Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-27 / 252. szám

ükÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1990. október 27., szombat o Hamarosan kiderül? Ki gyilkolta meg húsz éve Labancz Anna miskolci ápolónőt...? „A miskolci ápolónő-gyilkosság” — így vonult be an­nak idején a közvéleményt élénken foglalkoztató bűnü­gyek közé a Kék fényből is jól ismert eset, ámely aztán „Felderítetlenek” elnevezésű dossziéba került. Azaz... egy nyomozócsoport tulajdonképpen azóta is dolgozik, hogy kiderüljön az igazság. Sőt, az ügy most ott tart, hogy a közeli napokban vádemelési javaslattal átadják a Borsod Megyei Főügyészségnek. Hogy ki a vádlott? Nem más, mint Farkas István, akit tizenkét évvel a miskolci dráma után, gyilkosságért életfogytiglani börtönbüntetésre ítél­tek... Es aki akkor 17 esztendős volt. Kollegánk, Tóth Zoltán, a Magyar Rendőr rovatvezető­je „Tettes lesz húsz év után” címmel feldolgozta a bűnü­gyet, arra is alapozva ismereteit, hogy közel két évtizeden át Miskolcon bűnügyi riporterként dolgozott. Könyve a közeljövőben, a Kurir-köny vek sorozat részeként jelenik meg. Az alábbi részlet is ebből való. F. I. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság bűnül­dözési osztályvezetőjének szobájában vágni lehetett volna a füstöt. Immár két hét telt el az ápolónő-gyilkosság óta, de a nyomozók egy lépéssel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Igyekeztek hát összegezni az eddig megtudottakat, és újabb nyomozási tervet kidolgozni. Mert az idő sürgetett. A Kék fény adása óta ugyanis egyre-másra terjedtek a pletykák, s már nemcsak Miskolcon, de szerte az országban. Sokan tudni vélték: magas kapcsolatokkal rendelkező orvos(nő) lehetett a tettes, s éppen miatta nem produkál­nak a rendőrök. Mások éppen a nyomozókat bírálták, szerintük ugyanis annyian voltak jelen a helyszíni szemlénél, hogy „nyom nem maradt” utánuk. — Vegyük sorra, mit tudunk eddig a tanúvallomások alapján — indítványozta az osztályvezető. Beosztottai egymás után mondták el, milyen jelentősebb nyomra bukkantak. — Legjobb barátnője, Istenes Erika elmondotta, hogy nem találta kiegyensúlyozott személyiségnek, olyan volt Labancz Anna, aki mindenkihez tudott ragaszkodni. Az utóbbi időben közléseiből azt szűrte ki: férjhez akart menni, hogy az egyedüllétet felszámolja. Több férfikapcsolatát is megemlítette a barátnő — mondotta O. főhadnagy, aki részletesen beszámolt arról, kikről tudott valamit is Erika. — Ellenőrizzétek valamennyit, pontos jelentést kérek — vágta el a beszélgetést A. alezredes, az osztályvezető. — Van azonban egy érdekes eset. Egy alkalommal bálba invitál­ták Annát. A megbeszélt randevúra érkezve nemcsak ismerősét, de egy másik férfit is ott talált a megbeszélt helyen. Barátja azt mondta: négyesben mennének, de ismerőse partnerét csak akkor engedik el, ha ők is felmennek a szülőkhöz elkérni a lányt. így azután egy kertes ház különálló szobájába mentek, s míg az ismerős a lányért indult, barátja erőszakoskodott Annával, aki nem hagyta magát. Sérülten tért vissza a Marx térre, ahonnan alkalmi kocsi vitte őt a nővérszálló­ra... Dobogó lépteket hallott... — Igyekezzék kideríteni a két férfi kilétét, s alaposan ki kell hallgatni őket, lehet, hogy közelebb jutunk a tetteshez — adta ki az utasítást az osztályvezető, majd K. főhadnagyhoz fordult. — Te mit hoztál nekünk? — Van egy fiatal pár, akik szombaton este ott voltak Katowicé­ben a kórháziak buliján. Éjféltájban átmentek a Polóniába, s onnan hajnali két órakor gyalogosan sétáltak a nővérotthonig. Itt még beszélgettek kicsit, s a férfi. Paszternák Antal elmondása szerint, hajnali 3 óra tájban — de inkább utána, mint előtte — váltak el. A nővérszálló bejáratáig kísérte barátnőjét—aki ugyanígy mondja el a történteket —, majd a férfi gyalogosan indult a Petőfi tér irányába a Szentpéteri kapuban. Az Erdei Termékfeldolgozó Vállalatnál járha­tott, amikor dobogó lépteket hallott maga mögött. Visszanézve egy futó alakot látott, aki — elmondása szerint — úgy szaladt, mintha üldözték volna, noha rajtuk s a vállalati éjjeliőrön kívül — aki az utcát seperte — ekkor senki nem volt a közelben. A fiatalember — aki jó futó lehetett, mert igencsak szabályosan szedte a lábát — elszaladt mellette, s a Petőfi téren, a Borsodi Szénbányák Vállalat székházánál tűnt el. — Hozzátok be Paszternák Antalt, hallgassátok ki részletesen, s próbáljatok robotképet összeállíttatni vele, ha vállalja. Ha mindez megvan, talán közelebb jutunk a tetteshez. — Lenne még valami — szólt közbe L. hadnagy. — Mondjad! — A nővérszállón lakók meghallgatása közben Orbán Margit ápolónő igen érdekes dolgokat mondott. Kolléganője részt vett a Katowicében rendezett összejövetelen, ezért nem a szokásos 22 órakor, hanem 23.45-kor váltottak. Ezután indult a kórházból a nővérszállásra. Amikor a szálló közelébe ért, észrevette, hogy La­bancz Anna ablaka előtt egy szőke hajú fiatalember leskelődött. Jó 10-15 méterre lehetett tőle, amikor a férfi feléfordult, s amint meglátta, ellenkező irányba távolodott, majd eltűnt a szálló sarkán. Miután ez az ápolónő tudott róla, hogy Kokovai Frigyes udvarol Annának, feltűnt neki, mit keresett egy szőke hajú férfi az ablaka alatt, amikor a Frici fekete hajú. Az Anna ablakánál lévő kandeláber fényénél egy pillanatra látta is a fiú arcát, s ha róla készült fényképet mutatnának neki, talán fel is ismémé. — Őt is hallgassátok meg még egyszer alaposan. Próbáljatok konkrét személyleírást szerezni. — Érdekes — vetette közbe D. őrmester —, szőke, 175 centi körüli férfiról többen beszélnek, hogy gyakran látták az éjszakai órákban a szálló körül őgyelegni. Talán szét kellene nézni a „kukko- lók” körében is. Vékony doktor semmire sem emlékszik — Nagyon életképes a javaslat. Már veheted is úgy, tiéd a megbízatás — hangzott A. alezredes hangja. — S mi van'azokkal az orvos házaspárokkal, akik nem sokkal a bűncselekmény előtt tértek haza a névnapi buliról? — Meghallgattuk valamennyiőjüket, s egy-két érdekesség az ő vallomásukban is akad — mondj a "H. hadnagy. — Nyolc házaspár volt vendégségben a Szentpéteri kapu másik oldalán, a nővérotthon­nal szemközt épült bérházak egyikében lakó orvos házaspárnál névnapi bulin. Hajnali 3 óra tájban indultak hazafelé. A Szentpéteri kapuban egy jogász házaspár elköszönt tőlük, ők gyalog indultak belvárosi lakásukra. Dr. Martin Sámuel — akit a névnapi buli közben elhívtak, s kocsiját kint hagyta — beszállt autójába, hogy a garázsba vigye. Felesége, s a két másik házaspár az orvosbérházba mentek, amely közvetlenül a nővérotthonnal szemközt épült. Dr. Vékony Emil oly sokat ivott, hogy semmire nem emlékszik, s felesége is, amint hazaértek, lefeküdt. Ugyanígy van a másik orvos­pár is, ők ráadásul az épület másik felén laknak, ahonnan nem látni a nővérotthonra. Dr. Martinná viszont kiment az erkélyre, cigarettára gyújtott, s várta a garázsok felől férjét, aki miután megérkezett, a vécébe ment. Ebben a pillanatban hallatszott a velőtrázó sikoly, s az üvegcsörömpölés a nővérotthon felől. Dr. Martinná kinézett az ablakon, s egy világos ruhába öltözött férfit látott futni a vetemé­nyeskerten át, de az pillanatok múlva eltűnt látóköréből. Később az asszony elmondotta: nem vakító fehér, inkább valami tompább fényű ruhaféleség volt a férfin, aki szőke hajú volt. Messziről látta, mást nem tud mondani róla. — Hát ez is valami — foglalta össze A. ezredes a hallottakat. — Igyekezzetek minél többet megtudni erről a szőke hajú férfiről, s újabb tanúkat felkutatni. Remélem, sikerrel jártok, mert az idő bizony ellenünk dolgozik... Még a helyszíni szemle során a nyomozók alaposan átnézték a meggyilkolt Labancz Anna holmijait. Retiküljéből egy zsebnaptár került elő, amelyben különböző feljegyzések mellett több monogra­mot és telefonszámot találtak a rendőrök. Ezek közül jó néhány különböző tudakozó — Mávaut, MÁV, különleges tudakozó — száma volt, ám kilenc monogram az első pillanatban semmitmondó­nak tűnt a bűnügyisek számára, ugyanakkor néhány név már ismert volt előttük, ugyanis a szállón lakók, vagy munkatársai telefonszá­mait jegyezte Labancz Anna fel ily módon. Három nyomozó kapta meg a feladatot: minél előbb tudják meg, kiket rejtenek a monogramok, s „tulajdonosaik” milyen kapcsolat­ban voltak Labancz Annával. A rendőrök gyors munkát végeztek. Már két nap múltán jelentették elöljárójuknak: végignézték a zseb­naptár adatait, s valamennyit sikerült beazonosítani. Ám — mi tagadás — semmivel sem jutottak előbbre, hiszen olyan neveket fedtek a monogramok, akik a szállón lakók, illetve Anna munkatár­sai elmondása alapján már ismertek voltak, többségüket már meg is hallgatták. Labancz Annát ketten várták Az egyik ilyen meghallgatáskor szóba került — s ezt többen megerősítették —, hogy Anna egy ízben randevúzott egy férfivel, akivel bálba mentek volna a Hámor étterembe. Ám nemcsak partne­re, de annak egy társa is várta őt a találkahelyen, aki arra hivatkozott, hogy lányismerősét csak akkor engedik el szórakozni, ha együtt mennek érte. így kerültek egy lakásba, ahol azután Anna partnere erőszakoskodni kezdett az ápolónővel. A lány nem engedett, a fiatalember viszont mindenáron! mee akarta kapni, s csak nagy nehezen sikerült a vérző sérüléseket szenvedett ápolónőnek kisza­badulnia szorult helyzetéből. A nyomozók ezt a szálat is szerették volna elkötni, ezért végigböngészték az erőszakos közösülésért elítéltek listáját. így akadtak rá Hordós Simon elítéltre, aki akkor a váci fegyházban töltötte büntetését éppen ilyen bűncselekmény miatt. Á fiatalember elmondotta: nem ő, hanem barátja, Tarpai Salamon volt az, akinek javaslatára több nőt cipeltek fel Daru utca 1. szám alatti albérletébe. Valamennyiükkel közösülni akartak, s ha ez nem sikerült, Tarpai nem ritkán erőszakoskodott is a lányokkal. 1969 februárjában történt, hogy az Avasi kávézóból Tarpai telefo­non beszélt meg randevút egy ápolónővel a Marx térre. Én — vallotta Hordós Simon — biztosítéknak kellettem ezúttal, hogy az ápolónőt lakására tudja csalni. Amikor találkoztunk, Salamon Robi néven mutatkozott be, míg engem Lacinak nevezett. Megjegyzem, minden lánynak ezen a néven mutatkoztunk be. Salamon mondta a lánynak, hogy menjünk el a barátnőmért, s utána megyünk a farsangi mulatságra. Labancz Anna — mert ő volt az ápolónő — ezt elhitte, s így Salamon albérleti szobájába mentünk. Én azzal az ürüggyel, hogy megnézem, mi van a lánnyal, magukra hagytam őket. Csak Salamon későbbi elmondásából tudom, hogy a lány nem akart lefeküdni vele, mire ő erőszakoskodni kezdett, egy-két pofon is elcsattant, de csak nem sikerült közösülnie az ápolónővel. Tarpai, a heves „lovag” Tegyük hozzá—s ez már az ismerősök és barátnők elmondásából vált ismertté —, Tarpai ugyancsak belelovalta magát a dologba, hajánál fogva a falhoz vágta Ánnát, majd megpofozta, ám az ápolónő annál jobban nem akarta a dolgot, minél hevesebb volt „lovagja”. Végül sikerült kiszabadulnia, s autóstoppal tért vissza a nővérszálló­ra. Bár a nyomozás nagy erőkkel folyt, tettesnek még csak a közelébe sem kerültek a rendőrök. Miskolc-, de országszerte is egyre újabb és újabb verziók kaptak szárnyra. Ezek szerint az ápolónőt prominens személyiség gyilkolta meg, ezért nem is akar tettest produkálni a rendőrség. Sokan dr. Martin Sámuelt, illetve feleségét vélték tettes­nek, akik emiatt állandó zaklatásnak Voltak kitéve. Nem véletlen, hogy el is költöztek az ország második legnagyobb városából. No, persze, ez csak olaj volt a tűzre. Újabb fordulat csak 1972 júliusában következett be, amikor a soroksári Duna-ágban folyamszabályozást végző egyik hajó matróza, Korompai László — aki az ápolónő-gyilkosság idején a Szentpéteri kapui kórház idegosztályán ápolóként dolgozott — azt kérte a kapitánytól: segítse hozzá, hogy néhány napra a hatóság lecsukja, mert a nővérgyilkossággal kapcsolatban hitelt érdemlő tudomása van a tettes kilétéről, s ezért most nagyon fél. A budapesti kollégák azonnal tájékoztatták a miskolci nyomozókat az ápolónő­gyilkosság ilyen új fejleményéről. Korompait kihallgatták, majd igyekeztek igen alaposan megvizsgálni személyét, környezetét. Kiderült: arra az éjszakára nem rendelkezik a férfi hitelt érdemlő alibivel, mert míg ő azt állítja, hogy albérleti szobájában aludt, szobatársa — aki a Miskolci Közlekedési Vállalatnál buszvezető volt — állítja, hogy nem járt otthon azon az áprilisi éjszakán. A hosszas kihallgatások nem vezettek különösebb eredményre, ám egyszercsak Korompai minden átmenet nélkül magára vállalta az ápolónő-gyilkosságot. Az őt kihallgató nyomozóknak ezeket mon­dotta: Elítélnek, majd kártérítést kapok „Tudatában vagyok annak, hogy a rendőrség előtt nem tudtam megnyugtatóan bizonyítani 1970. április 18-áról 19-ére virradó éjszakai hollétemet, mert lakótársam azt állítja, hogy nem tartózkod­tam albérleti lakásomban. Én nagyon sok éjszakát töltöttem a kórház területén, alig havi 4-5 alkalommal aludtam csak albérletemben. Mivel megnyugatóan nem tudom bizonyítani aznapi éjszakai hollé­temet, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább elvállalom ezt a gyilkosságot, amelyet nem tudom, hogy ki követett el az ápolónő sérelmére. Arra gondoltam, hogyha elvállalom a gyilkosság elkövetését, békén hagynak, áttesznek az ügyészségre, majd a bíróság úgyis el fog ítélni, hosszú börtönt fogok kapni. Ez idő alatt pedig a rendőrség megállapítja az igazi tettes kilétét, s engem rehabilitálnak, esetleg jelentős összegű kártérítést is kapok...” Bizony, ha tudta volna Korompai, hogy húsz év múltán sem lesz még tettese az ápolónő-gyilkosságnak, biztos, hogy nem mondta volna a fentieket. Ám a rendőrök természetesen alaposan utánanéz­tek Korompai viselt dolgainak, s egyértelműen megállapították: ő nem lehetett a tettes. Miként sokan mások sem, akik feltűnősködés- ből, vagy ki tudja milyen okból vállalták magukra az elmúlt években a szépségéről országszerte híres ápolónő, Labancz Anna meggyil­kolását. Érdekességképpen megemlíthetjük: a szörnyű bűncselek­ménnyel magukat vádlók között volt olyan fiatalember is, aki a gyilkosság időpontjában még nem is élt, vagy éppen a gyermekkor küszöbén járt. Bár ezt az ügyet sohasem tették ad acta, bő két év múltán mind kevesebbet került szóba az ápolónő-gyilkosság. Egészen addig, amíg néhány megszállott nyomozó sokadik alkalommal elő nem vette az iratokat. Ám addig még történt egy s más. TÓTH ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom