Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-02 / 257. szám
1990. november 2., péntek NÉPÚJSÁG Ki „dirigálja” a képzőket? zúgolódnak az olyan tantárgyak ellen, mint az orosz, vagy az elméletieskedő technika, amivel a főiskoláról kilépve talán semmit sem. tudnak majd kezdeni. Sok intézmény a felmentések, beszámítások területén sem tud (vagy mer) rugalmasan lépni. Miért erőltetnek például olyan stúdiumokat egyeseknek — merülhet fel a kérdés —, amelyeket már középiskolában is tanult az illető, esetleg ez a szakmája... Dr. Bakos István, a Művelődési Minisztérium felső- oktatási főosztályvezetője ezen a bizonyos szarvasi találkozón így beszélt: „Bizony a magyar felsőoktatás, akárhonnan nézzük is, katasztrofális helyzetben van." A megoldás persze ott rejtőzTalán egyik legaktuálisabb kérdés az óvó- és tanítóképzők sorsát illetően, hogy ki „dirigálja” azokat. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium? Az éppen hatalmon lévő pártok? Netán a helyi önkormányzat? Esetleg legyen autonóm? Mindegyiknek megvan a maga hátránya. A túlzott központi irányítással nem fér meg „egy asztalon’’ a pluralizmus és az önállóságra törekvés ... A helyi önkormányzatnak talán soha nem lesz annyi pénze, hogy ekkora terhet vegyen a vállára. A színtiszta autonómiáknak pedig szintén az anyagiak hiánya fogja osztogatni a pofonokat. Akkor hát? Egy biztos! Az államnak nem szabad levennie a kezét ezekről az intézményekről! Az önkormányzattal jóban kell lenni, de a főiskolát érintő kérdésekben dönteni csak a legilletékesebbeket (oktatók, hallgatók) magába foglaló főiskolai tanács lehetne jogosult. Sokan erre is csak legyintenek. A hallgatók valóban illetékesek, ám — és ez majdnem általános vélemény — igen közömbösek. Némelyik főiskolai tanács több esetben azért nem volt szavazatképes, mert a hallgatói tagok nem mentek el az ülésre. A fiatalokra különben is jellemző mostanában ez az érdektelenség, hiszen sorra szűnnek meg intézményeikben a különféle ifjúsági szervezetek, sőt néÖszi pillanatkép a pusztaottlakai óvodából kát a munkahelyükön. Ezzel szemben mások azt bizonygatták, a politika kizárása egyenlő az élet kizárásával. Nagy vétek lenne tehát, ha az oktatók és a hallgatók nem hangoztathatnák vagy vitathatnák meg elveiket az iskola falain belül is. Az oktatók és hallgatók közötti minél gyakoribb vita, párbeszéd, már csak azért is hasznos lenne, mert főiskoláinkon a tanárok és diákok között általában hiányzik a kollegális kapcsolat. Az ember nem „bratyizhat” mindenkivel egy olyan nagy intézményben, mint a miénk — hallottam egyszer egy oktatótól védekezésképpen. A főigazgatók találkozóján azonban azonnal megcáfolták ezt a gondolatot: „Az úgynevezett emberlépfékű- ségre való törekvést mondvacsinált problémának érzem. Véleményem szerint mindegy, hogy az adott ingolt körülményeivel, a pedagóguskiválasztás lehetőségével, és a megoldatlan bérezéssel. A hallgatók részéről felmerült igény, hogy a képzés egyharmada gyakorlat legyen, egyelőre nem megvalósítható — vélték többen is. Oktatók híján — szükségtelen stúdiumok Utoljára szó esett a készülő tantervekről, majd ezen belül is néhány tantárgy problémájáról. A legtöbb helyen a hagyományos stúdiumokat viszik tovább. „Olyasmit tanítani ugyanis, amire nincs oktató, kalan- dorság” — mondták néhá- nyan. És ebben igazuk van, csakhogy ezeken a helyeken a hallgatók is jogosan (Archív, fotó: Gál Edit) ködik minden egyes kérdés és feltételes mód mögött. Ki kellene harcolni a felsőoktatásra szánt összegek emelését! — Nyitottabbá kellene tenni az óvó- és tanítóképzőket, megszigorítva a bennmaradás feltételeit! — A főiskolai profilt olyan gyakran és olyan mértékben kellene változtatni, ahogyan azt a munkaerőpiac diktálja. — Meg kellene szabadulni a „lébecoló” oktatóktól! t~ Le kellene építeni az intézményekben negyven év alatt tizenkétszeresére felduzzadt adminisztrációs apparátust! — Fel kellene emelni a harmincas évekhez képest egy- harmadára csökkent pedagógusfizetéseket ... Persze azt, hogy mit „kellene”, napestig lehetne sorolni. Hogy is mondta Váci