Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-18 / 296. szám
o 1990. december 18., kedd IJHŰUKTilcj A Jungiánus Életfa Egyesület fenti címmel tartott nemrég négynapos konferenciát a Budavári Történeti Múzeumban. A konferenciával egy időben kiállítás is nyílt ugyanott, mintegy a témát illusztrálandó, művészek és gyermekek alkotásaiból. A négy nap két hétvégét jelentett, hogy az időszerű és izgalmas előadásokat minél több pedagógus és pszichológus hallgathassa; a fiatalokkal zsúfolt terem valóban okot adott a reményre: a nevelés kétféle szakemberei — több évtizedes elsza- kítottság és mesterséges szembeállítás után — végre utat találnak egymáshoz. Mielőtt megkísérelném a csaknem húsz előadás tematikájának rövid összefoglalását, előbb a nagy svájci pszichológusról, Carl Gustav Jungról kell pár szót mondanom, hogy világossá váljék, kik azok a „jungiánu- sok”, és mit képvisel az Életfa Egyesület. „A világ fele a belső világ” — ezt az emberben és az emberi közösségekben lakozó ősvilágot fedezte fel a kezdetben Freud-tanítvány Jung, aki később elszakadt mesterétől, és vele ellentétes álláspontra jutott. Freud ugyanis úgy vélte, hogy a tudattalan (ezalatt csak a személyes tudattalant értette) a tudatból kifelé induló elfojtás szemétládája, ahová a kellemetlen emlékeket söpörjük, azok azonban köny- nyen „tüzet” okozhatnak, lévén köztük a sok eleven parázs. Jung ezzel szemben azt állítja, hogy a tudat a személyes és a kollektív tudatalatti humuszában gyökerezik, onnan szívja éltető (vagy pusztító) nedveit, ezért nem elég e mélyvilág tartalmait felszínre hozni, hanem eleven, gyümölcsöző kapcsolatot kell kialakítani tudat és tudattalan között. Jung nevéhez fűződik az „archetípus” (emberi érzések és magatartások ősképe) fogalmának megalkotása is: vallások, mítoszok, művészi alkotások őrzik az arche-típusokat, ezáltal hírt adva a legrégibb, emlékek mögötti emlékekről, az „örök emberiről”. Jungnál és követőinél tehát összetartozik kultusz és kultúra. Ezt az összetartozást a kiváló német író, Thomas Mann fejezte ki találó és elgondolkoztató módon: „Ha kultusz és kultúra elszakadnak egymástól, rögtön elkezdődik a kultúra lassú haldoklása” (Doktor Fa- ustus). A megállapítás igaz voltát nap mint nap látjuk a fiatalság tekintélyes részének kulturális és viselkedésbeli igénytelenségében; az emberi érintkezés eldurvulásában és formátlan megnyilvánulásaiban; az egész társadalmat átitató és gyötrő neveletlenségben (az erkölcsi érzék hiányáról, a „hétköznapi” tisztességtelenségről, a bűnözésről nem is szólva). A budavári tanácskozás előadásain tehát vezető gondolatként húzódott a vallásos nevelés témája. Többen képviselték, többféle szempontból. A gazdag tematikából nehéz néhány gondolatot — akárcsak ízelítőképpen is — kiragadni. Utalásszerűén mégis megemlítem, hogy az újjászülető egyházi iskolák tanárai a nyitottságot hangsúlyozták, azt az annyiszor áhított toleranciát, amelynek szellemében diákjaikat a más meggyőződésűek tiszteletére nevelik. Minden előadó egyetértett abban, hogy a személyes hit kegyelem, de a felnőttek példaadása és szeretete egyengeti a kegyelem útját, annál is inkább, mert a gyermek ösztönösen vágyódik Isten után, éppúgy — ahogy Jung szerint is — minden nép