Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-20 / 298. szám
1990. december 20., csütörtök HEHaWTíW II könyvtár nem zárt be, csak... A könyvtár... Portréinkon, bal ói: Kiss Károly né, Germán Géza, Hoffmann Györgyné Fotó: Gál Edit Táblák az úton Javallanám a túlzottan elkeseredett embereknek, hogy nézzenek néha operettet is, vagy hallgassanak bele a rádiókabaré műsorába. Operettre hétfőn este volt alkalom, amikor a kitűnő Máthé Erzsi jubileumi műsorát sugározták, és a Csárdáskirálynő világszép dallamait, pezsgős- emlékező perceit bámulhattuk visszafogott lélegzettel, és nem gondoltunk a fél 8-as Híradóra, amelyben a szegedi libapánik után Juszt László megjegyezte: ,,Szégyellem magam, mert én még meg tudok venni egy libát". Az ingyen osztott libák okán támadt embertelen tülekedésben sok nyugdíjas és liba elvérzett, az előbbiek úgy, hogy „majdnem kaptak”, az utóbbiak véres tetemét közelről is láthattuk a pocsolyákban. Az operett pedig! Az valami csodaszép volt. Tudom, akik alkalmasint beleolvasnak írásaimba, nem is egyszer olvashatták, hogy (a leszóló világban is) szerettem az operettet, mert (általában) bárgyú történeteikkel szemben gyógyírnak tartottam és tartom a muzsikát, azt a különös, romantikus, bizony: szentimentális muzsikát, mely megnyugtat, elandalít, és annyi időre legalább, amíg halljuk; kiragad a hétköznapok taposó, erőszakos és szomorú valóságából valami álomvilágba, megidézve kinek- kinek egynéhány szép emlékét; amikor úgy érezhette: nincs gyönyörűbb annál, hogy élet. Aztán kiderült, hogy -nem is kell fokozni, hogy „gyönyörűbb”, mert egyáltalán nem gyönyörű, sőt. A rádió- kabarét meg azért merem ajánlani, mert minél tehetetlenebb az ember a saját és mások dolgaiban, minél inkább kiderül, hogy nem rajta műinak az ügyek forgásai, nos, ilyenkor a kemény kabaré kemény viccei legalább egy-két perc erejéig felszakítják a tehetetlenség érzetét, és eltöltenek valamiféle hamis illúzióval, hogy „jól megmondta". Legalább. Aztán vége lesz a rádiókabarénak (remélem, nem a sorozatnak), vége lesz a jubileumi televíziós estnek is, és megyen a világ tovább, őrizve bajait, kilátástalanságait. Közben az ember érzi: nem jól van így! Közben jiagy emberek nagy mondásai járnak a fejében a reményről, az akaratról, a „népben, nemzetben gondolkozás" nagy esélyeiről, és arról, hogy imiiivégre is mondták az amerikaiak a legnagyobb bajok közepette; „keep smiling”, ami magyarul annyit tesz: tessék mosolyogni! Közben ott volt nekik sok milliónyi munkanélküli, sok milliónyi bűntény, ott volt a Harlem feneketlen mélységeivel és szinte feloldhatatlan konfliktusaival, az akkori nagy világválság gyilkoserejű támadásaival, és mégis azt mondta valaki elszánt: „Tessék mosolyogni!" Tudom, hogy már a fanyar mosoly Is mosoly, és ebben, mi magyarok igencsak otthonosak vagyunk, mert mi aztán tudunk önmagunkon mosolyogni, tragikusra véve a figurát, amely ha nem vesszük tragikusra, attól még tragikus lehet. Közben eszembe jut, hogy hányán és mit válaszolnának arra a felkérésemre: írják meg, tudnának-e (legalább) fanyarul mosolyogni? Hiszen onnan már csak egy aprócska lépés a nem fanyar mosoly, mondjuk azon, hogy kinevessük magunkat a fanyar mosoly miatt. Ha most a mosoly lélektani elemzésébe fognék, nagy bakot lőne velem az újságírói gerjedelem. Mindent a maga