Mihály? Itt már „nem elég akarni: de tenni, tenni kell.. Magyar Mária Dilemma az óvó- és tanítóképzők jövőjéről „Nem elég akarni: de tenni, tenni kell!” (II.) Néhány héttel ezelőtt a magyar óvó- és tanítóképző főiskolák vezetői Szarvason tanácskozást tartottak intézményeik jövőjéről. Az ott elhangzott vélemények, viták nyomán készült írásunk első részében (a tegnapi lapszámunkban), már szóltunk az Óvó- és tanítóképzők egyik legfőbb dilemmájáról, arról, hogy luxus-e felsőfokon képezni az óvodás korúak, illetve az alsós korosztályok pedagógusait? Szóltunk arról is, hogy a nevezett intézmények hogyan próbálnak alkalmazkodni a munkaerőpiac kihívásaihoz, sárról a problémáról, hogy a főiskolai oktatók, szakvezetők képzése mennyire megoldatlan ma Magyarországon. írásunk második része hasonlóan izgalmas kérdésekkel folytatódik. hol még egy kisebb létszámú énekkart sem lehet összehozni. Vita alakult ki arról is, hogy. például a politikát mennyire engedjék be az intézmények kapuin. Némelyik főigazgató szerint az első számú vezetőnek feltétlen pártsemlegesnek kell lennie, és az oktatóknak is le kell vetkőzniük pártos mivoltutézmény kicsi vagy nagy, ha tele van alkalmatlan oktatókkal. És ez fordítva is igaz.” Témát váltva, az intézményvezetők sajnálatos tényként tárták fel, hogy a gyakorlatvezetők felkészültségével sincsenek minden esetben megelégedve. Ez természetesen összefügg a gyakorló óvodák, iskolák elhanyaNyugdíjasokról — nyugdíjasoknak a „fusízóbór jó szakember lehet Régi, jónevű mesterember iránt érdeklődtem a minap Szarvason. Olyan emberről szeretnék írni — hangsúlyoztam —, aki idős kora ellenére sem szakadt el a szakmától és szívesen adja át tapasztalatait a mai fiataloknak. . így jutottam el Kreszán Pál nyugdíjas bútoripari asztalosmester Béke utca 37. szám alatti lakására. A 66 éves, magabiztos fellépésű, testileg-lelkileg kiegyensúlyozott férfi minden szavát élvezettel hallgattam. Nem vagyok szakmabeli, de ha Pali bácsi mesél — aki több mint fél évszázada hódol bútoripari szenvedélyének —, magam is szerelmese leszek a faiparnak. — Szarvason születtem 1924-ben — magyarázza a mester..— Holub János kisiparosnál voltam inas ’36- tól ’40-ig. Nehéz idők jártak akkor a világra. Egy-egy asztalossegéd 20-25 mestert végigkilincselt, amíg állást kapott. Csak a legszorgalma- sabbja boldogult, aki becsületesen dolgozott és minőségileg is a legszebb munkát adta ki a kezéből. — Hogyan alakult a sorsa később? — Pár évig a mesternél maradtam. Voltam egy ide-, ig önálló mester, aztán, amikor megalakult a Szarvasi Mezőgazdasági és Faipari Termelőszövetkezet, én is beléptem, és használtam az eszemet a fejlesztéseknél is. — Saját felszereléseinket vittük be, így indult a munka. Kezdetben a hagyományos festett bútorokat készítettük. Amikor áttértünk a fényezett politúros bútorok • gyártására, sok jogtalan bírálatot kaptunk, de bebizonyítottuk: ezeké a termékeké a jövő. Fiatalkoromban — az inasévek után — munka mellett elvégeztem a négy polgárit, majd 1961—65 között Budapesten megszereztem az ipari technikusi oklevelet. Ezután 14 éven át műszákvezető voltam, 3 régi, jó barátommal valóság; gal „megváltottuk a világot”. Az én időmben települt át a szövetkezet a jelenlegi helyére. Ma is büszke vagyok arra, hogy neves ^személyek, intézmények, hivatalok részére speciális berendezéseket is gyártottunk. Én a szakma szerelmese vagyok, és állandóan 'képeztem magam, hogy a munkatársakkal együtt minél több és szebb bútort gyártsunk. — És az oktatás? — Hat éve mentem nyugdíjba, de a szakmunkástanulók képzésével tíz esztendeje foglalkozom. Nagyon szeretem a fiatalokat, mi is neveltünk a feleségemmel egy fiút, egy lányt és az a legnagyobb boldogságunk, hogy mindegyik családos, rendes ember lett. Szakma- és anyagismeretre, emberi magatartásra, szépre és jóra nevelem a tanulókat. Jelenleg 38 második és harmadik osztályost tanítok, a 35 első osztályost már nem mertem vállalni, hiába, az én erőm, egészségem sem végtelen. — Egyébként hűséges típus vagyok. Hosszú évek során többször megpróbáltak más munkahelyre, jobb feltételek közé „elcsábítani”, de nem mentem. A család kéri, maradjak otthon, megárthat az izgalom. De én amondó vagyok: amíg bírok, tanítok. Ne vigyük sírba a hosszú évtizedeken át szerzett szakmai tudást, — Szeretném, ha minél több fiatal választaná élethivatásul ezt a gyönyörű murikát. Mindig magyarázom nekik, ha kosztümös filmekben régi, szép bútorokat látnak, ország-, világjárás során múzeumokban, templomokban faragott tárgyakat szemlélhetnek, legyenek büszkék arra, hogy azokat a szakmai elődeik készítették. Elsősorban kézi munkával, hallatlan türelemmel, hozzáértéssel és szorgalommal. Magam is lelkes országjáró vagyok. — Milyennek látja a mai fiatalokat? — Kedvesek, aranyosak, vidámak és bohémek, mint mindig. Ami viszont nagyon fájó tapasztalat: többségük gyenge alapismerettel érkezik, az írás, olvasás és a matematika — ami ebben a szakmában nagyon fontos —, gyenge oldaluk. Általában a diákok 40-50 százaléka komolyan veszi a szakmát. Szerencsére a fennmaradó 55-60 százaléknak az egyharmada a harmadik évben a jókhoz csapódik. Van, aki eleinte alig döcög a tanulásban, a harmadik évet elméletből és gyakorlatból is jó eredménnyel végzi. Aki „fusizni” szeret, abból lesz a legjobb szakember, mert sokat gyakorol. Ary Róza Ez az énekes is én vagyok Koós János és a magyar nóta Egy kicsit meglepett, amikor Koós János nemrég megjelent új lemezén és kazettáján magyar nótákat énekelt. — Csak nem lett hűtlen a tánczenéhez? — kérdeztem tőle. — Szó sincs róla! Én ma is táncdalénekes vagyok. De az az igazság, hogy mindig is szívesen nótáztam. Olykor már a tévében is énekeltem magyar nótát. — Mégis, miért a lemez, a kazetta? — Régi tervem volt egy magyamóta-lemez. Most adódott a lehetőség. A Média Kiadó keresett meg az ötlettel. Kész anyagot tettek elém. Én meg nem tudtam nemet mondani. Igaz, kedvet is éreztem hozzá. így aztán rekordgyorsasággal, két nap alatt állt össze a felvétel. Tizennyolc nótát énekelt lemezre ifjú Sánta Ferenc és cigányzenekara kíséretével. Olyanokat, mint a címadó Nem tudok én megjavulni, józan ember lenni kezdetűt, aztán betyárdalokat, erdélyi nótákat. Beszélgetésünk alatt halkan szólt a zene. Természetesen a magyamóta-kazettá- ról. — Ügy érzem, szívesen énekelte ezeket a dalokat. És valahogy sajátos módon, nem úgy, ahogy a klasszikus magyarnóta-énekesek szólaltatják meg a dalokat. — Jól hallja! Valóban nem a kitaposott utat jártam. Nem hagyományos módon énekeltem. Nem a szép hangzásra törekedtem, hanem a szívből jövő, átélt dalolásra. S igaz, hogy eddig ismeretlen oldalamról mutatkoztam be, de azért ez az énekes is én vagyok. Megszólaltattam kedvenc dalaimat — a Születtem a Kiskunságon, a Százados úr, levelem van, a Józanságra nagy bennem az akarat kezdetűt. Az a véleményem, magyar nótákat csak az tud jól énekelni, aki átéli, magáévá teszi a gondolatot, amelyet e dalok hordoznak. Ezek a szövegek mind nagy történeteket mondanak el — .olykor mély drámákat, sors- tragédiákat — életről, halálról, szerelemről, szülőkről, hűtlen kedvesről, katonaságról. Máskor könnyedebb hangot ütnek meg, de mindig az élet apróbb, nagyobb gondjaival foglalkoznak. — A dalok jó része borról, mulatozásról szól. Nem gonApám is mulatós ember volt. dolja, hogy azonosítják majd a mulatós Koós Jánossal? — Nem tagadom, magam is szívesen mulatok magyar nóta és persze jó bor mellett. Apám is mulatós ember volt. Ma is emlékszem, amikor felemelte a poharat, mindig azt mondta. Isten áldja meg, aki kitalálta (a bort). Tőle tanultam a magyár nótákat. S ha meghallok valahol hat-hét cigányt játszani, nehezemre esik, hogy ne énekeljek velük. — És mi lesz a tánczenével, a népszerű Koós-dalok- kal? — Természetesen folytatom. Most is sűrűn fellépünk országszerte a feleségemmel, Dékány Saroltával. Gyakran kapunk külföldi meghívást is, legközelebb jövő tavaszra Ausztráliába készülünk. De addig is lesz egy új lemez világslágerekkel és jubileumi koncert október végén Miskolcon. Mert akár hiszik, akár nem, Koós János harminc éve áll a pódiumon, harminc éve énekel, dalol sokak örömére. Kádár Márta
