Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-01 / 282. szám

ukÖRÖSTÁJ ­Elsüllyedt világ? SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. december 1., szombat o Magányos pusztatornyok Bonyhay Benjamin író Füzes­gyarmaton született A történeti és különösn a néprajzi kutatás dokumentáció­nak, azaz forrásanyagnak tekin­ti a fényképet, s ezért „szaksze­rű és lehetőleg legtárgyilago- sabb felvételezésre törek­szik...”, illetve az ilyen igényű felvételezést tekinti ideálisnak. A magyar fényképezés történe­te gyakorlatilag egyidős a fény­képezés egyetemes történeté­vel. Luis Jacques Mandé Da­guerre (1787-1851) találmánya 1839-ben (azaz százötven éve) került nyilvánosságra a „Hasz­nos Mulatságok” című lapban. A fényképezőgép — mint­egy 70-80 éve — a néprajzi adatgyűjtésnek is fontos eszkö­ze. A gyűjtőutakon, „a terepen’ ’ a szavakkal megfogalmazatlan: a vizuálisan megjelenő jelensé­gek, a látvány rögzítésének leg­biztosabb módja a fényképezés. A portré a fényképészipamak kezdettől a legfontosabb felada­ta, gyakorlati célokat is szolgál (igazolványkép), és emlékkép­ként is fontos műfaj. Aligha van olyan városi, fa­Makai Mihály a munkásmoz­galom előharcosa volt lusi ház, ahol ne akadna 50-100 régi afckép... Az arcképfotók dokumentációs értéke egyenes arányban növekszik az ábrázolt személy fontosságával. A leg­fontosabb történeti személyisé­geknek, az irodalom, a művé­szet, a tudomány nagyjainak minden arcképére fokozott gon­dot kell fordítani a kutatásnak. Nem minősíthetjük azonban érdektelennek dokumentációs szempontból a hétköznapi em­berek portréit sem, különösen, ha a portré fogalmán nemcsak az arc ábrázolását értjük. E műfajba számíthatjuk mindazokat a fény­képeket, melyek — a ruha és a környezet tárgyainak jellemző erejét is felhasználva — egy ember ábrázolásának igényével készültek. Az első világháborútól kezd­ve elképzelhetetlen, hogy egy- szer-egyszer ne állott volna foto­gráfus elé az ember, hogy őt megörökítse, tehát elképzelhe­tetlen, hogy bárkiről is ne maradt volna egy fénykép. Ha máskor Katona portré nem, katonai szolgálata idején feltétlenül lefényképeztette magát; parasztházakban minde­nütt találni ilyen vagy olyan ka­tonai emléket. Az elmondottak talán érzé­keltetik — bár nem teljességre törekvő összefoglalás igényével fogalmazódtak —, hogy a szá­zadfordulóra már szélesen elter­jedt a fényképezés, s kialakultak a műfajai. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag az ország legtávo­libb zugába is eljutottak ekkor már a fényképészek, legalább a vándorfényképészek, vásári fo­tográfusok, s így van mit gyűjte­ni. Múltunk ilyen birtokbavétele is elvégzendő feladatokat ró reánk. Céltudatos tevékenység­gel válik múltunk birtokunkká, a ma és holnap nemzedékének válik fontos erősítő tényezőjé­vé. Ezzel az írással az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyel­met egy viszonylag kevesebb figyelemre méltatott forrástí­pusra. Borbíró Lajos sokkal magasabb volt, de a mos­toha viszonyok alaposan megté­pázták. így is hatalmas temp­lomra vall. A falu neve — Fegy­vernek — arra utal, hogy első lakói fegyvemökök, azaz fegy­verhordozók voltak az Árpád- korban. A Pest megyei Hévízgyörkön még bizonyára emlékeznek né- hányan a templomra, amely a második világháború alatt ka­pott belövések után rohamosan elpusztult. Ma már csupán ro­mánkori, vaskos tornya dacol a természeti erők és az ember által támasztott viharokkal. Sze­münk előtt vált „pusztatorony- nyá” az Árpád-kori ákosmo- nostori apátság szentegyháza. Nem