Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-17 / 270. szám
'kÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1990. november 17., szombat Márton-napi érdekességek „Torkig nyelni a kegyelmet” — megfüstölni a banyaludat A gazdasági év fontos állomása volt novemberben Márton napja, már a XVI. századi krónikákban is határnapként szerepelt — írja Dömötör Tekla a Magyar népszokások című könyvében. Sok helyen ez a nap volt a cselédfogadás, a legeltetés, a gazdasági esztendő befejezésének határnapja. A jószág Márton napja táján került végképp istállóba, téli szálláshelyére. A pásztorok ezen a napon számoltak el szolgálatukkal. A szigetközi Kunsziget csordásának járandósága a pünkösdi garas mellett a Márton-garas volt Az Eszterházy-uradalmak pásztorai az elszámolás napján misére mentek, utána kapták meg bérüket az uraságtól. A bérkifizetés és az újbóli pásztorfogadás sok helyütt ünnepélyes ceremóniával zajlott. A gyümölcsfa frissen vágott ágát mindig a megújuló élet, a jó termés, az egészség szimbólumaként tartották számon, így aztán az esztendő számos jeles napján vágott ágnak, vesszőnyalábnak nagy kultusza volt elődeink életében. Márton-napkor például a gazda vesszővel, vesz- szőből fonott korbáccsal gyengéden megütögette a legelőről behajtott jószágot. Dunántúlon a pásztorok egy nyaláb vesszővel sorra járták az állattartó gazdákat. A ház ura az odanyújtott vesszőkből annyi szálat húzott ki, ahány állata volt nyáron a nyájban, gulyában. Ezzel a vesszőnyalábbal aztán tavasszal, a legelőre hajtás első napján megcsapkodta az állatait, hogy egészségesek legyenek, jól fejlődjenek, kerülje el őket a betegség. Dunántúli hagyományokból eredt az a horvátországi szokás, hogy Márton napján ételt és bort küldtek ki a pásztoroknak a mezőre. A göcseji tájon Márton napja hetében sem mosni, sem szárítgatni nem volt szabad, mert a hiedelem szerint a mosás, a teregetés, a szárítás marhavészt okoz. A Márton-napi lúd levágása, ünnepélyes elfogyasztása is elterjedt népszokás volt nálunk. A szigetközi Kisbodak asszonyai erre a napra tömték, hizlalták meg az első ludat. Ez került az ünnepi asztalra. Kecskeméten — a disznótorokhoz hasonlóan — lúdtorokat is tartottak. Má- tyássy Ferenc népköltő 1789-ben írt tréfás verse — Egy nyársra ítéltetett hizlalt Gúnárnak Márton-napi butsuzó panasza és utolsó rendelése — részletes beszámolót ad erről az érdekes ünnepi aktusról, a torról. A versben panaszolja a lúd, hogy „torkig kellett nyelni a kegyelmet", azaz jól megtömték, és szemrehányást tesz gazdasszonyának, hogy .miért nem tette „kémény alá” még tojás korában. Kecskemét vidékén ugyanis az a hit járta, hogy ha a kémény alá tették a tojást, nem kelt ki belőle baromfi. A libatenyésztő asszonyok Márton napja táján misét mondattak, hogy a jövő évben is szerencséjük legyen a libaneveléshez. „Akadtak öreg asszonyok — írja Bálint Sándor néprajztudós —, akik Márton napján szitába parazsat raktak, vízzel leöntötték és a füstjével megfüstölték a banyalúd néven is emlegetett tojókat, hogy a következő évben sok tojásuk legyen és bőségesen költsenek.” E jeles napra már megforrtak az újborok. Az egri céhekben a jól dolgozó mesterlegényék a város pincéjéből ál- domást-bort kaptak. Sopronban a szőlőbérlők a bordézs- ma szedése előtt, Márton-napkor ebédet adtak a városi tanács és a dézsimaszedők tiszteletére, s az elöljáróknak bor is járt ajándékba. — kgym — Sok volt a csizmadia, és kevés a Békés megye ipara a kiegyezés után Ezek a sorok korántsem hivatottak teljes képet adni Békés megye kiegyezés utáni ipari fejlődéséről, tekintve, hogy elsősorban az Aradi Kereskedelmi és Iparkamara évi (jelentéseire támaszkodnak, s nyilvánvaló, hogy a forráskutatás ennél sokkal bővebb eredményekkel kecsegtet. Mégis úgy véljük, hogy az egykori kamara, továbbá a népszámlálási statisztika kisebb-nagyobb pontossággal összegzi az ipari fejlődés leglényegesebb adatait. Az Aradi Kereskedelmi és Iparkamara felölelte Arad, Hunyad, Csanád és Békés megyéket. Országos viszonylatban is egyike volt a legjobban vezetett érdekvédelmi, szervezeteknek. |1877 és 1916 között rendszeresen kiadta évi jelentéseit, s azok kiváló forrásértékek az ipartörténetet illetően. Vezetői között olyan jeles szakembereket találunk mint a Reinhardt család, Edvi Illés László, később pedig a Varjassyak. Érthető módom az Iparkamara legerőteljesebben fejlődő központja Arad. A megye többi része azonban inkább agrárjellegű, akár csak az egész Békés. A gyorsan fejlődő árutermelő nagybirtok és parasztgazdaságok azonban erőteljes kisipart igényelitek. Ennek viszonylagosan dinamikus kibontakozását figyelhetjük meg a XIX. század utolsó negyedében Békés megye mezővárosaiban is. A kiegyezést követő években megoldódó hitelviszonyok, a piacnak megfelelően, kedvezően hatottak Békés megyében is egyes kis- és közepes üzemek létesítésére, mindenekelőtt az élelmiszeriparban. Az a néhány gyár, amely ezekben az években alakult, többségében a malom- és szesziparhoz tartozott. Az aradi kamara 1877-es statisztikája szerint nagyobb gőzmalmok működtek Békéscsabán, Szarvason, Gyomán és Me- zőberényben, e két utóbbi 60 000, illetve 64 000 forint alaptőkével. A kisebb gőzmalmok számát 15-re becsüli az említett jelentés. Ehhez járult még egy szeszgyár Gyomán, egy olajütő, továbbá egy sörgyár Békéscsabán, 3 téglagyár, valamint 22 szikvízgyártó üzem. Bizony sovány kis statisztika. Húsz év múlva adja ki Edvi Illés László, a kamara akkori vezére összefoglaló leírását a kamara gazdasági életéről. Eszerint Békés megye iparának profilja nem sokat változott, ekkor is a malomipar a legszámottevőbb. A gőzmalmok közül az említett leírás felsorolja Békéscsaba 3 gőzmalmát (Rosenthal Márton, Fábris Károly és Kovács Mihály tulajdonában), Gyula 3 gőzmalmát (Erkel János, Reisz- ner Zsigmond és Fischer testvérek), Békés két malmát (Szűcs Gábor és ifj. Kosmiczky János), • valamint Orosháza két, Mezőberény, Körösladány és Gyomaend- rőd egy-egy malmát, továbbá a gróf Akmássy-féle uradalmi malmot Gyulaváriban. Az élelmiszeripar nagyobb egységei Weisz Mór és társa gyulai cognacgyára évi 14 000 hl. termeléssel, valamint Szarvas és Gyula egy- egy ecetgyára, A többi iparágak közül Edvi kiemeli Reisiz és Porjasz békéscsabai bútorüzemét, Reisz Emánuel gyulai gyufagyárát, Robitsek Károly szarvasi fűrészüzemét, valamint 3 téglagyárat (Békéscsaba, Gyónna, Gyulavári). Ezt a gyatra nagyipart igazolják az 190ft-as népszámlálás adatai is, melyek szerint a húsznál több munkást foglalkoztató vállalatok száma a megyében mindösz- sze 13, együttesen 610 alkalmazottal!. S ezek közül is három szálloda-vendéglő, valamint az öcsödi folyamszabályozási vállalat 154 alkalmazottal. A többi üzem megoszlása a következő: Helység Üzem Alkalmazottak sz. Békéscsaba téglagyár 40 bútorgyár 78 gőzmalom 58 Gyula kötött-szövött árugy. 