Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
úkÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1990. december 1., szombat „Csak egy az Isten, akit imádunk, akár román, akár magyar az ember” Öregek otthonában Aradon A tavaly decemberi forradalom óta gyakran látogatunk egymáshoz aradiak, békéscsabaiak, hivatalos és nem hivatalos formában, ismerősök, barátok, rokonok, azonos munkaterületen dolgozók. A határátkelést, azt szívesen kihagynánk a programból, főként a hét végén, és elsősorban onnan idefelé, nem valami kényelmes, pihentető órákat tölthet várakozással a legtöbb autós. Az őszinte szó barátok között mindig honos volt, legfeljebb suttogva, halkan, de most már egyre hangosabban. A szomszédos városban nem a gyűlölködés, az éles nemzetiségi ellentétek jellemezték a közhangulatot, bár tagadhatatlanul léteznek még ma is (beosztásban, fizetésben) megkülönböztetések a magyarok és románok között. A lényeget tekintve egyik náció sincs elkényeztetve a Maros-parti városban, amelynek patinás, régi épületei, városrészei kopottasán is próbálják őrizni valamikori szépségüket. Mintha az egész város egy hatalmas, elsöprő erejű zápor után sóvárogna, amely kívül-belül letisztít utcákat, épületeket, embereket, elmosva a port,‘a lerakodott kormot és a rossz érzéseket. Szociálpolitikai delegációval jártunk az aradi öregek otthonában, azaz a szociális otthonban, vagyis inkább az elfekvő kórháznak minősíthető intéz ményben. Cziszter Kálmán, a megyei prefektúra tanácsosa, Tokaji Rodica szociálpolitikai osztályvezető kalauzolt bennünket házon belül, szekcióról szekcióra, programról programra. Tudjuk, idehaza is ha bárhol vendéget várnak, fényesre su- vickolják a kopott gúnyát, mindenki szebbnek, jobbnak szeretne látszani, mint amilyen. így lehet ez Aradon is. „Nem minden a pénzen múlik, a legtöbbször az emberi tényezők magyarázzák a dolgok állapotát” — fordították a megyei alprefektus szavait egy későbbi fogadáson. Ezt az igazságot éreztük a levegőben, az emberek, gondozók és gondozottak hangulatán a szociális otthonban is. — Se pénz, se ember, se áru az ellátáshoz, mi vagyunk az utolsó kerék a szekéren — panaszkodnak az aradi szociális vezetők —, pedig most már a külföld egyre jobban figyel ránk. Ezért aztán ígéreteket bőven kapunk. Felemelték a napi ellátási díjat az öregeknél 14 lejről 28-ra, de az árak is két-há- romszorosára emelkedtek. Akinek nyugdíja van, havonta 1300 lejt fizet az ittlétért. Van üres ágyunk, jöhet, aki akar. Nincs Aki szeretne és nem tud segíteni elég dolgozónk, legalább két orvos kellene a 175 ember mellé, de csak egy van. Most, hogy emelték valamelyest a fizetéseket, a szakdolgozói átlag 2500 lej lett. Nézzenek körül nálunk! A város szélén, fák között húzódnak meg az otthon épületei, a szekciók. Egy-egy szekcióban több, kisebb-nagyobb kórterem, szoba, hosszú folyosók, minden dísztelen, sivár, kopott. Omladozó falak, csak a legszükségesebb eszközök, berendezési tárgyak. A máltaiaktól kapott vaságyak, éjjeliszekrények már színvonalat jelentenek ahhoz képest, ami volt. A legtöbb ágyon agyonmosott huzat borítja a vattapaplant és a párnát, látszatra új, használatlan pléd az emberek lábánál. (Ezeket is mostanában kapták, vagy a tiszteletünkre vették elő? — tépelődöm.) Kell is a melegség a fázós öregeknek, hiszen ezek a jobb napokat is látott csempekályhák nem duruzsolnak mindig ilyen meleg barátsággal. Tokaji Rodica román asszony, magyar férjétől tökéletesen . megtanulta a nyelvünket. Kollé*- gái úgy emlegetik, ő egy igaz ember, a lelkét kitenné az öregekért, függetlenül attól, hogy román, német vagy magyar az illető. Csodát viszont nem tehet. Sok a dolga az állandóan változó megyei vezetésnek, de számunkra az is beszédes tény, hogy a szociális ügyekkel foglalkozó alprefektust ez az asz- szony velünk együtt most ismerte meg. ♦ ♦♦ * Hatalmas kórterembe lépünk, az egyik szekrény tetején fekete-fehér tévé képernyőjén futnak a képek, recseg-ropog a készülék. Senki nem figyel rá, a legtöbb férfi fekszik, apatikusan maga elé néz. Keménykötésű, szikár bácsi áll az ágya mellett, szívesen beszélget velünk: — Ahol dolgoztam, a vasöntödében, a forró vas tönkretett 70 embert. Én még jól jártam, csak a vállam törött, valami rám zuhanó elemtől. Meg a szememet kell műteni. Csak addig maradok itt, amíg elintézik a nyugdíjam. Rengeteg papírt kell addig még megszereznem. — Lippáról jöttem, a nevem Sztamorlán Szilárd, a 66-at töltöttem. Apám román volt, a déd- nagyanyám magyar. Most a forradalomkor kaptunk a magyaroktól nagy darab sajtokat, házi kenyeret, kolbászt, igen jólesett. A vejem 30 éves, ő átment Magyarországra, hívott magával. Nem mentem. Mondtam neki: „Miattam fogjanak el téged?” Abból élek, amit itt kapok. Ha meglesz a nyugdíjam, 1100- 1200 lej, visszamegyek Lippá- ra. Ellátom én magam, 96 évig kell, hogy éljek. Éppen tegnap jártam a kocsmában, ott sincs cigaretta. Csak a cigányok árulják, 3 lej 50 báni helyett 20 lejért csomagját. — Hát, sajnos, az ökörnek nagy nyelve van, mégse beszél. Hogy ez mit jelent magyarul? Hallgatni kell, aki hallgat, az tovább él. Én megtanultam. Azt ne higgyék, hogy a románok gyűlölik a magyarokat. Úgy van ez, minfaz erdőben. Száz jó fa között van egy rossz. Dolgoztam Temesvárott is, mindegy volt, német, magyar, román vagy zsidó a mellettem álló. Aki Fotó: Kovács Erzsébet A rádió a tulajdona, a mindensége ,Csak a vállam törött' hazugságban tartott minket, jó fizetést kapott, az háborúzott az emberekkel... ♦♦♦ Kopár szoba a következő, négy ággyal. Ül a bácsi, világtalan szeme a semmibe néz. Rádiója a mindenség, abba kapaszkodik. — Hogy hívják? — faggatom. Monoton, érzelem nélküli hangon válaszol: — Krémer Péter, 73 múltam. — Mióta él itt? — Tizenkét éve. — Hogyan? — így is, úgy is. — Ennivaló van? — Van. A sarokból két, magyarul nem értő ápolónő figyel, integet, kézzel-lábbal magyaráz, hívjon-e tolmácsot? Köszönjük, nem. A bácsi hangosra állítja féltett rádióját. A magyar híreket hallgatja. Elemet alig kapni, ez a vagyona, a büszkesége. — Nem fázunk — mondja katonásan —, máma jól befűtöt- tek, többet nem is teszünk a kályhára. — Isten vele, öreg! (Nem kívánunk hosszú életet, csak mindenjót!) Az asszonyok hangulata szélsőségesebb. A legtöbb szobában csak a szemük éber, az ágyból figyelnek. Felkelni sem tudnak, de minek is. Legfeljebb az éjjeli edényre, vagy aki tud magától, mosakodni megy. Hetenként egyszer tolókocsival sorra kerülnek, akik másként nem jutnak a mosdóba. Egy-egy épületben 30-40 embernek jut egy fürdőkád. Sok az amputált beteg, bizonyságául annak, hogy érszűkülete volt, gyógyszere nem. Mint annak a bútorgyári asztalosnak, aki most is cigarettázva ül tolókocsijában, a folyosón. Volt felesége, vannak gyerekei: „Tetszik tudni, ha az ember már nyomorék, nem kell senkinek— közli tárgyilagosan. — Másfél évig nagyon nehéz volt itt, de már beletörődtem. Öt éve élek az otthonban, hárman vagyunk egy szobában. Ha tehetem, megyek a városba. Most már legalább húst kapunk, egy éve még csak a zöldséget ettük.” Simon Rózsa nénit a szél éppen, hogy el nem fújja, alacsony, vézna, 80 éves. Kapaszkodik belénk, csókolja a kezünket, ahol éri: „Köszönjük, magyarok, köszönjük a segítségeteket! Itt élek már nagyon régen, árván maradtam. A testvérem is meghalt. (Egy másik, sovány néni kezét ráncigálva magyaráz.) Ezt vettem a testvéremnek, ide a szomszéd ágyba, mert kell valaki társnak magam mellé. Higy- gyék el, nem kettő, három, csak egy az Isten, akit imádunk, akár román, akár magyar az ember.” ♦♦♦ Az ápolónők között feltűnik egy fiatal, szemüveges lány. Megszólítom, beszélgetünk: —Amióta itt dolgozom, szinte megvadultam — párásodik el a szeme. — Huszonegy éves vagyok, és hiába akarom, nem tudok segíteni rajtuk, és másokon sem. Tudja, nekem is volt nagymamám, nagyon szerettem. Szinte őt látom itt az ágyban. Segítenék, de hogy? Éjjelnappal, állandóan ez jár a fejemben, még otthon is. — Kettőezer-hatszáz lejt keresek, a nagymamám rám hagyta a lakását, egyedül élek. Hogy fizetem majd a lakbért, a villanyt, a villamost, nem tudom. Legalább lakásom, állásom van, hiszen a gyárakból most kidobják az embereket. Ide mégsem jönnek dolgozni, nehéz ez a munka. Mi lesz velünk? Tavaly óta semmi nem változott. Üres a bolt, az árak emelkednek, az emberek tüntetnek. Reggel járok be az otthonba, messze lakom, nem tudok élelemért sorba állni. Az öregek naponta négyszer kapnak enni, a reggeli, a tízórai és a vacsora egy-egy darab sajt, egy tojás, ebédre leves, másodiknak hús is van már. — Az udvarlóm katona. Nagyon féltem. Bukarestben szolgál, tavaly ott sokan meghaltak. Csak már jóra fordulna a sorsunk... ♦ ♦♦ Megrendítő, emlékezetes találkozásokat éltünk át ezen a napon. Hazafelé az autóbuszon élményekről, a látottakról csacsog az asszonynép. Taglaljuk, mennyire örültek a vendéglátók az ajándék gyógyszereknek, egyszer használatos eszközöknek, villanyégőknek, az öregek az édességnek, szappannak, és mennyire hihetünk a szemünknek. Az igazat, vagy csak-„égi mását” láttuk? Váratlanul elhallgatunk, elmélkedünk — nem szívünk szerint való a nagylelkű ajándékozó szerepe —, hiszen az élet itthon sem köny- nyű. De mi, onnan legalább eljöhettünk.... Bede Zsóka