idejében, akkor a leghatásosabb. Akkor ül a hír, a poén. Persze, a lekésett hír még rosszabb, mint az elsietett, mert ez utóbbiban azért mindig van valami igaz, mert errefelé sem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Mint hírlik, két út áll előttünk (és egy harmadik is), miként Vörösmarty híres tündérjátékában Csongor előtt. Az egyik táblára az van írva: „Üsd, vágd, nem apád!", a másikra: „Népben, nemzetben gondolkodók jutja", a harmadikra... azt nem mondom meg, oda mi van írva. Ha, aki arrafelé indul, úgysem jön onnan vissza többé. Akkor meg mi értelme a nagy hercehurcának? Sass Ervin Jókai Anna: „Különös érték ez a kötet” írók lázadása Az 1956-os írószövetségi jegyzőkönyveket vaskos kötetbe foglalva adta ki a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete. A könyv címe: „írók lázadása”. A hír részben igaz: a könyvtárat ugyan nem zárták be Lökösházán, de hogy valami nincs rendjén az intézmény körül, ez hamar kiderül. A takarítónőt találjuk ott első háztűznézőnkön, csütörtök délelőtt: — Kissné? Békéscsabára ment, az ékszerboltba. Talán délután bent találják... Ha már Kiss Károlynét, a Petőfi Művelődési Ház és Könyvtár vezetőjét hiába keressük. a közeli iskola igazgatójához, Gulyás Szabó Gézához kopogtatunk be. A beszélgetés döcögve indul, előbb csak az elképzelésekről szól; hogy a könyvtárat jelenlegi helyéről; a művelődési ház szomszédságába (a volt pártházba), költöztetik. Hogy helyette valamikor óregek napközije nyílik, s hogy a gyógyszertár is itt, a hajdani kúria (ma még könyvtár) nem éppen kifogástalan épületébe kerül. Arra, hogy miért a takarítónőt, s miért nem Kiss- nét találtam kölcsönzési időben a polcok között, természetesen nem tud válaszolni. Ám ideálisnak ő sem tartja a helyzetet, hisz’ ha egy vezető két helyen látja el a feladatokat, vagy a közművelődési, vagy a könyvtári teendők sínylik meg e látszat takarékosságot. A kérdés persze kézenfekvő: valóban csak takarékosságról lenne szó? Vagy netán a régi könyvtáros (Hoffmann Györgyné) és a Kissné között kialakult áldatlan helyzet következményeiről? Erre aznap nem kapok választ. Gulyás Szabó Géza mindenesetre egyáltalán nem bízik anyaggyűjtésem sikerében. „Úgysem lesz ebből cikk — mondja — hisz’ a két asszonnyal van gond, nem az intézménnyel...” Egy napunk van gondolkodni azon, érdemes-e „beleártani magunkat” a lökös- házi könyvtárügybe, vagy sem. Mivel a lényegen — hogy a két intézmény teendőit egy ember képtelen ellátni — nem változtatnak a helyzet kialakulásának körülményei, másnap ismét útra kelünk. Ezúttal nem hiába . . . „Nem akaszthatom a gyomromat a falra!” Hoffmann-né — a volt könyvtáros — ablakában tábla hirdeti; a könyvárusi- tásról azért nem mondott le. A beszélgetést mégsem erre, hanem az elmúlt hónapok megpróbáltatásaira tereljük. — A tanácsnál mindig azt mondták, ha nem desz pénz, összevonják a könyvtárat és a művelődési házat. Tíz kilót fogytam a sok idegeskedéstől — emeli ránk tekintetét bánatosan. — Nem mondom, sok bajom volt akkoriban, hisz’ a gyerekem is építkezett, de a legfőbb gond ez a bizonytalanság volt. Kissné a kultúrházban jó kapcsolatba került a pártokkal. Mikor belépett az MDF-be, akkor aztán még jobban kinyílt a szeme... Egyre mondta: így nincs pénz, úgy nincs pénz. Én meg törhettem a fejem, ha összevonják a két intézményt, mi lesz velem. Közben teltek-múltak a hetek ... Lökösházán is felpörögtek az események. A tanácselnök helyére új polgármester ’került, de Hoffmann-nét — bár számított a munkájára — neki sem sikerült megnyugtatnia. Pedig megpróbálta... — Nézze! ötvenkét éves elmúltam — mondja a volt könyvtáros. — Ha a könyvtárban nem kellek, engem a kutya nem vesz fel sehova. Persze, hogy nyugtalan voltam. Kérdeztem! a polgár- mestert, ha itt fölöslegessé válnék, elengednek-e korengedményes nyugdíjba? Azt mondta, ö erre nem adhat senkinek garanciát. Hát ekkor indítottam el a rokkantságit. Mit tehettem volna mást? Ha az utcára kerülök, nem akaszthatom a gyomromat a falra! Pedig szeretett a könyvtárban dolgozni ... A szabadnapjain Békéscsabára utazott könyvekért, árult is, hogy ne csak kölcsönözzék, de vásárolják is az olvasnivalót. Ez utóbbiról máig nem mondott le. — Belefér az időmbe, és jól jön az a kis nyugdíjkiegészítés. Amíg kikísér, eljátszunk a gondolattal: ha visszahívnák, nyugdíj mellett, fél műszakban, vállalná a könyvtár ügyes-bajos dolgait? Csak bólint. Percig sem gondolkodik a válaszon ... Szép, szép a menyasszony, de a kezét még nem kérték meg Kissnét ezúttal a könyvtárban találjuk. Épp a kályhára rak, mikor rányítjuk az ajtót. Percek alatt melegünk lesz, nemcsak a beszélgetéstől ... — Valamikor nekem is ki kell vennem a szabadnapom — emeli meg kissé a hangját, mikor elmondjuk, hiába kerestük , előző nap. — Így is állandóan úton vagyok a művelődési ház és a könyvtár között. A szervezést, az adminisztrációt még elvégzem valahogy, de a faluba csak úgy jutok ki, ha a takarítónőt ültetem a helyemre ... A két intézmény összevonását tartaná ideális megoldásnak, de addig bizony képtelen helytállni — ő mondja — mindkét helyen. Persze ezek után a következő kérdés is adott: vajon mások, a falubeliek is ezt tartják a jó megoldásnak? Az olvasók többsége iskolás és az iskola — most még — itt van a könyvtár szomszédságában. (Sokszor hozta ide a gyerekeket magyarórára az igazgató is.) — Együtt lehetne fűteni a két helyiséget... A központban lenne mindkettő — sorolja a „menyasszony” előnyös tulajdonságait, bár, mint hamarosan (a polgármester látogatásával) kiderül, még a ,leánykérés” sem történt meg igazán ... Hoffmann-né is szóba kerül. — Senki nem mondta, hogy el kell mennie. A másik takarítónő rokkantságira ment, szerintem ez adta az ötletet, hogy ő is hasonlóképpen döntsön. Hogy nem látta biztosan a jövőjét? Kérem! Ki az, aki nyugodt lehet manapság? Közben egy aláírásgyűjtésről is szó esik, amellyel volt kolléganője — úgymond — csak pánikhangulatot keltett. (Már itthon tudtuk meg: a közgyűjteményi dolgozók szakszervezete kezdeményezésére több településen indítottak hasonló közvéleménykutatást akkoriban, a könyvtár és más kulturális intézmények hasznosságát aláhúzandó. Tehát nem Hoffmann- né .partizánakciójáról” volt szó.) — Mindenesetre nem volt szép tőle — zárja le a témát már a polgármester, Germán Géza jelenlétében —, hogy olyasmit híresztelt; bezárták a könyvtárat, meg, hogy nem fogadta a polgár- mester ... „...nem akarom senki felit venni” Germán Géza felvázolja — az iskola igazgatójához hasonlóan —, hogy ő miként gondolja az épületek jövőjét, majd hozzáteszi: — Természetesen ezek csak az én elképzeléseim. Hogy mindebből mi valósul meg, az még a jövő titka. Ezt az állapotot mindenesetre meg kell szüntetni, mielőbb. Tehát — próbáljuk összegezni a dolgot —: ott könyvtárat alakítanak ki (bár az itteni is optimálisnak mondható), itt öregek napközijét és gyógyszertárat (ami most ott van). A tanterem (mert ott az is van) átkerül az új iskolába (ami befejezéséhez közeledik), a felszabaduló helyiség pedig a többivel együtt a könyvtáré lesz. De hát nem egyszerűbb, ha minden marad a helyén, a tanterem kivételével? Az öregek napközijét meg a felszabaduló pártházban helyeznék el? — Gondoltam erre én is — nyugtat meg a polgármester —, de a felszabaduló helyiségekben várhatóan semmiféle átalakításra nem lesz szükség. Csak fogjuk a polcokat, a könyveket és átvisszük oda... Az imént aláírások gyűjtéséről esett szó. Nem lehet — érdeklődünk —, hogy ezúttal is megkérdeznék az olvasókat — gyereket, felnőttet egyaránt —, mit szólnak a költözéshez? A képviselőtestület így, e vélemények birtokában dönthetné el, hogyan cselekszik helyesen: ha a „násznagyi” teendőket látja el, vagy, ha a két. intézmény további különélését szorgalmazza? Egy biztos. Dönteni kell, mielőbb! Persze sokkal nehezebb a helyzet, ha a dolgozók konfliktusait próbálják megoldani. Vagy mégsem? A Dolgármester bizakodó: — Nézze! Én hivatalba lépésemkor elmondtam, nem akarom senki fejét venni. Garanciát a korengedményes nyugdíjra manapság senki nem tud adni. Mindenesetre annak nem látom akadályát, hogy fél műszakban foglalkoztassunk valakit, amíg így, vagy úgy — az olvasók véleményét is kikérve — el nem dől a könyvtár épületének sorsa ... * * * Látja, kedves olvasó! Milyen változatos, meglepetésekkel teli munka a mienk? Úgy indultunk Lökösházára — s nem Hoffmann-nétól jött a hír! —, hogy már csak a könyvtár temetésére érkezünk. Második háztűznézőnk. re úgy keltünk útnak, hogy talán egybekel a két intézmény, s lakodalom lesz a faluban. Hogy haza miként érkeztünk? Kíváncsisággal terhes aggodalommal: lehet, hogy hamarosan pont kerül a lökösházi könyvtárügy végére? Lehet, hogy az érintettek túlteszik magukat sérelmeiken? Sőt! Lehet, hogy a könyvtár ott és akkor lesz nyitva, ahol és amikor az olvasók szeretnék? Bízzunk ebben! Nagy Agnes Jókai Anna, az írószövetség elnöke a kötet különös értékeként tartja számon, hogy az a dokumentum hűségével tárja a nyilvánosság elé a több mint három évtizede legendaként keringő mendemondákat. A könyv az Irányított Irodalom című sorozatban, annak nyitó köteteként jelent meg, és a közeljövőben újabbak követik majd — tájékoztatott a szerkesztő, Veres András, irodalomtörténész. A sorozat céljairól szólva azt emelte ki, hogy olyan könyveket terveznek, amelyek az 1945-től napjainkig terjedő időszak irodalmi és kulturális életének izgalmas és kevéssé ismert történéseit tárják fel — mindenekelőtt dokumentumok és interjúk közreadásával. Az is kiderült, hogy az írók lázadása című kötet négy, eddig nem publikált jegyzőkönyvet tartalmaz az írószövetség 1956 júniusa és szeptembere között megtartott viharos üléseiről. Az anyagok létezéséről sem a szövetség, sem maguk az írók nem tudtak, mivel az 1957-es megtorlások során a feljegyzéseket a belügyi szervek elkobozták. A kutatók Horváth Mártonnak, a Szabad Nép akkori felelős szerkesztőjének hagyatékában — amit örökösei tettek hozzáférhetővé — találták meg a jegyzőkönyvek hiteles anyagát.
