illetékesek így játszadoznak, hanem az, hogy ezt titokban tartják még a törvényhozók előtt is.” Noshát, mit lehet ennyi ölbe hullott információra mondani mást, mint: fő az egészség! Hisz ez az értékek értéke. Vass Márta Sztálin Afrikában amely Lavrentyij Berija életét és halálát jeleníti meg. A forgatókönyvet Nyina Szo- boljeva írta érdekes, ritkán vagy egyáltalán nem látott dokumentum-felvételek felhasználásával. A nézők végigkísérhetik a hóhér egész életét, kora ifjúságától kezdve egészen a börtönpincében 1953-ban bekövetkezett kivégzéséig. A Lavrentyij Berija élete és' halála című film nem csupán egy gyilkos szadista életének története, mert ezzel párhuzamosan a rendező bemutatja annak a totális rendszernek a kialakulását, amelyben a sztálinizmus és a berijaizmus megszülethetett. A három évvel ezelőtt alakult Ask szovjet-amerikai filmvállalkozás a közeljövőben két új alkotással jelentkezik. Iraki ij Kvirikadze grúz rendező filmje, a „Sztálin elvtárs utazása Afrikába” egy olyan ember különleges története, aki külsejét tekintve Sztálin alteregója. A KGB is felfedezte a döbbenetes hasonlóságot és arra kívánja felkészíteni ezt az embert, hogy a „nép körében” helyettesítse az öreg és gyengélkedő vezért. A filmben összefonódik a fiction és a non-fiction, a kitalált történet a korabeli filmhíradó képeivel. A sztálinizmus tragikus abszurditása mintegy figyelmeztetés az utókornak, akárcsak a másik film,
