Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-02 / 1. szám
o » • 1901. január 2„ szerda Folyóirat-tallózó Vajúdó világban Miért nem járnak az emberek kiállításokra? Találkozás Székelyhídi Attilával Székelyhídi Attila: „A nagyobb összefüggések megteremtésére nincs mód” Pihen az ecset Székelyhídi Attila műtermében. A festőállványon régóta áll a félig kész kép. A vásznon gyakran felbukkanó témáinak egyike, a régi gyulai házakon még látható ajtó. Kavargatjuk a kávét. A festő-tanár a régi ismerős- nek örül, az interjúnak kevésbé. Mondogatja, nehezen tudna mostanában valami optimista dologgal előhozakodni. — Ha az ember a sok apró. mindennapi teendő és probléma között keresi a felüdítőt, hát alig-alig talál — kutat emlékezetében. — Azért, van, ami az 1990-es évben eredménynek könyvelhető el: a lakásbővítés. Igaz. az egészségemre nem volt valami jó hatással... Egy szobát ragasztottunk a" ház végéhez, így sikerült édesanyámat közelebb hozni. ő, mint minden ember, nehezen éli meg a vált.ozá- sokat, nemcsak idős kora miatt, hanem mert nehezen tájékozódik a világban. Nem tartozik a beavatottak közé ő sem — mosolyodik einem kis öniróniával. Látogatásunkkal valamiféle esztendő-összefoglalóra szerettük volna rábírni Székelyhídi Attilát. Szerinte azonban legfeljebb vágyakat lehet megfogalmazni, melyek realitását manapság viszont nehéz előre látni. — A lakásbővítésen kívül mit említenél még meg az esztendőből? A válasz hallgatás. A gyulai festőművész tavaly óta a Békéscsabai Tanítóképző Főiskola művészeti tanszékén tanít, Gyulán, a Bene-hagyatékból két éve, többek között ő is létr rehozta a városi képtárat, ahol restaurál. Csupa festészethez közel álló dologgal foglalkozhat. Mégsem tűnik elégedettnek: időzavarról és a nem önhibájából bekövetkezett problémák halmazáról beszél, melyek messze repítik a festészettől. — Manapság nem mindenki tudja eldönteni, hogy mi lesz egyes döntéseinek a következménye — mondja. — Én bizonytalanságokat élek át, gondolom, más is. A folyamatnak ki az elején, ki a közepén tart, lehet, hogy van, aki már túljutott rajta. Úgy gondolom, népi elsősorban tőlem függ, mikor kerülök ki a válságból. — A tehetség nagy adomány. A művészet nem segít? — Azt mondjuk, a művé- szetnek nagy jelentősége lenne, a reális élet azonban mintha kevésbé tartaná fontosnak. Talán csak a rövid távú, a gyorsan hasznot hozó kifutását érzem, működtetését látom. Érdemes lenne egyszer elemezni, miért nem járnak az emberek szívesen kiállításokra, kik járnak és valóban azért nem jönnek, amiért képzeljük? Csak az átmeneti korszakok sajátossága ez? Látszólag a művészet a mindennapok nyers valóságának hordozója, így, ha nem is leminősül, de feltételei csökkenőben vannak. Annak példáit látom, hogy megélni nem a humánum által hagyományosan értelmezett művészetből, hanem a szakosítottból, a használati tárgyak készítésének divatjából lehet. Én nem keresek ilyen lehetőségeket. A festő feltételezi, hogy a világot szabadon megközelítheti, és sajátos látásmódja szerint visz- szaadja. Nehezebb helyzer tekben csökken a szabadsághoz való romantikus vágy, a sokféleség létrehozta dolgokra a reagálás is labili- sabbá válik. Különféle olvasatai támadnak egy-egy műnek, amik sokszor nagyon távol állnak az alkotói szándéktól, a munkában rejlő kibontható szélesebb összefüggésektől. Nem jó a sarkított kiragadottság: a túlszimbolizált világ rendjében az őszinteség, a művészi megjelenés kiszolgáltatottságot jelent — mindazon túl, hogy a létfenntartáshoz sem ad elegendő támpontot. — Hol vannak eddigi képeid? — Megvannak, itthon, a mappában. Néha kiállításra kerülnek, épp most a főis-' kólán látható egy kisebb anyag. Elvileg, már csak a pénz romlása miatt is értéküknek nőni kellene. Az életfeltételek csökkenésével azonban nem lehet őket valóságos árukon eladni. Az- pedig kegyetlen dolog lenne, hogy valaki kényszerből, áron alul váljon meg munkáitól. Igaz, így tovább forgatnák, de abból — mások — nyerészkednének. — Festettél valamit 1990- ben? — A nyáron. Vázlatokat, igazából jegyzeteknek mondanám. Nem dicsekedhetek azzal, hogy képeim száma akár jókedvtől, akár szomorúságtól vezéreltetve megszaporodtak volna. Persze, a festészet nem csak lelki mámor ... Amit én csinálok, időigényes: nem gyors kivetítés, hanem leképezése azoknak a helyzeteknek, amelyekben élek. Eléggé nagy területe — szándékom szerint — az ember, a maga karakteres megjelenésében, emberi, természeti környezetében. Látszólag hagyományos tájképeket .festek, ám azok mást is közvetítenek. Létfeltételünk olyan közegét keresem, melyben a társadalmi ember nem követ el sorozatos erőszakot a természeten, hiszen az tette lehetővé társa- dalmasodását. Azt a világot óhajtaná, mely természeti környezetünkkel egységet mutat. — Nincs most semmi olyan körülötted, amiért ecsetet ragadnál? — összegző munkához vannak vázlataim, egy nagyobb kompozíció motoszkál bennem, de a szétforgácsolt- ság miatt most nem időzhetek el gondolatoknál. — Végül is, milyen érzésekkel búcsúztál az elmúlt évtől? — Ha szabad néha azt hinni, hogy az ember sok mindent kibír, akkor optimistán. Minden szoronga- tottság és nehéz helyzet pro- dukál megszívlelendő tapasztalatokat. A mindennapokba belesűrűsödő világ valahol a meditációk révén összegződik úgy, hogy kibúvót találunk. Állítom, én is, más is fél évtizede kénytelen kitágított körben gondolkodni. De most, hiába látom tágabban a‘ világot, a nagyobb összefüggések megteremtésére nincs mód, csak jegyzetekre, felvillanások rögzítésére. Jó lenne átélni úgy ezt a korszakot, hogy a hit megmaradhasson. Népben gondolkodunk, népről beszélünk, mégis, ennyi egzisztenciával küszködő embert rég nem láttunk.' A világ vajúdik — mondja a festő 1990 fordulóján. Szőke Margit Az esztendő végén, új évet kezdve mindannyian szorongj- va tekintünk a jövőbe, amely az átlagcsaládok számára igen nehéz sorsot ígér, szinte kétségbevonhatatlan bizonyossággal. S miben reménykedhet a kultúra, a művelődés? Sok olyan folyóiratunk van, amely még decemberben is teljes bizonytalansággal várja 1991-et, s számuk- nem vigasztaló, hogy nem csupán ők vannak ilyen helyzetben, hanem színházak, könyvtárak, múzeumok, sőt, közoktatási intézmények is. Pedig a kulturális folyóiratok az igazi szellemi élet nélkülözhetetlen termékei, létük, sokaságuk és sokféleképp gondolkodásuk nélkül sem Európához, sem Magyar- országhoz nem vezet út. S egészséges szellemi élet nélkül mindent elveszthetünk lehetséges jövőnkből. A sokarcú gondolatgazdag- ságra a legfrissebb folyóiratszámok is példát adnak. A Tiszatáj novemberi számában Borbándi Gyula, a Németországban élő irodalom- történész, a népi mozgalom első monográfusa Hiedelmek és tények a harmadik útról címmel értekezik az utóbbi két-három évben ismét rendkívül aktuálissá vált kérdéskörről. A szerző helyzete igen termékeny: egyszerre képes kívülről és belülről is szemlélni a témát. Tárgyilagosan és tárgyszerűen elemez, s nem valamiféle prekoncepció igazolása a célja, hanem fogalmak és tendenciák tisztázása érdekében. Az eltérések és a rokonvonások pontos feltárása mutathatja meg a legendáktól és félreértésektől megtisztítva a harmadik út fogalmát. Amely lényegében gyűjtőmedencéje azoknak a törekvéseknek, amelyek a magyarság létérdekeit is kifejező és megvalósítani képes történelmi utakat kerestek ahhoz a célhoz, amely minden tisztességes politika végső célja: a nemzetnek és polgárainak boldogulásához. Külön érdekessége az elemzésnek a jelenre vonatkozó rész, amely többoldalúan mutatja ki azt, Az európai szilveszter kezd ugyan felnőni a Holdújév mellé, de az éwégevárás ilyenkor még nem hatja át az életet Kínában. Bármi más lekötheti az emberek figyelmét, az idén például a tévé® társkereső műsor, a „Ma este megismerkedünk”. Bitkán találkozó ismerősök közt is mindjárt fesztelen beszélgetés kezdődik, buszon, villamoson, utcán, ha így hangzik az ellső kérdés: „láttad a társkeresőt?”. Százmilliók csemegéznek rajta, de szereplésre csak kevesen szánják rá magukat, eddig összesen 30-an vállalták az élve boncolást, közülük a legfiatalabb 25, a legidősebb 68 esztendő® volt, a kéthetenként egyszer jelentkező 15 perces műsorban a legkülönbözőbb foglalkozású társadalmi hélyzetű emberek láthatók, amint olvasnak, főznek, munkahelyükön ügyködnek, szaladnak a busz után, vagy éppenséggel nyaralás közben mondjuk a tó vizét paskolják, a műsorvezető közben bemutatja a jellemvonásaikat, vesszőparipáikat, előéletüket, beleértve az esetleges válásokat is. A szereplésre jelentkezőnek először is munkáltatói vagy utcabizottsági igazolást kell hoznia arról, hogy egyedülálló, nincs hites házás- társa, ezenkívül vállalniuk keli, hogy tisztességes öltözékben jelennek meg és befizetnek 60 jüant (mintegy kétheti átlagfizetés). hogy a legmaibb kormány- politika gyakorlatában ahhoz a német politikához áll a legközelebb, amely alapjaiban szintén „harmadik utas”, hiszen a német újjáépítés gondolati alapja Wilhelm Röpke svájci közgazdász szó szerint harmadik utasnak nevezett elméleti alapvetése volt, amely a kollektivizmus és a szabadelvűségei közötti kiegyenlítődést kereste az első világháború után. Az Alföld decemberi száma folytatja a szeptemberben megkezdett Korforduló című vitát a legújabb magyar irodalom történetéről és annak értelmezéséről. Kulcsár Szabó Ernő esszéje már a címben is kiemeli, hogy „Az univerzális tündérmesék után” járunk most, vagyis az átfogó világértelmezéseket levetve, ezek „fenyegetését” végre elvetve válhat a mű az olvasóval folytatott párbeszédben igazi önmagává. Ügyes szerkesztési fogással közük Illés László esszéjét, amely az itt közölt cikket nem ismerve is, többek között nyílt vita Kulosár Szabó Ernő elméletével, amelyet egyébként tanulmányok sorában fejtett ki a közelmúltban. Magam is úgy gondolom, hogy az értelmezői pluralizmust és változékonyságot hirdető elmélet kifejtője részéről meglehetősen furcsa az a merev intolerancia, amely mindent — az övétől eltérő irodalomértelmezést és világértelmezést — elutasít és kiskorúnak, nevetségesnek nyilvánít. A téli könyvvásár egyik irodalmi szenzációja bizonyára az a Vers és valóság című kettős kötet, amely Szabó Lőrinc verseinek minden eddiginél teljesebb kiadása — a költő által készített utólagos versmagyarázatokkal. Nagyszámú eddig kiadatlan mű is helyet kapott itt, s ezekből közölt egy csokorra valót az Üj írás novemberi száma. Igazi nagy vers nincs közöttük, de jellegzetes Szabó Lőrinc-mű nem is egy. S ilyen rangú életműnek minden darabja megőrzendő kincs. Vasy Géza A program készítői „szolgálni és nevelni” szeretnék az embereket; miközben társat keresnek a vállalkozó- szellemű keveseknek, a házassághoz való heilyes viszonyulásra próbálják nevelni a nézőket, egy 12 sizobás házban lakó nyugdíjas munkás bemutatása közben például a műsorvezető felhívta a figyelmet : ne az anyagiak, hanem az emberi tulajdonságok alapján ítéljenek. Egy fiattal nő kerek perec megmondta a felvétel előtt, hogy külföldi férjet akar fogni magának, ami a rendezőnek sehogy se tetszett. „Nem helyénvaló ilyen célt kitűzni, az azonban egészen más, ha a videofelvétel láttán történetesen egy külföldi szeret bele” — vélekedtek a tévések, a meg nem nevezett ifjú hölgy — mint a sajtó megírta — végül a rendezővel való nézeteltérések miatt végleg letett a szereplésről. Jelenleg 500-an vannak várólistán. Közülük sokan az „elveszett nemzedék” tagjai, akik a kulturális forradalom idején politikai megfontolásokból kötöttek .házasságot, s most magányosan tengődnek. A gátlásosak — pontosabban • az ismerőseik rosszallásától joggal tartók —számára már két nem nyilvános táncestélyt rendezett a televízió. A kínai társkereső műsor egészen más, mint amerikai, vagy japán megfelelőik. Ami ott szórakozás, az itt halálosan komoly dolog, állítják a kínai tévések. Egy nyári vázlat a Fehér-Körös vidékéről Fotó: Kovács Erzsébet Ötszázan egy kínai várólistán