elhagyottan, hanem Szeged szívében regél a rég­múltról a Szent Demeter-torony. A XIII. században egy háromha­jós nagy templom bal homlok­zati tornya volt. Ugyancsak városban, még­pedig Budapesten, a budai Vár­ban őrködik a Mária-Magdolna vagy másként a volt helyőrségi templom tornya. IV. Béla kezd­te építtetni a tatárjárás után. A török hódoltság alatt ez volt a budai keresztények egyetlen temploma. A hajdan volt temp­lomba pálcatagos díszű csúcs­íves kapu vezet csakúgy, mint a volt kápolnákba. A templom Buda 1945. évi ostromakor dőlt romba, tehát e torony ugyanúgy napjainkban vált pusztatorony- nyá, mint a hévízgyörki. Ma­gyar fátum... Miután a „pusztatorony” nem pusztában, hanem egyedül, egymagában, társak, hozzátar­tozók nélkül, régiesen pusztán álló tornyot jelent, ilyen érte­lemben a szegedi és a budai tor­nyok is lehetnek pusztatornyok. A pusztatornyok felsorolása korántsem teljes. Vigyázzunk rájuk, őrizzük meg maradékaink számára e történelmi felkiáltóje­leinket. Dr_ Cs_ K_ Az országban barangolva, helyenként szemünkbe ötlik egy-egy magányosan álló, öreg torony. Akár pusztán, egyedül roskadozik, akár házak társasá­gában áll, mindenképpen ha­szontalannak tűnő létezésével mintha az elmúlásra figyelmez­tetne. Pedig e tornyok sem fel­építésükkor nem voltak öncé­lúak, sem napjainkra nem váltak céltalanná. Valamikor, születé­sükkor részei voltak valamilyen épületnek, legtöbbször temp­lomnak vagy várfalnak. Ma pe­dig a viharos évszázadainkban elsüllyedt falvainkra, váro­sainkra emlékeztetnek, ame­lyekről jószerivel ’talán nincs is más híradásunk. Ilyen például a Szolnok me­gyei Fegyvernek szélén, a mai temetőben álló, mindenki által „pusztatoronynak” nevezett építmény. Valaha templomnak volt a része. Mellőle azonban úgy elpusztult a templom, hogy még alaprajzát sem ismerjük. A torony a XV. század végén épült, minden valószínűség szerint a templom­mal együtt, kőből és téglából. A torony alja volt a templom elő­csarnoka, ahol még gótikus, fara­gott ajtókereteket láthatunk. Má­sodik emeletén csúcsíves ablakok árulkodnak az épület hajdani szépségéről. A torony eredetileg A volt Mária-Magdolna-templom pusztán maradt tornya Bu­dán. Egyike hazánk megmentett gótikus emlékeinek. Egyszer mindenki fotográfus elé áll... A portré mint forrásanyag Favilla, fakanál, fatányér... Az árut a Körösön úsztatták A török uralom megszűnése után (1695), vidékünk nagy részét végeláthatatlan mocsár, láp, nádas és víz borította. Ä töltés nélküli folyók kiöntései, a hidak hiánya miatt járhatatla­nok voltak az utak, de nem is utak, hanem csak útirányok voltak ekkor Békés megyében. A megyehatárok vonalai sem voltak pontosan tisztázva a vizes, ingoványos, nádas vidéken. A közle­kedés ezen nehézségei miatt Gyulától Körösladányig hajón tet­ték meg az utat, de nemcsak ebben az irányban volt hajóút. 1741- ben Szentesről, Hódmezővásárhelyről is lehetett lapos fenekű hajókkal Gyulára utazni. Keleti irányból, a közeli Bihari-, Béli- és Zarándi-hegység felől, a Fehér- és Fekete-Körös természetes útvonala lett a hegyvidék lakóinak Gyula felé. Az itt élőknek az életében e vízfolyások igen fontosak voltak. A vízi jármüvek a szállításban, közlekedésben ekkor nagyobb szerepet játszottak, mint a kerekes jármüvek. A lakosság lassan szivárgott vissza a korábban — a török világ előtt — lakott települések­re, de kevés volt részükre a me­gélhetéshez szükséges művel­hető terület. Ezért a jobbágyok többször kérték a vármegyét, királyi főkormányzót: „mivel hogy határunkban, a nagy víz­áradások miatt nem vélemé­nyezhetvén, kérnénk egy darab vetni való helyet.” A lakosság számának növe­kedésével, a gazdasági fejlődés következtében sok lakóház épült, és tűzifára lett szüksége a megye lakosságának. Az építke­zések fontos anyaga, a fa, kevés volt a megyében. A szomszédos Arad és Bihar megyékben, ezek­ből az anyagokból viszont bőség volt. A Fehér-Körös mentén az 1700-as években Erdőhegytől (ez a település beolvadt Körös- kisjenőbe) a hegyeiig csaknem összefüggő erdősegek voltak. Százados tölgy-, kőris- és szil­fákból állott a rengeteg. A sok erdő miatt az Erdőhát nevet kapta ez a vidék. A Fekete-Körös is nagyobbrészt erdőségeken folyt keresztül. A folyónak Nagyze- réndtől felfelé lévő területe ek­kor Lunkaság néven volt isme­retes. Az Erdőhát és Lunkaság Gyulának gazdasági hátteret al­kotott és a városhoz kapcsolta e területet. A folyók partjai men­tén települt hegyvidéki lakos­ságnak a Körösök természetes közlekedési és kereskedelmi útja lett. A vízi út volt a legol­csóbb megoldás, mert a folyó­kon viszonylag nagy tömegű faárut lehetett leúsztatni. A Fe­hér-Köröst Bökénytől, a Fekete- Köröst Tenkétől -— a Hollód pa­tak beömlésétől — lefelé hasz­nálták faúsztatásra. Gyula 1723-ban, a török ura­lom után új vásárjogot kapott. (A török uralom előtt is vásárok színhelye volt a város.) Ezután nagy mennyiségű faáru szállítá­sára került sor mindkét folyón. Ennek elősegítése érdekében Arad megye 1745. március 6-án kiadott rendeletében gondosko­dott a Fehér-Körös és a Csigér patak medrének kitisztításáról. Az erdő menti lakosság élete szorosan kötődött az erdőhöz. A fakitermelési helyeken kemé­nyen kellett dolgozni, fahordási, -szállítási és -úsztatási robotot (közmunkát) kellett végezni: Ennek túlzott mértékét sokszor kifogásolták a jobbágyok: „...magunkat hátra nem húzzuk semmi dologban, az mellett pa­rancsol a méltóságos uraság, készek vagyunk elvégezni, de oly módon, hogy mink le fogjuk vágni a fát, ölbe és rakásba is fogjuk hordani a Körös szélire, de azon vízen lehetetlenek va­gyunk, hogy lehozzuk, mert az méltóságos uraság azt kívánja tőlünk, hogy egészen Gyuláig leeresztetnénk az vízen, ezek pedig mitőlünk nem telhetik...”. A Fehér- és Fekete-Körös ha- jóúttal volt összekötve. Ant fe­lett ágazott ki a Fekete-Körös­ből a Keszi-fok. Ennek folytatá­sában lett kiépítve a „hajósát”, amely Gyulavárinál érte el a Fehér-Köröst. Ezen a hajósúton jutott le a faáru a Lunkaságból, a Fekete-Körös vidékéről a gyulai fapiacra. Amikor a növekvő építkezésekhez még több faáru­ra lett szükség, és ezen hajóút nem volt elégséges, a szállítás érdekében másik hajóút is épült. 1777-ben az uraság nagy ráfor­dítással kiásatta a Fekete- Köröstől, a mai remetei hídtól (Remeteháza település) a 6 öl széles, 3 ezer 400 öl hosszú Ha- jós-utat, vagy másnéven a Re­meteházi árkot. Ez a csatorna Gyula és Sarkad között 3 ezer 500 kataszteri hold területet is mentesített a belvíztől. A gyulai Hajós-úttal egy idő­ben ásták ki a csabai lakosok Veszély—Csaba—Sikony kö­zött, a 14,2 kilométer hosszú, 7,6 méter széles „csabai csator­nát” (csabai gazdasági kaná­lis), amely hozzávetőlegesen 10 ezer hold területet is ármentesí­tett. A csabai faúsztatások elősegítése érdekében Vida Imre jószágkormányzó 1784- ben kiásatta a Remetei Hajós­éiból kiágazó Csikoséri csator­nát. Fapiacot Gyulán főleg a vár előtti — akkori Fehér-Körös vízpartján tartottak. Ez a hely kitűnő kereskedelmi központ­nak, piactartő helynek bizo­nyult. Békés, Csanád és Csong- rád megyék lakossága itt sze­rezte be