Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-08 / 288. szám
ÚkÖRÖSTÁj -------------------------------------------------------------------- EXKLUZÍV ------------------------------------------------ -december 8., szombat Q Búskomorság és mozgásképtelenség a mai Magyarországon Pál Tamás: „Itt állunk szellemi fogyatékosként Európa közepén” A választások és a nehezedő életkörülmények éve volt 1990 hazánkban. Tavasszal parlamenti képviselőket, ősszel önkormányzati testületeket választott az ország, pontosabban az ország (sajnos!) kisebb része. Akkor is, most is másodszori nekifutásra. A rendszerváltás nagy lelkesedéssel elkezdődött, de a múlt idő csak a hatalomcserére érvényes. Közben az erő, a bi— Miért döcög nálunk ennyire a demokrácia? A társadalmi rendszerben, vagy a magyar mentalitásban kell keresni az okait annak, hogy ilyen keservesen, rosszkedvűen és gyakran botrányoktól zajosan körvonalazódik az új rend? Bennünket alattvalóvá „tenyésztettek” A hetvenes évek elején olyan paradox állapotba került az ország gazdasága, az egész társadalmi reprodukció, hogy egyszerre létezett a brutális reformkényszer és a totális reformképtelenség. Ezt mindenki tudta, mondta, senki nem vitatta, hogy reform kellene. Pozs- gayra hadd utaljak, aki 1974—75-ben így fogalmazott: nem az a kérdés, hogy reformpárti vagy nem, mert maga a helyzet reformpárti. Ahhoz, hogy egy ország, az emberek és az intézmények reformképesek legyenek, kétféle feltétel elengedhetetlen. Az egyik csoportba tartoznak a strukturális reformfeltételek (alkotmányosság, pártpluralizmus, szabad választás, képviseleti demokrácia jogállamiság), a másik a szubjektív reformképesség. A legutóbbi időkig, a pártértekezletekkel kezdődő időszakig mindkét feltétel hiányzott. Akkor már látszott, hogy olyan konstruktív, az elmozdulást szolgáló erők gyűltek össze mind az MSZMP-ben, mind azon kívül, a társadalomban, amelyek hozzáfogtak az intézményes reformfeltételek megteremtéséhez. A strukturális reformfeltételek pótlása gyorsított ütemben, kisebb-nagyobb döccenőkkel, belső ellentmondásokkal, de folyik, illetve azok egy része a választások óta rendelkezésre áll. — A szubjektív reformképesség a nehezebb oldal. Maguk az emberek egyenként — mint individium, mint családanya, mint mérnök, mint korábban meghurcolt idős technikus — akarják-e és tudják-e, hogyan és mit kell csinálni? Ez nem egyszerűen költői kérdés, hanem „tenyésztés”, idomítás, az állampolgár előállításának a függvénye. Itt most sokkal nagyobb a mozgástér, sokkal több a lehetőség, ami korábban nem volt, legfeljebb csak álom; a korábbi sóvárgások sokkal nagyobb sebességgel valósulnak meg, öltenek jogi formát, beleivódnak az alkotmányba, minthogy ezt a mozgásteret az egyszerű állampolgár be tudná játszani. Mert az egyszerű állampolgár még annak sincs tudatában, hogy szabad állampolgárként elkezdhetné tanulni azokat a technikákat, hozzáférhetne olyan képességerősítő módszerekhez, eljárásokhoz, hogy végre ne a korábbi, szokásos, „uram, bátyám, keresztapa” összeköttetések révén érje el, amit akar, oldja meg a problémáit. — Az emberek többségét alattvalóvá tenyésztették, hiszen az iskola, a család, a munkahely csak ezt a lehetőséget kínálta. A sikeres életvitelhez hozzátartozott, hogy legyen nekem egy ötévesnél nem öregebb Skodám, kis hétvégi telkem, legyek osztályvezető, bár még csak 32 éves vagyok, tudjak külföldre utazni... A siker attól függött, hogy ki milyen módon tudott konfrontálódni, illeszkedni ehhez a rendszerhez. S most egészen más, törésszerűén új a helyzet, és itt árválkodik sok ember, aki nem tanult mást, csak az alattvalóság attitűdjeit - és most mozgásképtelen. Nem elég a jogállammiság feltételeit gyorsított ütemben pótolni, hanem olyan képességekkel kell az embereket felruházni, hogy az új intézmények között el is tudjanak igazodni. Hiába nőnek a lehetőségek, ha azokkal nein tudunk élni. A rosszkedv ebből ered, hiszen az ember csak akkor jókedvű, ha érzi az erejét. — Az európai környezet, a külső világ hogyan hat a hazai változásokra, illet\>e ,,mozgászavarainkra” ? — A főbb csapásirányokat tekintve soha ilyen kedvező nem volt számunkra a nemzetközi politikai színtér. Németh László szerint a mi óránk vagy sietett, vagy késett a világ órájához képest: a nyolcvanas évek végére szinkronban volt. Múló pillanatokról van szó, és ezeket vagy sikerül megragadni, vagy nem. Véleményem szerint számos területen késlekedés történt: a gazdasági körülményeink katasztrofálisak, és a legutóbbi hónapok eseményei semmi okot nem adnak az optimizmusra. Nemcsak az Öböl-válságra gondolok, hanem a KGST összeomlására, annak a gazdasági következményeire, hogy áttérünk a dollárelszámolásra; arra, hogy miközben itt ideológiai- politikai szájtépés, csetepaték folynak arról, hogy kiárusítja-e a privatizáció a magyar ipart, vagy nem, valójában az adósságállományunk olyan, hogy már nincs is mit kiárusítani, ténylegesén a hitelezőinknek adjuk oda a vállalatokat — zálogba. —Amióta új kormányunk van, a társadalom egyes területein sok a változás (például a gazdaságban a privatizáció), máshol viszont nem történik semmi (például az oktatásban). Milyen következményekkel járhat mindez? Ketyeg az ifjúsági pokolgép — Ezt a tényt roppant baljóslatúnak tartom, és igazat adok azoknak a szakértőknek, akik azt állítják, hogy a kormánynak még mindig nincs koncepciója; nemcsak a privatizációra, hanem a legfontosabb társadalmi alrendszerek újrarendezésére sem. Ahol kirajzalom és a jókedv elfogyott, jött helyébe a fáradtság, a kétség és a búskomorság. Vajon miért? S Pál Tamás szociológus, ifjúságkutató, a Magyar Tudományos Akadémia társadalom- tudományi intézetének munkatársa, milyennek látta, hogy an értékeli ezt a túlzsúfolt, gondterhes, zűrzavaros, de mindenképp történelmi mérföldkövet jelentő 1990-es esztendőt? „Már nincs is mit kiárúsítani...” Fotó: Fazekas Ferenc zolódni látszik a koncepció, ott meg az a bökkenő, hogy teljes mértékben hiányzik az érdekegyeztetési folyamat; pedig a változtatásokkal az embereknek egyet kell érteni, különben nem fogják a döntéseket megvalósítani. Ami az oktatást, az ifjúságot illeti, három tételben összefoglalom a véleményemet. 1. Mindannyian elégedetlenek voltunk és jogosan azzal, hogy a fiatalság érdekeinek figyelembevétele elég gyenge, ellentmondásos volt korábban, nem jól működött. Mi változott? Még az sincs, ami eddig volt, összeomlott. 2. Arra nem jutott elég pénz—igazságtalanul osztották fel, helytelenül határoztak —, hogy az ifjúság artikulálni tudta volna az érdekeit. Mi változott? A korábbi pénznél kevesebb, annak egy tizede áll rendelkezésre, tehát ez is összeomlott. 3. Korábban —- nem mondom, hogy elég, de — jelentős összegeket fordítottak arra, hogy külső, független szakértők megpróbálják az ifjúság érdekeit feltárni; kutatók, szociológusok dolgoztak ennek érdekében. Mi változott? A Grósz-kormányzat elkezdte ezeket a törekvéseket középkori intézkedések sorozatával felszámolni, mert az egy értelmiségellenes hangulatú társadalomban mindig „hálás”. — Pillanatnyilag már egyáltalán nincs ifjúságkutatás, nincs ér- dekanalizáció, a korábbi időszak kereteit szabályozó jogok elavultak, itt van viszont a munkanélküliség, az elhelyezkedés, az önálló élet, a pályakezdés ellehetetlenülése. Ketyeg az ifjúsági pokolgép. Tudomásom szerint majdnem minden európai országban van ifjúsági minisztérium, ha nincs, van ifjúsági államtitkár, de minimum parlamenti ifjúsági bizottság. Nálunk 12 bizottsága van a Parlamentnek, de ifjúsági nincs. Nehogy részrehajlással vádoljanak, mondhattam volna a nyugdíjasokat is, vagy más társadalmi csoportot: rendkívül lényeges a társadalom állapotát, jó vagy rossz közérzetét meghatározó szempont, hogy nagy létszámú csoportoknak nincs esélyük résztvenni sem a koncepcióalkotásban, sem a tiltakozásban, ellene marad tehát a polgári engedetlenség, ami növeli a működési zavarokat, fokozza a nyomást, hogy a kormány és a többi pártok kapkodjanak. — Ezek után alig merem megkérdezni: mennyiben részese a mai magyar ifjúság a társadalmi átalakulásnak, és milyen kilátásai vannak a jövőre? — így szokott felvetődni manapság a kérdés, hogy kell-e nekünk ifjúságpolitika. Sokan, akik emlékeznek, hogy mi volt az ifjúságpolitika a legutóbbi időkig, azt felelik: nem kell. Abban az értelemben igazuk van, hogy olyan ifjúságpolitika, ami azon tépelődik, hogy miként kell politizálni az ifjúsággal, az valóban nem kell. Az viszont, ami azt jelenti, hogy ez a korosztály részt vehet a társadalompolitika alakításában, ami nem hagyja figyelmen kívül éppen az ifjúságot — nagyon is kell. Ami itt jelenleg folyik, az ifjúság nélkül egyszerűen nem valósítható meg. Pillanatnyilag sajnos nem ebbe az irányba haladnak a dolgok; sőt, kifejezetten ifjúságellenes számos intézkedés, amely — ha lehet — tovább rontja az esélyeket. — Kéri László A nagy generáció című film kerekasztalvitáin azt javasolta, hogy a három kifejezést — korosztály, generáció, nemzedék — ne tekintsük szinonimának, ahogyan a köznyelv, hanem külön-külön definiáljuk. Kéri szerint a korosztály az azonos évjára- túakat jelenti: létszámuk nő, csökken, de mindig van. A korosztály akkor lesz generáció, ha képes megfogalmazni, hogy miben akar különbözni az előtte járóktól, és mit akar elérni. Végül a generáció akkor lesz nemzedék, ha ezt el is éri. 1945-től szemlélődve — állítja Kéri, és egyetértek vele — egyetlen korosztály érte el a nemzedéki minőségi szintet, a Fényes szeleké. A jelenlegi ifjúságnak akkor van valódi esélye, hogy részt vehessen a társadalom sorsának eldöntésében, saját jövője alakításában, ha eléri a nemzedéki minőségi szintet. Márpedig a jelenlegi iskolarendszer - eltekintve néhány progresszív törekvéstől, jószándékú, megszállott pedagógus önpusztító erőfeszítéseitől — még abban sem segíti a mai ifjúságot, hogy önmagát generációvá szervezze. Ami most itt, nálunk történik, azért életveszélyes, mert az ifjúság ellen, az ifjúság kikapcsolásával próbál megkapaszkodni, zuhanás közben... — A központi lapok többsége és valamennyi megyei napilap nyugati tulajdonba került. Hogyan vélekedik erről a szociológus? — A sajtóprivatizáció csak része annak a folyamatnak, hogy az ország utolsó piacra dobható vagyona, a kiművelt emberfő, a szellemi tőke kinek a diszpozíciójába kerül. Kutatóink megdöbbentően magas százalékának aláírt szerződése van nagy nyugat-európai, amerikai kutatóközpontokkal, egyetemekkel. Ez az ország a nyolcvanas évek elejétől szellemi fogyatékosként áll itt Európa közepén: a korcsoportonként kiképzett, diplomához jutott magyar népesség fele az európai átlagnak, és ennek is a mobil része kifelé tájékozódik, hiszen élni akar. Tehát a kérdés az: elfecséreljük-e az értékeinket, vagy nem? Tudjuk-e a szellemi tőkét a magunk javára