Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
1990. december 1., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET UJ, KOROSTAJ Slezák Lajos: Folyótükör Verasztó Antal: Absztrakt Emberi jelen volt, az ajtóban egy meglepett arcú kisfiúval. Durcás arccal ment el előttem, mire megbékiil, agyonjárkálja magát. A honatyák szerint mostanában körvonalazódik a jövőnk! Barátaim, kérlek benneteket, mentsetek ki, ha olyankor érkezne, mikor nem .vagyok jelen. Állandóan el kell mennem - ráadásul hajnalonként -, pedig tudom, így sem térhetek ki a kérdés elől: hogyan lehet szószéknek használni a széket?! Közülünk egy ismerős arcú - néhány évekkel korábban - küldetésének megfelelő ajándékra várt. (A vádlottak padjára küldték.) Sajátos módon - és esetekben - az ismeretlen arcú is úgy okos, ahogy van. A lépcsőkön alvókat kénytelenek leszünk átlépni. (Lásd: sajátos eset.) Hát ez az, illetve nem ez az, amit ígértek nekünk. Még vannak, akik emlékeznek: „Tiéd az ország, magadnak építed!” Lehet, hogy csak illúzió volt az egész, s vége van mint a botnak?! Vajon nekünk jut-e még lépcső?! Ifjú látnokok mondják: Ennek a komák a legelején volt a vége! Ma ki merne vállalkozni a százesztendős jövendőmondó szerepére?! Mit rejthet magában akár egy naptámyi jövő, s jövő-e ez egyáltalán, vagy csak az idő folytatása?! Amiben mi ülünk, az nem műkátyú! Isten óvjon bennünket, hogy végképp benne maradjunk. Mászni kéne hát, de kifelé! Néha valaki nekirugaszkodik közülünk, majd segítségért kiált. Frázisok füstjében botorkálunk leginkább. Most egyenesen, kicsit jobbra, kétany- nyit balra, Európa közepe felé, a Duna felé, a mohácsi vész felé. Mindezek ellenére nem mondhatok mást, mint együtt KIFELÉ! Mielőtt gyakori és fontos kérdéssé válna, hogy az anyák mit adjanak enni meglepett arcú gyermekeiknek. Konczek József: Kurdics a mennyországban Kurdics egyik reggel a mennyországban egy pádon üldögélt. Erősen tűzött a nap, ezért lehunyta szemét, majd amikor újra kinyitotta, a sugárzóan kék égi porta felhőkből tornyosuló hatalmas ívei borultak a feje fölé, duzzadt-gömbölyű robusztus felhőépítmények, kupolák, csavarvonalú oszlopok, s a messzi távolból tisztán áradt az egyenletes, aranyszínű fény, majd nemsokára, felszikrázva egy vakítóan fehér felhő sarkán, a nap beúszott valamiféle derűs égi udvarba, jobb- ról-balról szél feszítette a felhőpalotát, s jól látszott, hogyan nyílik meg fokról fokra, s foszlik széjjel a nagy fal. Egy pillanatra, mint hópelyhek a vízben, a duzzadt tömeg szélén leszakadó laza anyag mintha szabályos szerkezetet mutatott volna? ám hamar kiderült, hogy csak káprázat az egész. Elolvadt, felszívódott a kékségben. A felhőfal még egyszer kitüremkedett, majd elvékonyodott, s gigantikus fodrai mögött ugyanaz a kékség bukkant elő. Kurdics csak nézte, nézte ezt a csodálatosságot, s érezte, mint zuhan, úszik, száll valaminek a mélysége felé. De hogy mi lenne az, elképzelni sem bírta. Mint ahogyan azt sem érzékelte, lefelé vagy fölfelé mozog egyáltalán. Szabadon, félelem nélkül hullott, hullott valahová, s olyan hatalmas és szelíd volt a mély. Átengedte magát a súlytalanságnak, s úgy tűnt, hogy minden erőfeszítés nélkül lehet a központja mindannak, amit lát, érzékel, amit sejthet az elosztó felhők mögött. Amint a tekintete lejjebb szállt a zöld barátságos tartományába, meglepődve tapasztalta, hogy irányítani tudja magát, sőt hogy ő maga azonos valamilyen anyagtalan energiával, vagy mivel, s ahhoz, hogy helyzetét változtassa, elégséges a tekintetét elfordítania. „Lehet, hogy én vagyok az Isten?” - gondolta ijedten. Eltűnődött aztán, belenézte magát a kékségbe ismét, majd elsúlyosította nézését, hogy megint leszálljon a zöldhöz. Mintha egy lassan mozgó hajóhintában lenne, hogy az ég nem rohant hirtelen a feje fölé, hanem lassúdadan, fokozatosan