szükségletét, és a be­szerzett faáru innen került szét- hordásra. A fapiacra épületfát, tűzifát hoztak. Árusítottak el­készített faárukat is. (Favilla, gereblye, dézsa, hordó, létra, sertésól, ételkas, deszka, zsin­dely, kökénytövis kerítésnek és boronának, sütőteknő, falapát.) Volt a piacon itatóvályú (gu­lyákhoz és ménesekhez), don­gafa, borsajtoló, ivó- és bortartó edény. Igen látványos volt a piacra érkezett áruknak a folyón való megérkezése és kirakása. Az 1792-ben kidolgozott táblázat szerint egy öl fáért, melyet a víz partjára kiraktak árusítás céljá­ból, 1 krajcár helypénzt kellett fizetni. A fával és faeszközökkel kereskedő hegyvidéki nép árusí­tott pénzért, búzáért, kukori­cáért. A Fekete- és Fehér-Köröst összekötő hajósutak, nagy jelen­tőségűek voltak a kereskedelem számára, de árvízkor károsak a településre. Például az 1830. évi árvíznél a Fekete-Körös Keszi- fok néven ismert kiágazása miatt Gyulavári, majd Gyula belsősé­ge szenvedett nagy károkat. A másik fekete-körösi remeteházi kiágazás, majd a Hajós-út is Gyulára vezette az árvizeket. E károk miatt az árvíz után elzárták ezeket a kiágazásokat. Ezután a Fekete-Körösön érkező fát ten­gelyen kellett Remeteházáról Gyulára, a fapiacra szállítani. Egy szekérre 2,3 köbméter tűzi­fát raktak. Ez a szállítás a tűzifa árát ölenként 1-1,5 forinttal meg­növelte. Békés megyében 1805-ben intézkedések tör­téntek a vízimalmok megszünte­tésére. (Az utolsók 1818-ban szűntek meg Békésen és Csa­bán.) Ezután a gőzmalmok lép­tek színre. A malmok hajtóereje a tűzifa lett, de a szeszgyárak egyre nagyobb igénye lett ez az anyag. A faúsztatások állandó­sultak, mennyiségük fokozó­dott. Nem volt szabályzat a faúsztatásokra, pedig azok úsz- tatás közben a folyómedrekben rongálódásokat okoztak. A ruca- lápozásos szállítás erősen ron­gálta a medret. Az úsztatott fák többször leülepedtek, torlaszo­lásokat okoztak, a hidak lábai­hoz ütköztek. Sokszor elzárták a hidak nyílását. Fagyok idején oda is fagytak a fahidak lábához. Az első szabályzat a szállítások­ra az október 15-től, a március 15-ig terjedő tilalom volt. A faúsztatásokat a megala­kult ármentesítő társulatok, Bé­kés megye, a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium sza­bályozni próbálta. Több évig tartó — az úsztatások mellett és ellene szóló — érv után Békés megye 1872. szeptember 23-án tartott közgyűlésén a 395/1872. sz. határozatával szüntette meg a rucaláppal (a tűzifa darabon­kénti úsztatása) történő faúszta- tást. A rendelet elleni tiltakozás és vita ezután is folytatódott. Arad megyéből nem tudták más­hová szállítani az erdőkből kivá­gott, sok ezer öl tűzifát, Békés megyében pedig nem lehetett az igényeket más területről kielégí­teni. A végleges tiltó rendeletet 16144/1874. sz. alatt hozta meg a Közmunka- és Közlekedés- ügyi Minisztérium. De ez sem volt még végleges, mert ezt a fajta szállításokat kivételes ese­tekben ezután is feloldották. Ebben a nagyméretű erdő­pusztításban csak néhol kímél­tek meg egy-egy száz évnél hosszabb időt megért tölgyet (hagyásfák), hogy a nyári nagy melegben legyen hol hűsölnie a nyájnak. Végül nemcsak a faúsztatást, hanem a fakiterme­lést is szabályozni kellett. így született meg az erdőállomány védése érdekében az 1879. XXXI. t.e.sz. erdőtörvény. A lápokban és tutaj formájá­ban történő faúsztatások még ezek után is sokáig megmarad­tak. Megszűnésüket a vasutak, utak szaporodása és az első vi­lágháború után kialakult helyzet változtatta meg. Góglmre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom