Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
1991. január 19., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET ■kÖRÖSTÁJ Székelyhídi Attila: Duzzasztó Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni. —Apu, Isten szokott focizni? Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját... Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok... Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben • repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi. — Na, vegyétek el — az arcán játékra kész mosoly. A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok száj- tátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincs sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” — kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!” ... Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és... Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük ott őgyeleg. Miért ne?! Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra. — Gondolkoztam a dolgon — mondom eltökélten —, Isten igenis szokott focizni. Kivirul. — Akkor meg lehet rá kérni? — Mire? — Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba. — Aha, hát erre ment ki a játék. — Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe — mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog. — Azt gondolom — ráncolja a homlokát —, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be. Nem rossz! Tessék elképzelni azt a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél hárum-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll... hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibon- gásban nem érteni a nevét... meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem! Azért az új játékosban van valami figyelemre méltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk. — Mit gondolsz, beáll? — Reménykedjünk — mondom, és visszaballagok a munkámhoz, de sehogyan sem aka- ródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán. — Istenem — motyogom magamban —, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is, segítsd ezt a szegény csetlő-bot- ló csapatot. S ha már itt jársz köztünk, és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed. Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam. — Megígérte? — kérdezi. — Meg — mondom elszorult torokkal. Látod, Uram, most már nincs visszaút. E. Kovács Kálmán: A szarvassá változott fiúk Hét szarvas fut az erdőben, patájuk a füvet szántja. Bozót, bokor fölött szállnak, bőrük bolyhát tüske tépi. Látván látják áfák között vad vadászok bujkálását. Hallván hallják puskacsövek fel-felzajgó mordulását, golyóbisok hersegését. Hegy lábánál, erdő szélén kunyhójukra rablók törtek. Szégyen ide, szégyen oda, szülőanyjuk cserben hagyva a hét fiú elrejtőzött: ezért váltak hét szarvassá. Kínos kínnal jajos jajjal azóta csak rohangálnak. * Völgy hajlatán egy tölgy kérdi: —Hová, merre, hét szarvasok? — Nem felelnek, meg sem állnak, száguldásuk nem lassítják: merre, meddig ők sem tudják. Éjszakára habos testtel ledőlnek egy magos marton. Lenge szellőt szimatolnak messzünen, volt otthonukból. A legkisebb felnyöszörög: —Tudom, anyánk vár bennünket, gyerünk haza, testvéreim!— Mélységes csönd ül közéjük, míg egy nagyobb hangja hangzik: —Nem mehetünk. Soha, soha Szarvas létünk nem változhat. A házunkra veszélyt vinnénk: kidöntenénk a kerítést, szép kertünket széttipornánk, virágait kirugdalnánk. Anyánkat, ha megcsókolnánk, szarvunk hegyén táncoltatnánk, piros vére befestené a falat, a padozatot. Hóhérai, gyilkosai lennénk, hogyha hazamennénk. Ahogy pirkad, hajnal hasad, fölnek, lenek iramlanak, az egyik nap, mint a másik. Völgy hajlatán tölgyfa kérdi: —Hová futtok, hét szarvasok? Egy korai Ladányi-vers széljegyzete Jöttem a Körözs mentiből Ennyi eddigi életem: jöttem a Körözs mentiből, élek a Duna mentiben. Apám kabátját hordtam a faluban, míghogy szétszakadt, s nyomomra szállt az út pora. Zsebemet öklöm húzza itt, neonok közt holdat lesek szívek testvéri jeleit. Van ebben a versben gondolat, de szinte biztos, hogy nem ez a fontos benne; kép is szerepel itt, sőt a tartalom és forma is elemezhető, a költői szerkesztés mégis egyetlen futam. Nem beszélhetünk indításról és haladásról; egy érzelemmel, hangulattal találjuk magunkat szemben. Ez a költemény a dal szerkezeti elvét követi. Ladányi korai költészetéből való, Az út kezdete című kötetet indítja. Egyéni, mégis tipikus lelkiállapot, jellemző rá, adott tehát a lírai alkotás (alakítás) minden feltétele. Az indulást egyébként szép számmal