váltott át kékből a zöld, zöldből a kék, ahogyan éppen kívánta. Egyszercsak felfedezte a szíve egyenletes dobbanásait. „Ezek szerint mégiscsak ember vagyok” - futott át agyán a gondolat, de a játékot nem volt kedve abbahagyni. A gyerekdal már jó ideje a fülében motoszkált, hallotta eddig is, csak nem figyelt rá. Most arra nézett. Az éneklő gyerekek aranysárga csillagvirággal bontott bokor mellett álltak szépen egymás kezét fogva, s nagy, dús orgonafürtöt lengetve egy kellemes fürdőruhás ifjú női jelenség vezényelte őket. Később a gyerekek a madarakról kérdezgették az ifjú hölgyet, Kurdics pedig örömmel vette tudomásul, hogy itt a mennyországban szép, teljes mondatokban beszélnek az emberek. Szerette volna odanézni magát az óvónéniszerű kedves jelenség elé, hogy az arcát is megpillanthassa, ám mire eltökélte magát, amaz, ruganyos léptekkel már oda is lépett hozzá: „Nem hideg ez a pad?” Milyen aranyos, gondolta Kurdics, csak úgy, közvetlenül megszólít engem, lehet, hogy mellém fog ülni. Kurdics megköszönte az érdeklődést, majd azt felelte, hogy nem is vette észre. „Csak azért, mert így május első napjaiban még nagyon vigyázni kell az ilyen dolgokkal!” - mondta hamiskásan mosolyogva a bájos hölgy. Látva, hogy Kurdics a zsebeit tapogatja, kecses mozdulattal átnyújtott neki egy szál cigarettát, felkattintotta a melltartójából előhalászott gyöngyházberakásos öngyújtót is, s amikor Kurdics nagyot szívott az illatos, lágy füstből, köny- nyed mozdulattal mellé ült a pádra. Ahogy Kurdics odanézett a bokájára, látta, hogy ebben a pil- lanatban.'millió virág nyílik a fűben. „Kér egy kávét?” - kérdezte feléje fordulva a leány, s szép vonalú bokáját megpillantva már futott is a bokorhoz. A termosz kupakját csavargatva jött vissza. „Sajnos, tejet nem tudok adni... egyébként nem cukroztam meg. Kér hozzá egy édeskét?” Kurdics elhárító mozdulattal egyúttal meg is köszönte, majd átvette és a pádra tette a kávét. Mire belekortyolt, a gyönyörű nő már megint nem volt ott. Megitta a kávét, s a válla fölött hátranézve pillantotta meg az ifjú hölgyet, amint kézenfogva vezet vissza egy gyermeket a rétet szegélyező virágfák alól. Menet közben lehajolva felemelt mutatóujjal oktatgatta türelmesen, hogy nem szabad virággal dobálni a járdán sétáló bácsikat. „Akkor menjünk labdázni!” - mondta a göndörhajú gyermek, s már hozta is a nagy pöttyös labdát. Kurdicsnak kavargón egy kicsit a feje, mert még mindig érezte az előző éjszaka hatását, de azért kedvtelve nézegette a labdázó párost. Végigsimított a homlokán, s hogy újra rájuk pillantott, a gyermek a csillagvirágos bokor felé futott. Mire a bokor alól előhalászta a labdát, az égen újra kisütött a nap. Kurdics lehunyta szemét, arcát süttette a nappal. Később megint beborult egy pillanatra, s amint felnézett, látta, hogy a gyermek megint a bokor alól kanalazza ki a labdát. Akkor a szép óvó néni megfogta és egy hálószatyorba rakva felakasztotta egy tulipánfa ágára. A gyermek ágaskodott utána egy ideig. Kurdics odalépett, hogy segítsen neki levenni. A labda olyan forró Volt, hogy szinte megégette a kezét. „Kérsz ilyent?” - hallotta a háta mögül. A gyermek állt ott, és valami felhőszerű anyagból csipegetett. Kurdics is csípett belőle, de mire bekapta volna, már semmi sem volt az ujjai között. „Onnan hoztam” - mutatott a rét széle felé a gyermek. Kurdics odanézett. Egy kerékpárra szerelt dobozból sorban csavarodtak elő a felhőcskék. Aki a kereket forgatta, háttal állt, s el- elkapdosta a hófehér foszlányokat egy-egy kispálcával, majd sorban a gyerekeknek nyújtotta őket. Odament a kerékpárhoz. Az öregember rámosolygott. Vászonruhát viselt, melléig ért a hófehér szakálla, övébe tűzve egy nagy kapukulcs ragyogott, feje fölött pedig valami fényes rézkarika lebegett. „Bocsásson meg, hol vagyunk most? Mi ez a hely