36 gyufagyár 51 építkezési váll. 30 Orosháza seprűkötő üzem 44 gőzmalom 33 A Békés megyei céhek átvészelték az 1848-os céhtörvényeket és formailag 1873- ig fennmaradtak, amikor is a céheket megszüntető rendelet után ipartársulatokká alakultak át. Békés megye mezővárosaiban is sorra alakultak meg az új ipartársulatok. Hogy ezek mennyiben és milyen hatással örökítették át az egykori céhek hagyományait, az még a jövő kutatások egyik feladata. Az ipartársulatok új szabályzatai kétségtelenül sutba dobták a régi céhes megkötöttségeket és a szabad versenyhez igazodtak. Megalakulásuknál azonban kétségtelenül alapvető kritériumnak bizonyultak az egykori céh- szervezetek. Ennek megfelelően a megyében például a következő ipartársulatok alakultak: Helység Ipartársulat Alakulás éve Mezőberény — magyar tímár — asztalos, esztergályos 1873 és lakatos 1873 — csizmadia — szűrszabó, szabó 1873 és szűcs 1874 Szarvas — kerékgyártó 1873 — szűcs — tímár, ács 1873 és molnár — asztalos, lakatos, 1873 kádár és üveges 1873 — kovács 1873 — festők 1874 — kalapos 1876 Orosháza — általános — kovács 1874 és kerékgyártó 1874 — lábbelikészítő 1874 — építők 1874 Gyula * — általános — kötélgyártó, cipész, fazekas, kalapos, • 1874 szabó és szűcs — kerékgyártó, kovács 1874 és asztalos 1874 Békéscsaba — első általános 1874 — cipész — kovács, bognár 1 1874 és lakatos 1874 — szabó és szűrszabó 1874 — lábbelikészítő 1874 — építkezési 1875 — tímár és szíjgyártó 1875 — szűcs 1877 A kisipari műhelyek nagy többsége alkalmazott nélkül, vagy mindössze egy-egy inassal1, vagy segéddel dolgozott. Az iparágak skálája azonban egyre változatosabb. A legelterjedtebb mesterségek a ruházathoz és a mezőgazdasághoz kötődnek. így a megyében működött 581 csizmadia-, 120 cipész-, 185 szabó-, 28 szűrszabó-, 47 takács-, 68 tímár-, 38 kalapos- és 169 szűcsmester, hogy csak a legfontosabb mesterségeket említsük. A mezőgazdasághoz kötődő mesterségek közül 322 kovács, 165 kerékgyártó, 39 kötélverő, 12 szíjgyártó, 35 kádár, 12 nyerges. Az építkezési ágazatban 48 kőműves, 144 ács, 205 asztalos, 38 lakatos, 11 üveges és 12 bádogos. Az élelmezési iparban 107 hentes és mészáros, 14 pék, 7 bábsütő, 5 cukrász, 72 molnár, valamint 15 gőzmalom külön. Szerepelnek a statisztikában pár műhely- lyel a legváltozatosabb mesterségek is, mint például arany- és ezüstműves, fényképész, fésűs, órás, kárpitos, kefekötő, szitás és rostás, kékfestő, pi perész, paplanos, csutorás, rézműves, szobafestő. Nem vitás, hogy az ipari fejlődést a piaci viszonyok uralták, s érthető, hogy egyes hagyományos iparágak pár év alatt teljességgel eltűntek, mint például a szá- razmolinárok, gombkötők, gubások, kékfestők, rostások. Jelentősen megnőtt viszont a ruházati, építkezési és élelmezési iparhoz tartozó műhelyek száma. A fő baj azonban változatlanul a tőke- és hitelhiány: csak kevés kisipari üzem tudott fejlődőképesen megkapaszkodni. Az áruelhelyezés módja is hagyományos : az egyéni rendelés és a vásár. Áruraktározásról szó sem lehetett, s ez meghatározta a munkaerő-alkalmazás és -képzés feltételiéit is. Az iparkamara nyújtott némi érdekvédelmet, de a legfőbb problémát, az olcsó hitelt és a progresszív adóztatást megoldani természetesen nem tudta. Dr. Kovách Géza A „verejtékcseppes” pohártól Tisza gróf ajándékáig Úrasztali edények református gyülekezetek tulajdonában A református gyülekezetek tulajdonában lévő XVII. és XVIII. századi ötvösmunkák ismertetése során, jelen írásomban a füzesgyarmati, kö- tegyáni, mezőgyáni úrasztali edényekkel ismerkedhetünk meg. FÜZESGYARMAT (1219 Gormot, 1330 Gar- matih, 1479 Nog Garmat et Kys Garmat). Birtokos urai volltak ősfoglalkozás jogán a Borsa nembeli Nadányi nemzetség, kik 1561-ben reformált vallás úak voltak. A XVII. században reformált vallású prédikátorai voltak a következőik: 1630 Diószegi Márton, 1675 Nyíri vagy Nyíregyházi Bálint. A lakosság egy nagyobb csoportja a Szabolcs megyei Tassra menekült. Három esztendő múltán visszajöttek Szabolcsból és rokonokat is hoztak magukkal. Az 1705. évi rác dúláskar megint futottak a gyarmatiak, de már 1711-ben újfent álló község. Az 1635 évvel datált csodálatosan szép úrasztaJi poharuk, írott forrásban csak 1750-ben tűnik elő, az 1744. évi leltárban még nem. Felirata szűkszavú és nem kötődik a gyülekezethez. Ötvösjegye alapján minden bizonnyal a XVII. században működő debreceni ötvösmesAranyozott ezüst pohár (1635, Füzesgyarmat) terek, ifjabb vagy idősebb Debreczeni János munkája. Külső jegyei alapján a szakirodalomban a „verejtékcseppes” poharak sorába tartozik. KÜTEGYÄN (1219 Gyám, majd Kethe- Gyán, 1727 Köte-Gyám). 1949 előtt Bihar vármegye és a nagyszalontai református egyházmegye községe volt. Jelenleg Békés megyéhez és a békési egyházmegyéhez tartozik. Kora -Árpád -kari településű község, a bihari királyi várszolgák, „szentkirályfiak” lakták. Névadója a Gyáni Kethe vagy másképpen Köt- he csalód. 1590-ben már reformált egyháza volt. 1610- ben iskoláját említik. XVII. századi prédikátorai a következők: 1664 Bihari György, 1666 Szokolyai János. 1692-ben elpusztult községként említik. Az eredeti Kötegyán falu a XVIII. században eredeti helyén nem települt újjá. A jelenlegi Kötegyán a Gyepes-folyó jobb partján még régebben elpusztult falu, REMETE helyén alakult meg. Éppen ezért is emlegették a XVIII. században településünket KÖTE-REMETE faluként. Az 1628 évvel datált köte- gyáni poharunk pontos felEzüst pohár Kötegyánból (1628) irata: „1726 Kötei Remetei Ecclésia Számára való ez Pohár Gál Imre Ur Bíróságában Puskás István Ur Tiszt Tartóságában.” Az egyház feljegyzéseiben semmilyen adat nem található a pohárról. Így nem tudjuk, hogy vásárlás vagy ajándékozás útján került a gyülekezet tulajdonába ezüst poharunk, melynek eredeti felirata a pohár felső peremszélén: „BALOK + JÁNOS + 1628 +”. MEZÖGYÄN (1219 Gyan, későbbiekben Mező-Gyén). 1949 előtt Bihar vármegyében és a nagyszalontai egyházközségben fekvő község. A XVIII. század eleje óta a Borosjenői Tisza — elébb középnemesi, majd a XIX. század végétől főnemesi — család törzsbirtoka. A XIII. század elején már egyházas hely, ugyanúgy, mint Kötegyánt, királyi várszolgák lakták. A későbbiekben is kisnemesi falu. Mohács előtti középkori oklevélanyagát az 1950-es években semmisítette meg az ideológiailag alátámasztott butaság. A reformációt már a XVI. század közepén bevette ateMezőgyáni ezüst pohár (1676) lepülés akkori gyülekezete. 1676-ban készült aranyozott ezüst poharát a gyülekezet saját költségén készíttette. Az 1656-ban datált finom ezüst pohár a Tisza család kincstárából került a család ajándékozása útján a nagy- gyantéi gyülekezet tulajdonába (Mezőgyán filiája). Ez utóbbit gróf Tisza István ajándékozta 1902-ben a gyantái híveknek. Cs. Szabó István