hitt élete hajnalától fogva amaz „végső ok”-ban, az életet, energiát adó örök erőben. Sokan kifejtették, hogy etika és esztétika összetartozik a nevelésben is; hogy a nevelés — mint Kodály hirdette volt — kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, és ennek már a Bibliában is nyoma van (pl. Ézsau és Jákob története, Mária látogatása Erzsébetnél). Meditációra, belső csöndre, figyelmes várakozásra is tanítani kell a növekvő embert. Ma a tesztek korában is az ismeretszerzés és az önkifejezés legfonJp- sabb eszköze a szó, a beszélt nyelv („kezdetben vala az ige”), de sajnos, mint Sütő András írta: „Szavaink hét szűk esztendejét éljük". A mai gyermeknek gyenge a fogalomalkotó és kifejezőképessége, illogikus a gondolkodása, de a korán ráerőltetett dialektika sem érintette meg. Marad a fejében a zűrzavar, amellyel szemben egyetlen védekezés a sürgős felejtés. A nevelésnek úgyszólván minden időszerű gondja szóba került, de mindez kultusz és kultúra összefüggéseiben, azzal a határozott és vitathatatlan nevelői céllal, amely a humanitás, az emberi összetartozás vállalására készíti elő a felnövekvő nemzedéket. Ezt az eszmekört nevezhetjük felebaráti szeretetnek vagy akár csak emberségnek, mindenhogyan szebb kort ígér, egészséges testű-lelkű, alkotóerővel megáldott fiatalokat, akik a szokratészi ideálért fáradoznak majd: a szép, a jó és az igaz diadaláért. Bozóky Éva Csabai István Verőfény című fotográfiája egy templomi csendről Kultusz és kultúra — Űsvilág az emberben — Példaadás és szeretet Hit, művészet, kreativitás a nevelésben „Gyermekeink jövője” Nem karácsonyi történet a következő, bár összehasonlíthatatlanul több köze vana keresztényi szeretethez, mint azoknak, akik a magát megnevezni nem kívánó alapítványtevőt az elhatározásához vezető úton — akarva-akaratlanul — elindították. Az őszi választások során egyes politikai ellenfelei számlálatlanul szórtak rá olyan mocskot, amelyre ugyan okot nem adott, s amelyért az örök kárhozat is kedvezmény lenne a pocskondiázok számára, ő azonban saját tisztessége mércéjével mérte fel a helyzetet. Ügy döntött, ha megdobták kővel, kenyérrel dobja visz- sza. Létrehozta a „Gyermekeink jövője” alapítványt. Mégpedig azzal a céllal, hogy az árva, félárva, állami gondozott, vagy szociális helyzetükből adódóan rászoruló más békésszentandrási gyerekek újabb támaszra leljenek. Ezenkívül csak annyi követelményt fogalmaz meg az alapító okirat, hogy a gyerekek szorgalmukkal, tanulmányi eredményükkel, példamutató magatartásukkal, szüleik, nevelőik és tanáraik iránti tiszteletükkel tűnjenek ki. A támogatásnak elő kell segítenie a gyerekeknek a szülőfalujukhoz és iskolájukhoz való kötődését is. A Békésszentandrás, Bethlen utca 19. szám (Hunyadi János Általános Iskola) alatti székhelyű alapítvány induló vagyona tízezer forint. Az alapítványt anyagilag is támogatni kívánók adományaikat a Szarvas és Vidéke Takarékszövetkezet békésszentandrási fiókjában közvetlenül, illetve a takarékszövetkezet 265-98327-167- es számú számlájára fizethetik be. Hisztériák, kellemetlenkedések, gondok Erdélyi magyar írék - Erdélyről Kevés nagyobb érdeklődéssel kísért író- olvasó találkozót tartottak még a Békés Megyei Könyvtárban, mint december 13-án, csütörtökön, ahol Beke György és Bodor Pál, Erdélyből áttelepült írókkal beszélgetett a közönség. A találkozó apropóját nemrégiben megjelent könyveik — a Magyar gondok Erdélyben és A hisztéria szükség- állapota — adták. A szerzők és az olvasók közötti eszmecsere bízvást nevezhető rendkívülinek, nemcsak a háromórás időtartam, hanem a felvetődött gondolatok felkavaró mélysége miatt is. A beszélgetést vezető Zöldi László kritikus bevezető szavaiban elmondta: rejtély a magyar könyvterjesztés hozzáállása a művekhez, hiszen két olyan Erdély-könyvrőil van szó, melyek az írók személye és. a téma időszerűsége miatt nagy érdeklődésre számíthatnak Magyarországon. Talán a házai könyvterjesztés csődhelyzetében, tallán a szélsőséges indulatok elszabadulása miatti félelemben keresendő a magyarázat, hogy ezek a könyvek sok helyen nem kaphatók. Találgatások helyett nézzük, mit mondanak az írott szón keresztül a szerzők? Beke György Magyar gondok Erdélyben című könyvének alcíme „ Egyéni feljegyzések közös fájdalmakról.” Az írásgyűjtemény a Ceausescu-diiktacúra utolsó két évének lenyomata a jogfosztottságról, a jogtiprások- ról, az igazság kereséséről. Fejezetcímei — Jó ez nekünk, magyaroknak?, Nyelvben bújdosás, Iskola és/vagy család?, Gazdasági önállóság?, Bilincses lelkiismeret, Csángó sorsképlet, Vajon van-e, és mink vagyunk? — ékesen szólnak a tartalomról, csakúgy, mint a sok kérdőjel. Erdély, az ottani magyarság minduntalan válaszút elé kerül. Beke György mindenesetre hitet tesz: „öt meggyilkolt kötetem után ezt a hatodik, Erdélyben fogant könyvemet küldöm most haza, szolgálattételre, az anyanyelvért, iskolákért, életért folyó harc közkatonáinak." — írja könyvében. Vajon, olvashatják-e övéi? Bodor Pál A hisztéria szükségállapota címmel „kellemetlen kézikönyvet” írt Romániáról. Csak néhány kiragadott fejezetcím: Stratégia és tudatlanság, A kisebbség joga — a többség hátránya, Nemzeti tudatzavar, Szélsőjobboldali hagyományok, Tárgyilagos beszélgetés Erdélyről és Végszó helyett — befejejhetetlen töprengés. „Miért írtam ezit a könyvet?” — kérdezd Bodor Pál önmagától „könyvvé érlelődött cikksorozata” elején. És a válasz: „Magam is sokáig boldog rabja voltam a. »-progresszív baloldal« sugallta képletnek; »odalent, a népben nincs ellentét és gyűlölet-“, az agresszív nacionalizmus, a sovinizmus csak állampolitikai vagy rétegpolltikai uszítás, alattomos manipuláció, pártos ravaszkodás, méregkeverés. amely lepereg a széles tömegekről. Ezt akartam hinni, ebben akartam hinni, ezért mindent, ami e biztató képnek ellentmondott, elutasítottam magamtól, cáfoltam, tagadtam, s ha szenvedve, vergődve is, pereltem veié. Az örvendetes, emelkedett kivételeket emeltem eszmeileg, az általánosítás erkölcsileg boldogító, megtévesztő rangjára.” Sötét a kép? Lehet. De végire igazinak tűnő próbálkozás: az irodalom szembesít a valósággal. Bodor Pál hét éve él Magyarországon, Beke György a forradalom!?), államcsínyt?) napjaiban jött el. Zöldi László szavaival Beke az, aki az erdélyi magyarság szemszögéből tudja a kisebbség helyzetét, s Bodor, aki jól ismeri a román gondolkodásmódot. A két szemszög közelítése olyan érdekes kérdéseket vetett fel, mint például, nevezhetik-e magukat erdélyi magyar írók emigránsnak Magyarországon? A címkét mindkét író visszautasította. Beke György szerint legfeljebb helyváltoztatásról lehet beszélni, erdélyi magyar nem lehet emigráns Magyarországon. Erdély és az anyaország olyan, mondta, mint a madár, amely egyik szárnya nélkül sem tud repülni. Volt idő, mikor Erdély őrizte a magyarságot, például a törökvilág idején, s tanulhattak az itteni fiatalok Kolozsváron, Gyulafehérváron, Enyeden. Akkor Erdély segített, mosit az anyaországra szorul. Bodor Pál szerint a fő kérdés, hogy a szökevény író életműve erdélyi marad-e. A múltat, a kultúrát elfelejteni nem lehet, a ragaszkodás — akarva, akaratlan — erősebb, mint az elszakadás előtt. Mégis bűntudatban él, érzi, súlyos adósa az erdélyi magyarságnak. Az írók elmondták, mennyi nehézséggel kell szembenéznie az irodalomnak, a sajtónak, különösen, ha nemzetiségi. Romániában gyökereiben semmi sem változott, ezért, sokszor puszta életükért választják, vallják az áttelepülők „az én hazám az anyanyelvem” — elvet. Haza, megmaradás, együttélés, Erdély jövője — megannyi súlyos kérdés. Az ottani magyarság azonban kitart, hiszen a veszélyeztetettség érzése higgadtabbá, érettebbé tetté őket a történelem során. Bodor Pál a Stúdió ’90 című tévéműsorban általa elmondottakat ismételte meg: Kelet-Európábán új törésvonal alakul ki, egyes népek a gótika, mások a bizánci ortodoxia irányába sodródnak. A törésvonal legzaklatottabb zónája Erdély, ahol a gótika utolsó fellegvára Brassó. A két kultúrkör közötti feszültség feloldója az egyház lehetne, óm az maga sem mentes a jobboldaliság veszélyétől. Alapvető a nemzeti önrendelkezés joga: az etnikumok csz- szefogása még nem nacionalizmus, hanem reális, természetes igény. S ezzel nemcsak Erdélynek, Romániának, de Európának is szembe kell néznie. Szükségállapotról tudósítanak a könyvek, beszélnek az írók. És kellemetlen kérdésekről, melyeket vagy kimondunk vagy nem — attól vannak. Szőke Margit Fotó: Gál Edit Középkori nekropolisz A maga nemében egyedülálló, 5-8. századi romváros maradványait tárták fel Üzbegisztánban a Szir-Darja jobb partján, a Fergánai- völgyet átszelő karavánét mentén. A város nekropoli- szában a sírok, kripták számos tárgyat tartalmaznak, melyek a kor mindennapi életére, kultúrájára utalnak. A hatalmas kriptákat — melyekbe családok temetkeztek 100-200 éven át — művészi gonddaj építették. A díszes portál mögötti előtérből boltozatos folyosó vezetett a sírkamrába, ahol a holttestek nádból készített koporsóban feküdtek. Némelyik halott fejét fűből szőtt párnával támasztották alá. Ezek a nádkoporsó-leletek elsők Közép-Ázsiában. Több, akár öt sor koporsót helyeztek egymás fölé. A koporsók mellett, vagy néha magukban a koporsókban feküdtek az igen változatos sírmellékletek: fából faragott asztalkák, fa- és cserépedények, fonott kosarak, tökből vájt edények. A holtakat világos selyem díszruhában helyezték a sírba. A nőket ékszereikkel temették el, színes üveggyöngyökkel, nyakékekkel, melyek drágakövekből, különböző lazuritból, hegyi- kristályból, türkiszből, kal- citból készültek. Találtak a női sírokban növényi termésekből, halcsigolyákból készült nyakláncokat is. A férfiak mellett ott feküdtek a nyílvesszők, az íj és a tőr. Előkerültek nádfurulyák, nádsípok, kaptafa is.
