Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-21 / 273. szám

1990. november 21., szerda

Ha Pesten jár, üljön föl rá!

negyvenkét éves korára gyermek lett belőle

Változott is, nem is az úttörövasút

Kultusz és kultúra

Hit, művészet, kreativitás a nevelésben

A Jungiánus Életfa Egyesület fenti címmel tartott négynapos konferenciát a Budavári Történeti Múzeumban. A konferenciával egy időben kiállítás is nyílt ugyanott, mintegy a témát illusztrálandó, művészek és gyermekek alkotásaiból.

A négy nap két hétvégét jelentett, hogy az időszerű és izgalmas előadásokat minél több pedagógus és pszichológus hallgathassa; a fiatalokkal zsúfolt terem valóban okot adott a reményre: a nevelés kétféle szakemberei — több évtizedes el- szakítottság és mesterséges szembeállítás után — végre utat találnak egymáshoz.

Mielőtt megkísérelném a csaknem húsz előadás tematikájának rövid összefoglalását, előbb a nagy svájci pszichológusról, Carl Gustav Jungról kell pár szót mondanom, hogy világossá váljék, kik azok a „jungiánusok”, és mit képvisel az Életfa Egyesület. _

„A világ fele a belső világ” — ezt az emberben és az emberi közösségekben lakozó ősvilágot fedezte fel a kezdetben Freud-tanítvány Jung, aki később elszakadt mesterétől, és vele ellentétes álláspontra jutott. Freud ugyanis úgy vélte, hogy a tudattalan (ezen csak a személyes tudattalant értette) a -tudatból kifelé induló elfojtás szemétládája, ahová a kellemetlen emlékeket söpörjük, azok azonban könnyen „tüzet” okozhatnak, lévén köztük a sok eleven parázs. Jung ezzel szemben azt állítja, hogy a tudat a személyes és a kollektív tudatalatti humuszában gyökerezik, onnan szívja éltető (vagy pusztító) nedveit, ezért nem elég e mélyvilág tartalmait felszínre hozni, hanem eleven, gyümölcsöző 'kapcsolatot kell kialakítani tudat és tudattalan között.

Jung nevéhez fűződik az „archetípus” (emberi érzések és magatartások ősképe) fogalmának megalkotása is: vallások, mítoszok, művészi alkotások őrzik az archetípusokat, ezáltal hírt adva a legrégibb, emlékek mögötti emlékekről, az „örök emberiről”.

Jungnál és követőinél tehát összetartozik kultusz és kultúra. Ezt az összetartozást a kiváló német író, Thomas Mann fejezte ki találó és elgondolkoztató módon: „Ha kultusz és kultúra elszakadnak egymástól, rögtön elkezdődik a kultúra lassú haldoklása” (Doktor Faustus). A megállapítás igaz voltát nap mint nap látjuk a fiatalság tekintélyes részének kulturális és viselkedésbeli igénytelenségében; az emberi érintkezés eldurvulásában és formátlan megnyilvánulásaiban;

az egész társadalmat átitató és gyötró neveletlenségben (az erkölcsi érzék hiányáról, a „hétköznapi” tisztességtelenségről, a bűnözésről nem is szólva).

A budavári tanácskozás előadásain tehát vezető gondolatként húzódott a vallásos nevelés témája. Többen képviselték, többféle szempontból.

A gazdag tematikából nehéz néhány gondolatot — akárcsak ízelítőképpen is — kiragadni. Utalásszerűén mégis megemlítem, hogy az újjászülető egyházi iskolák tanárai a nyitottságot hangsúlyozták, azt az annyiszor áhított toleranciát, amelynek szellemében diákjaikat a más meggyőződésűek tiszteletére nevelik. Minden előadó egyetértett abban, hogy a személyes hit kegyelem, de a felnőttek példaadása és szeretete egyengeti a kegyelem útját, annál is inkább, mert a gyermek ösztönösen vágyódik Isten után, éppúgy — ahogy Jung szerint is — minden nép hitt élete hajnalától fogva amaz „végső ok”- ban, az életet, energiát adó örök erőben. Sokan kifejtették, hogy etika és esztétika összetartozik a nevelésben is; hogy a nevelés — mint Kodály hirdette volt — kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, és ennek már a Bibliában is nyoma van (pl. Ézsau és Jákob története, Mária látogatása Erzsébetnél). Meditációra, belső csöndre, figyelmes várakozásra is tanítani kell a növekvő embert. Ma a tesztek korában is az ismeretszerzés és az önkifejezés legfontosabb eszköze a szó, a beszélt nyelv („kezdetben vala az ige”), de sajnos, mint Sütő András írta: „szavaink hét szűk esztendejét éljük”. A mai gyermeknek gyenge a fogalomalkotó és kifejező képessége, illogikus a gondolkodása, de a korán ráerőltetett dialektika sem érintette meg. Marad a fejében a zűrzavar, amely- lyel szemben egyetlen védekezés a sürgős felejtés.