itt...” - szólította meg Kurdics az öreget. „Hol lennénk? Hát nem látja, hogy a mennyországban?” - kacsintott rá az öregember. Ady Endre: Az eltévedt lovas Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Hol foltokban imitt-amott Ős sűrűből bozót rekedt meg Most hirtelen téli mesék Rémei kielevenednek. Itt van a sűrű, a bozót, Itt van a régi, tompa nóta. Mely a süket ködben lapult Vitéz, bús nagyapáink óta. Kísértetes nálunk az Ősz S fogyatkozott számú az ember: S a domb-kerítéses síkon Köd-gubában jár a November. Erdővel, náddal pőre sík Benőtted hirtelen, újra Novemberes, ködös magát Múlt századok ködébe bújva. Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök. Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hínárú útnak, De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak. Alusznak némán a faluk, . Múltat álmodván dideregve, S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgű medve. Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. 113 évvel ezelőtt, 1877. november 22-én született Ady Endre. Versével reá emlékezünk. Slezák Lajos: Viharban Lőrinczy István: . A csend kútja egy csillag nézi magát a kútban egy asszony nézi a sápadt ablakot öreg néni emlékeivel alszik s aszott kezén hallgatnak a napok Arcok közelről Slezák Lajos A képzőművészet barátai jól ismerik: Békéscsabán, a 3. sz. általános iskolában tanít. Rajztanár és festőművész. De úgy is mondhatnám: festőművész és rajztanár. Él-hal a hivatásáért, és él-hal a művészetért. Negyven felé közeledik, volt már jó pár kiállítása, a nagy „áttörés” azonban még előtte van. Mit mond az életéről?- Nyilván csak tőmondatokat. Cegléden születtem, Tápió- szelén jártam iskolába, és ötödikes koromban elhatároztam: rajztanár leszek. Nagykőrös, a gimnázium következett, és felejthetetlen, első mesterem: id. Rácz József festőművész, rajztanár ugyanott. Jóságos, öreg bácsi volt, és kemény kritikus. Aztán Szeged, főiskola, utána Dévaványa, Tóth István iskolája. Gyönyörű öt év, sok örömöt adott. Annyi tehetséges rajzoló gyermek ritkán jön össze egyszerre, mint ott. Tíz éve érkeztem Csabára, ilyen-olyan kitérőkkel, és most a 3. számúban tanítok, heti három napon.- Milyen az a festői világ, amelyben Slezák Lajos jól érzi magát?- Egyszerű, őszinte és nyitott. Ezekben a mai zavaros időkben különösen vágyódom a csendre. A vizek, fák világában találom meg ezeket. Víznézés közben magukra ismernek az érzelmek, formálódnak, fel- számyalnak. Ezeket megfesteni a legfontosabb vágyam manapság. Közben attól félek a leginkább: az emberek mindent megtesznek azért, hogy elrontsák, ami szép, ami megejtő, ami a természet fenségét és a gondolatok fenségét jelentik.- Képeit szemlélve az ember és a magány szinte kézenfogva jár...- Talán nem így van? Pedig én is szeretek együtt nevetni, együtt örülni, vidámnak lenni. De azokért kiáltani is, akik egyedül vannak. Akik magányosak. Egyre mélyebbre ásni önmagámban, az emberi életben, ezt megtalálni, megfogalmazni a reményem.- A festő, nyilván, nemcsak önmagának fest. Megmutatni alkotásait, a legtermészetesebb kívánság.- Ez az, ami nem könnyű. Mondhatnám: rettenetesen nehéz. Van, aki szervezni képes ezeket az alkalmakat. Én nem ezek közül jöttem. Ha rámtalálnak: örömmel megyek. Most például a békéscsabai 1. sz. iskolában van egy kis kiállításom, de jövő tavasszal, talán áprilisban várnak a mezőberé- nyi német gimnázium diákotthonának aulájába is. Egyelőre ennyi.-Álmok?Remények? Célok?- Három éve jelentkeztem alaptagságra, közölték, hogy egy év múlva várnak vissza. Nem mentem. Jóízűeket festeni, beszélgetni festőkkel, művészetbarátokkal. Tenni valamit azért, hogy a festők újra szóhoz jussapak, hogy több közös, nagy élszánású kiállítás lehessen, hoiy sikerüljön túlélni a nehéz időket. És újra csak jóízűeket festeni, festeni... Sass Ervin