jelzi az ilyen, vagy ehhez hasonló hangütés: az alapélmény homogén, legfeljebb variációk formájában gazdagodik. (Otthon most a tengeriszárak, pásztorgyerek, öreg anyókák stb.) Mégis, túl minden esztétikán, mi az, ami élményszejűvé, sőt hitelessé teszi ezeket a sorokat? Nem más, mint az a történelmi, társadalmi beágyazottság, amiből az élmény fakad. A korabeli parasztból munkássá, értelmiségivé „avanzsált” ember sorsa tükröződik ebben a három strófában. A városba költözött (kényszerített) egyén beilleszkedési nehézségei fogják a költő tollát: a régi kötelékek megszakadása mindig problémát jelent. Az elhagyott falu és a felkeresett város taszítása-vonzása — ami később lesz jellemző lírájára — itt még visszavágyakozás valamiféle „akolmelegbe”, bár már „szívek testvéri jeleit” keresi. Ladányi e korai versében nem fogja fel sorshelyzetét sem tragikusnak, sem komikusnak: a dal műfaji követelményei különben is „kötik a kezét”. Csak később, a hatvanas évek végén, a hetvenes evekben oldódnak élményei humorban, iróniában, szarkazmusban. Fejlődésének ebben a korszakában inkább állapotot rögzít, lélektani szempontból hangulata állandó, sorsának kettőssége nem jut határozott kifejezésre. Mintha nem sejtené :— vagy nem akarná sejteni — azt a rajta kívüli erőt, ami szétszakította apja kabátját, s mitől nyomára „szállt az út pora”. Simor András szerint érdemes odafigyelni erre a kezdetre. Akárcsak József Attila a Szépség koldusában, Ladányi is pontosan ismeri, gyakorolja az elődök versíró technikáját. „Figyeljünk föl arra is, hogy József Attila, Radnóti, a' kései Babits hangja egyelőre meg sem érinti a fiatal Ladányit. Inkább Heltai, Kosztolányi, Tóth Árpád eszköztárából kölcsönzi képeit, hasonlatait, ritmusait, rímeit. A zsengék jelezte világ a szépség bűvöletében élő kamaszköltőt sejtet...” Figyeljünk föl mi is. Fehér József Slezák Lajos: Kék asszony Arcok közelről Békéssámsonban született 1926-ban, szülei dinnyéztek, kertészkedtek; laktak a Puszta- földvár melletti Szöllősön, aztán a vásárhelyi pusztán. A tanyasifalusi élet gyermekkorából meghatározó és az az ihletett szeretet és alaposság is, ahogyan tíz éve csodálni való bőséggel írja emlékeit, ahogyan sorokba önti honismereti kutatásait, ahogyan tíz év óta lapunkban is jelen van. Szív és tisztaság érződik írásaiból, bonthatatlan kötődés a vidéki, falusi, tanyasi Magyarországhoz. Pusztaföldvári otthonában jött alkalmunk beszélgetni. Itt volt iskolaigazgató több mint két évtizedig, nyugdíjasán két évig könyvtáros. — Gyerekkorom gyönyörű volt. Nehéz, de gyönyörű. Á vásárhelyi puszta, a tiszai táj, felejthetetlen. Egykori tanítóim vezettek arrafelé az életben, amivé lettem. Én is tanító. — És kutató, aki a falusi-tanyasi élet legjelentéktelenebb emlékeiről is tudja, milyen jelentősek azok. Hogy kezdődött ez a fajta élet? —Talán azzal, hogy az 1981- es Bartók-évforduló évében a zeneszerző László-majori nyomait kutattam és írtam meg a Népújságban. Az emlékek megmentésének ‘öröme akkor csapott meg először, és utána nem volt megállás. Óriási fényképanyagot és régi dokumentumot gyűjtöttem össze tanítványaim és öreg barátaim segítségével. Ezekből már létrejött egy nagy kiállítás is, mostanra pedig egy válogatás „Mesél a szülőföld” címmel. Huszonnyolc cikkem van benne. Ilyenek: A csend szigete Békéssámsonban, Kőhíd a Szárazéren, Egy tanyapadlás kincseinek tűzhalála... — Megjelenik? — Ez a nagy kérdés és a jövő titka-reménye. Elmondom hozzá, hogy decemberben megválasztottak a Karácsonyi János Honismereti Egyesület alelnö- kének, Békés megyében. Az országos szövetség elhatározta, hogy támogatja a honismereti munkák kiadását. Benyújtom oda, és reménykedem. Szeretném, ha olvashatnák azok, akikről és akinek írtam. — Miértfontos id. Pleskonics Andrásnak ez? — Egyszerű. Mert múltunkat emlékeink képében magunkban hordjuk és általuk vagyunk sajátosan azonosak önmagunkkal. Hogy pedig azonosak legyünk, az élet lényege, alapja. Számomra is. Közben roppant nagy feladat ez, hiszen úgy kell írni, hogy az emberek értsék és olvassák, amit el akarok mondani. A nagy tudományos művek kevesekhez szólnak, sokszor a polcokon állnak évekig. Ezek lényegét kell lefordítani ahhoz, hogy sok ember megkaphassa a múlt, a hagyományok kincseit. Mert azok: lélekformálók, jóra ösztönzők. És utat jelölhetnek a jövő reményei felé. — Most mi készül a földvári műhelyben? — Községtörténet Puszta- földvár újratelepítésének 150. évfordulójára. Képek, emlékek, történetek. November 2-án lesz nálunk a nagy ünnepség. Arra. Sass Ervin