A nevelésnek úgyszólván minden időszerű gondja szóba került, de mindez kultusz és kultúra összefüggéseiben, azzal a határozott és vitathatatlan nevelői céllal, amely a humanitás, az emberi összetartozás vállalására készíti elő a felnövekvő nemzedéket. Ezt az eszmekört nevezhetjük felebaráti szeretetnek vagy akár csak emberségnek, mindenhogyan szebb kort ígér, egészséges testű-lelkű, alkotóerővel megáldott fiatalokat, akik a szok- ratészi ideálért fáradoznak majd: a szép, a jó és az igaz diadaláért.

Bozóky Éva

Örökölt szerelem

Új keddi sorozat a tévében

Kíváncsi voltam, mi van vele. Milyen nyomokat hagyott rajta a rendszerváltás? Megviselte-e? Rémhírek jártak felőle, hogy megszüntetik, eladják, kritikán aluli a műszaki állapota, meg hogy gazdaságtalan. Egyszóval, érdekelt, hogy érzi magát a negyvenkét éves úttörő — s alig pár hónapos MÁV Széchenyi-hegyi Gyermekvasút. Mert hogy ez az új neve.

Hűvösvölgyben a főnökség épületében, majd kinn a szakaszon több nem várt, de annál kellemesebb dologgal találkoztam.

Hz első meglepetés

akkor ért, amikor Németh Ágnessel, a gyermekvasút vezetőjével és Szigeti Zoltán vezető nevelővel a tulajdonviszonyokról beszélgettünk. A mai napig nem tisztázott, kié valójában ez a létesítmény. A MÁV kezelője vagy tulajdonosa? Az úttörőszövetségtől húsz éve nem kaptak semmiféle támogatást, és augusztusban másik patrónusuk, a posta is levette róluk a kezét. A kisvasút áprilistól önálló főnökség, a MÁV vezérigazgatóságához tartozik, saját költségvetéssel, személyi állománnyal. Körülbelül

ugyanennyi ideje fiatalítás figyelhető meg a felnőtt vasúti dolgozók között, s az intézmény területén megjelentek a pedagógusok is. Szigeti Zoltán elmondotta, hogy a szakma, a szolgálat mellett a fennmaradó időben igyekeznek vonzó, s amennyire lehet, minél olcsóbb programot nyújtani a gyerekeknek. Toleranciára, problémamegoldásra, önállóságra igyekeznek serkenteni gyerekeiket a pedagógusok és az ifik is. Ezenkívül ismerniük kell a környék idegenforgalmi nevezetességeit, turistaútjait, hiszen — különösen nyáron — gyakran fordulnak hozzájuk kérdéssel a turisták. (Szaknyelven 6zólva az utazóközönség.)

n második meglepetés

az volt, hogy megtudtam: a vasutaséi iránt nem csökken az érdeklődés a 10-12 éves fővárosi gyerekek körében. Csak nehezebb elérni őket. Az elmúlt évtizedekben az iskolák automatikusan delegálták ide úgymond a kiváló úttörőket. Most,

felhívások útján lehet jelentkezni. Nincs tehát trónfosztás, bár azt hihetné az ember, hogy a sok különóra, szakkör mellett ez a katonás, időigényes, kitartást, tanulást igénylő elfoglaltság, ami ráadásul egy állítólag nem kedvelt szervezettél fonódott össze, veszített a népszerűségéből.

— Igyekszünk- alkalmazkodni az idők szavához, de van, amitől nem tekinthetőnk el — mondta Németh Ágnes. — Ilyen az orvosi alkalmasság és a 3,75 fölötti tanulmányi átlag. Tizenötnaponként jönnek szolgálatba a gyerekek, az iskolának ehhez hozzá kell járulni. Ahhoz, hogy valaki kimehessen a vonalra, eredményesen el kell végeznie egy négy hónapos tanfolyamot, ebből vizsgát kell tennie. Űgyhogy ez nem játék. Jelenleg négy- százötven gyerekünk van. Az a jellemző, hogy akik elkezdik a tanfolyamot (hetente kétszer három óra), nyolcvan százalékban meg is maradnak. Aki menni akar, vagy nem bírja a kötöttséget, az ez idő alatt megy el.

Arra persze nincs recept, ki mit szeret. Van, aki a jegykezelőségre, más a pénztárosságra és olyan is akad, aki a rendelkező-forgalmista vagy a váltókezelő munkájára esküszik.

Különösek a gyerekek. Kinn a végállomáson egyi- ikőjüknek még a hagyományos „Előre!” szalad ki a száján, a másik hangos ke- zitcsókolommal, a harmadik felnőttes jónapottal invitálja az embert (az utazóközönséget) a házimúzeumba.

Nem fogadnak el borravalót a kis pénztárosok. Számukra egyforma büntetéssel (százaléklevonással) jár a többlet és a hiány is. Hogy vasutas lesz-e belőlek? Né- hányan valóban ezt a pályát választják. De nem jellemző. Mindenesetre nagyon sok szakmai kérdéssel ismerkednek meg. A gyermekvasút vonalán minden állomás váltórendszere egy-egy fejlődési szintet rekonstruál. Azonkívül még egy csomó dolgot kell tudniuk: a naplózás technikáját, a vonaljegy és a szakaszjegy közötti különbséget és így tovább.

— Alkalmazkodunk a változó igényekhez — hallottam ismét a vezetőtől. — Egyik ilyen jelzés volt, hogy lazítsunk a szigorú alakizáson, mert ez még az úttörő maradványa. Még jelenleg vizsgáljuk, mit is tegyünk, hiszen a vasút maga is egy fegyelmezett cég.

(A kis vasutasok nem bliccelnek. Ha vonat bezárt állomás előtt robog el, akkor is mindig tisztelegnek a

jegykezelők, pedig ott aztán legtöbbször tényleg senki nem látja őket.)

n harmadik meglepetés

az volt, hogy mennyire kell ez a „játék” a fővárosnak. Amikor elterjedt, hogy megszűnik, a volt vasutasok és a jelenlegiek szülei baráti kört hoztak létre, hogy ezt megakadályozzák. Persze sok a tennivaló. Nemrég fejeztek be egy negyvenmillió forintos pályafelújítást. A jelenlegi szerelvények jó állapotban vannak, bár régiek.

— Lehetne itt javítani — hallottam Szigeti Zoltántól. — A világon máshol is megélnek a turistaszezonból.

S végül ez kimondva, kimondatlanul egy gyermek- szervezet. Ráadásul az egyik legdemokratikusabb. Azt még nem tudjuk, meddig lehet tartani az ingyenességet, de igyekeznek, hogy ne sok pénzükbe kerüljön a gyerekeknek és a szülőknek.

Az utolsó,

legnagyobb

meglepetés

az volt, amit Szigeti Zoltán arról mondott, hogy a külföldi prospektusok ugyanúgy jelzik a budapesti gyermek- vasutat, mint mondjuk ' a Halászbástyát. Európában ugyanis egyedülálló, hogy egész évben jár, és hogy csak gyerekek végzik a munkát. A tós fapados, szeneskály- hás kocsikkal félmillióan utaztak tavaly. (Az utasforgalomból persze nem lenne nyereséges, de az utasszállítás sehol nem az.)

Kikből is állnak az utasok? A hetente kilátogató nyugdíjasoktól, kismamáktól kezdve külföldi turistacsoportokig, kiránduló osztályokig. Érdemes megnézni a kisvasutat! Óránként indul, szép tájak között kanyarog, s végállomástól végállomásig csak háromnegyed óra az út. De nemcsak ezért éri meg kilátogatni ide. A hűvösvölgyi állomáson ott láthatjuk: a vasút történeti dokumentumaiból összeállított múzeumot, láthatunk „Előre” és „Űttörőváros” megállókat, a falon ott az ajándékozást megörökítő mondat. Egyszóval, az elmúlt időszak emlékei, amelyekkel nem árt szembenézni, és nem utolsósorban jó tudomásul venni, hogy a kisvasút él, egészséges, sőt fejlődőképes. Kiss Katalin

Pár beszéd

— Az MDF választási vereséget szenvedett októberben.

— MŰK. Márciusban újra ■kezdik.

*

— Eladják a Közel-Keletre a polgári védelem lejárt szavatosságú gázálarcait.

— Ha az irakiak a mérgesgázt is tőlünk vették, akkor rendben.

*

— Eladják a MALÉV-et.

— Szállunk a nyugati vevők rendelkezésére.

*

— Istentisztelet volt a Vörös téren.

— Nagy dolog. Idáig tán nem volt?

*

— A helyhatósági választásokkal felkerült a rendszerváltás i-jére a pont.

— Kis i-re kis pont.

*

— A feleségem szerint az utóbbi egy év rendszerváltásos zűrzavarában jó néhány kilót szedett magára a kisgazda Torgyán, az SZDSZ- es Mécs Imre, az MSZMP-s Thürmer, az MDF-es Csur- ka és Botos Katalin.

— Demagógia tehát, hogy a magyarság fogy és szegényedik. ők például kimondottan gyarapodtak.

(majláth—mikes)

Ezek a hónapok az örökségek jegyében telnek. És mindenki örököl. Ki ezt, ki azt: van, aki a visszérre való hajlamot csupán, és van, aki ezek mellé még milliókat. Most ősszel tizennégy hétig a Guldenburgok életébe pillanthattunk be, s máris itt egy újabb sorozat

És ez milyen megnyugtató. Van egy biztos pont, ha már annyi minden változik is körülöttünk: december 2-ától nyolc estén át — részenként 55 percig — egy francia— amerikai filmsorozat darabjait láthatjuk, melynek címe: Örökölt szerelem.

A forgatókönyvet Judith Krantz regénye alapján Rosemary Anne Sisson és Terence Feely írta, a rendező Douglas Hickox, s zenéjét pedig — mely biztosan sokunk fülében cseng majd sokáig —, a műfaj világhírű jelese: Vladimir Cosma.

A történetet nem illik előre elmesélni, de talán any- nyit lehet, hogy főhőse egy tehetséges művész, egy festő, akinek sorsa sokkal változatosabb, mint amilyen egy hétköznapi ember számára valamikor is lehet. Az is érzékelhető a cselekmény szövéséből, fordulataiból, hogy a történet kiötlői és bábái is nők voltak. Jellemző az a vezérszál is, hogy a festőt a vörös hajú nők iránti vonzódása élete végéig elkíséri. Mivel ötven év telik el, ameny- nyit a főhős sorsában végigkísérhetünk, változatosak a helyszínek is. Az 1925-ös év Párizsából indulunk, s megjárjuk New Yorkot, aztán a

háború Európáját s az utána következő éveket itt és a tengeren túl is. Megéljük, hogy a szegény, meg nem értett művészből híresség lesz, s a szép, ámde szégyenlős modellből pedig ünnepelt csillag. És persze mindenen át- izzik az ifjúság tüze, a szerelem. Ahogy az évek múlnak majd, hát az érzelmek heve és iránya is változik. Fel-feltűnnek új arcok, miközben a régiek egy résre is megmarad — már ahogy az az igazi életben is lenni szokott.

Tehát lesz miért leülni kedd esténként a tévékészülékek elé. Meglesz ebben a történetben is az érzelmi azonosulásra, az izgalomra, az együttérzésre okot adó indíték. Sokat segít ebben a hazai szöveget író Pataricza Eszter, a szinkronrendező. Hazai György és a szereplők: a festőt, Julien Mistrait Stacy Keach-t Fülöp Zsig- mond, Maggie-t, Stefanie Po- wers-t Kovács Nóra, Ketet, Lee Remick-et Moór Marianna szólaltatja meg, és jelentősebb szerepet játszik még Perry, azaz Timonthy Dalton, akit Kovács István hangján hallhatunk.

Az talán sejthető, hogy nem véletlen a cím. Örökség ez is, akár a Guldenburgoké, csak hát itt nem birtokról és sörgyárról, hanem szerelemről van szó. Lehet érzelmeket örökölni? A tapasztalat azt mutatja, hogy lehet Az is, hogy mindezekért az örökségekért a néző is „adót” fizet méghozzá nem is keveset. Józsa Agnes

A vonat azonnal indul! Néhány perc az egyik állomáson