fordítani, vagy szétfolyik, mint annyiszor már a magyar történelem során? Keserves, de azt kell mondanom: nem volt választási lehetőségünk. Nem az volt a kérdés, hogy eladjuk-e a lapjainkat, hanem az, hogy ki veszi meg? S nem azért, mert mi mindenáron el akartuk adni, hanem azért, mert ha nem veszi meg, nem finanszírozza senki a minimális modernizálást, akkor a lap összedől magától. A nyilvánosság az egyetlen kontroll — Az elmúlt évek, évtizedek magyar ipari teljesítőképessége, produktivitása hátborzongatóan leszállította az ipar piaci értékét — és ez elmondható a sajtóról is. Lehet ezen sopánkodni és a szívünkhöz kapni, hogy elkótyavetyéljük a magyar nemzeti vagyont, de valójában nincs mit eladnunk, mert mi tartozunk. A másik: annyiért lehet valamit eladni, amennyiért megveszik. S ki veszi meg? Nyilván az, akinek pénze van. Kiderült, hogy bizonyos privatizációs törvények, jogszabályok hiánya, megkésettsége miatt több olyan privatizációs folyamat zajlik, ahol utólag mértékadó tisztviselők, a Vagyonügynökség szakértői azt mondják: kár volt kizárni a külföldieket a versenytárgyalásokból, mert emiatt nyomottak az árak, nincs valódi konkurens, aki ráígérne. — Milyen szerepe van (ha egyáltalán marad még ilyen) az oktatásnak, a művészetnek és a sajtónak ilyen viharos időkben? — Ebben az átmeneti időszakban, éppen a törvényes eszközök, intézmények kidolgozatlansága miatt ,a nyilvánosság az egyetlen valódi kontroll, ezért óriási a jelentősége és a hatalma a sajtónak. Arról, hogy az oktatás, művészet, kultúra területén mit kellene csinálni, már nem is érdemes beszélni, mert azt kíméletlenül behatárolják az anyagi lehetőségek és a feltételek. Semmi olyat nem érdemes komolyan fontolóra venni, ami beruházásigényes, amihez pénz kell. —Mi az, amihez nem kell pénz? — A mentalitás megváltoztatásához. Olyan helyzetet kell teremteni az iskola világaiban, hogy az egyéni vélemények, akár sérelmek, panaszok, akár ötletek, javaslatok, teljes, garantált védettséget élvezve nyilvánosság elé kerülhessenek. A másik: annak arányában, hogy ezek az egyéni vélemények miként jutnak kifejezésre, jutalma- zódjanak is. Olyan országban élünk, ahol a társadalmi rekonstrukció — beleértve a generációs folytonosságot, a gazdaság, az ipar teljesítőképességét — hosszú évek óta, évről évre már csak szűkített termelésre képes, és erre is csak olyan áron, hogy az emberek belehalnak, belerokkannak. Ha körülnézünk egy ilyen forráshiányos, szükségállapot-közeli helyzetben, hogy milyen pluszerőforrásokat lehetne bevonni, akkor csak nagyon kemény feltételekhez kötött hitelek jöhetnek szóba. A hazai erőforrás, ami kicsi és gyengül, az az itthon, a mi fejünkben meglévő szándék, tenni akarás, elszántság, a meglévő tudás, hozzáértés és annak a tudata, bebizonyítása, hogy megéri. Ehhez sok minden kell, de legkevésbé pénz. — Nagyon sok hivatal van ebben az országban, de csak egyetlen hivatal foglalkozik a kárpótlással, a többi mintha csak kárt okozna. A kárpótlási hivatal az elődeink által elkövetett károkat igyekszik legalább erkölcsi szinten helyrehozni, és közben folyamatos a görcsölő gazdasági modell működtetése, jövőpusztító a jelen. Vajon ki fogja a most okozott károkat pótolni? Npm lesz miből, mert a generációs adósság már így is katasztrofálisan nagy. A mostani aktív korosztály, miközben belerokkan abba, hogy mit kell tennie, egyrészt nem képes az időseket kárpótolni, másrészt sokkal nagyobb kárt okoz önmagának, hiszen a mostani fiatalság nem tudja majd eltartani, mert éhhez a minimális befektetést, gondoskodást sem kapja meg. Niedzielsky Katalin
