Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-30 / 25. szám
o 1991. január 30.» szerda i Népfőiskolákat, de hogyan? N \ Hollandiai tanulmányúton kát közművelőnk — a világban már tanítják A szavak itt csak arra valók, hogy leplezzék a valóságot... Megrázó O’Neill-bemutató Fotó: Fazekas Ferenc Kiemelkedő előadás, kivételes színházi élmény O’Neill drámája (Utazás az éjszakába) Balikó Tamás békéscsabai vendégrendezésében, kiváló szereposztásban. A siker titka egyrészt maga O’Neill: modern, de máris klasszikus, megdöbbentően aktuális és örök; másrészt a művészi teljesítmény, a harmonikus kompozíció. Megrázó alakítások egytől egyig, másként nem is lehetne ilyen nagyszerű az előadás, hiszen mindössze öten játsszák (négy főszerep), végig összezárva a nappaliban, ráadásul nincs is mindig mindenki jelen. Felkai Eszter először fiatalos, üde, vonzó nő, majd a gyenge, az újabb adagért reszkető, visz- 6zataszító drogost, az otthona, a gyermekei elől a hazugságba, a múltba menekülő, felelőtlen anyát, végül az őrült Oféliát alakítja meggyőzően. Harkányi János (James Tyrone) és Magyar Tivadar (az idősebb fiú) jól ismert formáját, sokoldalúságát hozta, valódi emlékezetes alakítást nyújtott. S bizonyára nem sértődnek meg, ha a még fiatal és Békéscsabán újdonság számba menő Dégi János játékát emelem ki a három férfi- főszereplő közül. A Kakukk- fészekben már találkozhattunk vele, ott Billyként mutatkozott be és hívta fel magára a figyelmet. Edmund ja talán az összes tragikus figura közül a legmegrázóbb- ra sikerült; talán azért, mert alakításában olyan sorsot sűrít, olyan fiatalt játszik el hitelesen, akinek a legtöbb oka lenne, hogy feladja, mégis a legtöbb tartást, büszkeséget, emberséget őrizte meg környezetében, vagy annak ellenére. Művészkörökben nem ritka az a felfogás, mely szerint az átélt szenvedések, megaláztatások és tragédiák bár az embert meggyötrik, alkotásainak, életművének kifejezetten kedveznek. Az amerikai Eugene Gladstone O’Neill 6onsa igazán gazdag volt ezekben a „kedvező” vonásokban, így cseppet sem csoda, hogy színműveivel végérvényesen beírta magát a világirodalomba, az egész világ színházának történetébe. ír bevándorló apjának, aki ígéretes színészként indult, mindenét fel kellett áldoznia ahhoz, hogy mihamarabb érvényesülhessen új hazájában: művészetét, tehetségét, tartását, családját, otthonát, boldogságát. Innen a színmű Tyrone- ja, aki annyira félt az éhezéstől és a szegényháztól, annyira zsugori lett, hogy közben nem vette észre a közvetlen környezetében jelentkező bajokat, az elkerülhetetlen tragédiát. Felesége rászokott a morfiumra, kisebbik fia tüdőbajos, a nagyobbik alkoholista. Köztudott, hogy az ír származásúaknak sokkal többet kellett harcolni ugyanazért az elismerésért az új világban, mint más nemzetek fiadnak. S a vándorszínészek élete New York kikötőnegyedében egyáltalán nem volt leányálom. O’Neill komédiásként sosem vitte sokra apja társulatánál, majd elszegődött tengerésznek, riporternek, de újságírói karrierjének véget vetett a tuberkulózis. Huszonnégy évesen kénytelen volt gyógykezelésnek alávetnie magát egy connecticuti szanatóriumban, ahol mindenesetre igyekezett hasznosan tölteni az idejét: Strind- berget és Ibsent olvasott és mélyen beásta magát az önismeret tudományába. A szí. részéveket James, a többi önéletrajzi elemet Edmund alakjában örökítette meg a drámaíró. A kábítószer-függőség lélektanát O’Neillnek kisebbik fián volt módja tanulmányozni, a békétlen házasság témájához pedig alighanem a harmadik feleségével leélt évék szolgáltak alapul. Szinte idilli képpel kezdődik az előadás. Napfényes reggel van, a család minden tagja reménykedik, vidám, sőt, boldog, mert hisz az újrakezdésben. Mary hazatért az elvonókúráról, ettől az ifjabb, a tékozló James is erőre kaphat, hogy leszokjon az italról, és Hardy doktor még nem közölte a végleges diagnózist ' Edmundról. S amíg nem rajzolódnak ki fekete-fehéren az egyéni tragédiák, addig az apa, James Tyrone része, vétke sem olyan nyilvánvaló a család széthullásában. Alig múlik el azonban néhány pillanat, máris világos, mindez csak a látszat; a légkör feszültségektől terhes, a szavak itt csak arra valók, hogy a gondolatok, az aggodalmak felől eltereljék a figyelmet, hogy leplezzék a valóságot. Hogy eltereljék a beszélők figyelmét arról, amit valamennyien sejtenek, tudnak, de nem akarnak elismerni. A nap során erősödnek a konfliktusok, és egyre erőteljesebben közelít a sötétedés, az est, az éjszaka, az elkerülhetetlen pusztulás. A család szenvedéseiért, tragédiájáért (a valóságban és a színműben) az író a társadalmat vádolja. Igen súlyos vád ez erkölcsi, lélektani szempontból. A színdarab különlegességét az adja, hogy O’Neill mindent egyetlen napba sűrít, mesteri lé- lékábrázolással, képalkotásokkal. Alakjaival együtt jutunk el addig a pontig, ahol már nincs miben hinni, már nem érdemes hazudni, talpra állni; marad hát a whisky, a fecskendő, a kábulat, az őrület. Tyrone-éknak nincs kiút az éjszakából, és a közönség csak attól tud előadás után ismét magához térni és felkelni a székből, hogy ez a tömény borzalom nem vele történik, nem őt sújtja. Az újból és újból felhangzó ködkürt pedig — „mint a halálmadár” — arra int, hogy a figyelmeztető szignálokat addig kell komolyan venni, amíg nem késő ... Az előadás legmarkánsabb jelenetei voltak, amikor apa és kisebbik fia kártyázás közben nagyon közel kerülnek egymáshoz; az idős Tyrone életéről mesél, sikereinél kezdi, és végül eljutnak fia gyógykezeltetéséig. Megrázó az őszinteség, az idős apa szembesülése saját jellembeli gyengeségével, mulasztásaival, bűneivel. Ugyancsak megrázó a fiú önzetlenségé, nagyvonalúsága, tisztelete a szülő iránt, akit ha vádolna, az sem lenne csoda. Szívbemarkolóan súlyos pillanatok (de nem érzelgősek!) azok a jelenetek, valahányszor a beteg gyerek anyját kérleli, hogy nézzen szembe a valósággal, hogy másként szeresse őt. Ezek a kettős alakítások világítanak rá legmegrázób- ban a családtagok egymásrautaltságára, a letéphetetlen láncokra, szeretet és gyűlölet, vád és bűntudat összes fonódására. Felejthetetlen csúcspont, amikor az apa dühében nekiesik halálos beteg gyermekének, és üti, veri, amiért az éjszaka égetni meri a villanyt... Múlt, jelen és jövő ugyancsak végérvényesen összefonódott, elválaszthatatlan, a múlt itt van a szereplők jelenében és meghatározza a jövőjüket is. S a jelen szorításából képtelenség menekülni, az élet nem engedi, hogy a múltba merüljünk. Felejteni, nevetni, álmodni, játszani itt már csak az ital és a kábítószer segítségével lehet. Vízparton és ködben játszódik ez a dráma is, ahogyan O’Neill legtöbb műve. A természeti erő az ember fölé tornyosul, és a kisemberek, a (szürke?) „ködemberek” örök fenyegetettségét, kiszolgáltatottságát jelzi, előrevetíti elkerülhetetlen végzetüket. Komor és titokzatos, baljós és ijesztő a színpadkép (díszlettervező Horesnyi Balázs m. v.), olyan a szereplők lelke, egész élete. „Könnyel és vérrel” írta O’Neill ezt a darabját, és a néző, aki beül az Utazásra, semmi jóra nem számíthat: nem kap biztatást, reményt, még csak nevetni, kikapcsolódni, felejteni sem tud egyetlen percre sem. O’Neill radikális társadalomkritikájában olyan mesz- sze ment, 'hogy végrendeletében megtiltotta hátrahagyott műveinek bemutatását — amerikai színpadon. így születtek a stockholmi előadások. Csoda, hogy az 1953- ban elhunyt Nobel-díjas író életérzése, dekadenciája miatt a mai napig nem lelt otthonra a jövőorientált, magabiztos, öntudatos és sikeres amerikaiak körében? Drámái nem róluk, nem hozzájuk szólnak, az biztos. Miközben otthon idegen maradt, Európa színházaiban híres és népszerű lett. Zűrzavaros társadalmi korszakokban, háborús időkben, a széthulló családok, a szaporodó egyéni kudarcok, tragédiák láttán életfilozófiája, aktualitása felerősödik — ezt is igazolja a szép, színvonalas békéscsabai előadás. Niedzielsky Katalin „Az emberek nem kedvelik a szellemi tudást. Sokat dolgoznak, főként a mező- gazdaságban. Fáradtak és nyernek, sok bennük a negatív kritika. Nem elég szolidárisak, figyelmesek egy-1 más iránt. Érdekeiket nem tudják kifejezni” — olvasta fel szerkesztőségünkben a minap, rólunk, Békés megyeiekről írt jellemrajzát Fabulya Lászlóné, a megyei művelődési központ népművelője. Nem éppen szívderítő szavak, de nem kevés igazság van bennük. Problémafelvető írásából a hollandiai kurzus résztvevői csak a jelenség magyarázatát ismerték meg, amely ösz- szecsengett a magyarok által felvázolt gondok lényegével. írtak a Győrött átvezető európai útügyről, az emberek politikai kiábrándultságáról, a pénztelenségről — mégis élenjáró problémaként a rossz nevelési rendszer fogalmazódott meg. Az, hogy a régi struktúrával nem lehet új gondolkodás- módot elérni, de az előbbi megváltoztatása még nem elegendő az utóbbi kicseréléséhez. Megfelelő oktatásra, nevelésre, szemléletfor- málásira lenne szükség, másrészt bennünk is van hiba: céljaink nem tisztázottak és többnyire nem tudjuk a megoldás hogyanját sem. Ha a hivatalos oktatásiban nem, akkor egy másik rendszerben, a felnőttképzésben, a népfőiskolán mindez megtanulható. Januárban 15 tagú magyar csoport vehetett részt egyhetes hollandiai tanulmányúton, Soesterbergben. Az út a Magyar Népfőiskolái Társaság jóvoltából jött létre. A társaság kiterjedt hollandiai, finn, német kapcsolatokkal rendelkezik, sőt tagja az Európai Népfőiskolái Társaságok Irodájának is. A tanulmányúton való részvételt országos pályázat előzte meg. A szervezők a választásnál -ügyeltek arra is, hogy a vidék ne szenvedjen -hátrányt. (Fabulya Lászlóné mellett megyénkből a batto- nyai pályázó, Nagy Attila járt Hollandiában. A megyei művelődési közp>ont közéleti, vállalkozói és állampolgárképző iskoláival, a batto- nyai művelődési központ nemzetiségi népfőiskoláival tette le már a mozgalomban a voksot.) Soesterbergben regionális közp>ont működik, rajta kívül még 28 Hollandiában. Az állam, a megye, a város biztosítja az intézmények folyamatos létét. Maga az állampolgár is hozzájárul azonban képzéséhez kisebb- nagyobb összeggel, vállalja a tanulást. A holland népfőiskolák többnyire szako- sodottak: agrár jellegűek, nevelés-közösségfejlesztőek, munkanélküliséggel foglalkozók, vagy vegyes profilú- ak, mint a soesterbergi. — A Centrum Kontakt der Kontinentenben Marian Ra- mayer és Henk Bekker vezették a menedzserképző kurzust — mondta Fabulya Lászlóné —, melynek középpontjában a probléma- megoldó gondolkodás állt. ' Több módszert alkalmaztak. Érdekes volt bemutatójukból megtudni, mi foglalkoztatja a hollandokat. Elsősorban a környezetvédelem, a Németország felől érkező szennyezett levegő, a tengerrel folytatott harc 'a szárazföldért, a folyók, rétek tisztasága. Másodikként a menekültek, a többszörösen hátrányos helyzetűek sorsa. A harmadik világból, a holland gyarmatbirodalom felbomlásával áttelepülők nem beszélik a nyelvet, analfabéták, mun- .kát nem találnak. Rögtön olyan képzésbe vonják be őket, melyben megtanulják a hétköznapi szokásokat, sőt a hollandon kívül egy időben az angol nyelvet is. — A tanulmányúton gyakorlati tapasztalatszerzésre is nyílt mód? — Méghozzá több szekcióban. Néhányan a közélet tanulmányozását választottuk. A sueszti városházán jártunk, egy napot töltöttünk ott. A polgármesteri hivatal fontosnak tartja, hogy naprakészen tájékoztassa az állampolgárokat. Újságban, kábeltévén, különféle szórólapokon jut el az információ. Beszámolnak a városháza napi eseményeiről, a bizottsági, testületi' ülésekrőL A helybeliek pontosan tudják, mi történik városukban. A kimerítő tájékoztatásnak tudják be a városházán, hogy a nyilvános testületi üléseken nincs túl 60k érdeklődő. — A holland és a magyar népfőiskolát összehasonlítva milyen tanulságok kínálkoznak? — Alapvetően nincs szégyenkeznivalónk. Talán a szemléletmódjukat alkalmazhatnánk jobban. Érdekes volt látni, hogy a kurzusvezetők nemcsak a feladatra, az emberre is figyelnek. Nem elvont, hanem valóságos problémákból indulnak ki és jutnák el a gyökerekig. Hollandiában a bentlakásos képzést részesítik előnyben, szemben a német modellel, amely a bejárásos formát választja. Nálunk egyelőre nehezen megvalósíthatónak tűnik a holland példa, lsedig minden bizonnyal az a hatásosabb. Itthon talán a kettő ötvözete lenne a járható út, ám ettől még — a társadalmi hozzáállás miatt — messze állunk. — Hollandiában a népfőiskolák mivel bizonyítják szükségességüket? — Ott sem könnyű elfogadtatni az újra való szüntelen nyitottságot, de tagadhatatlanul nagyobb erre a készség. Az állam nem akar kezelhetetlen tömeget, ezért biztosítja a továbbképzés lehetőségét, bármely témakörben, kiépült intézményrendszerrel. Hollandiában minden településen van ember, aki a helyi problémákat ösz- szegyűjti és közvetíti a város vezetése felé. Ha biztató szót kapna, ezt nálunk is megtehetné a népművelő. De míg Magyarországon a népfőiskolái társaság együttműködő, támogató partnereket keres, az állampolgárök 24 órából 20-at dolgoznak, jobbára csak a felismerés marad: amit a hazai mozgalomban akarunk, a világban már tanítják. Szőke Margit A soesterbergi regionális központ---------------r-———~rrr~! ; H ollandiában a környezetvédelem ügye az első, többek között a tengerrel folytatott harc a szárazföldért „fl műit, az a jelen. Meg a jövő is...” I
