Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-24 / 249. szám

I: I multira­1990. október 24., szerda Ötvenhat mindenkié, egy és kikezdhetetlen Nemcsak '56-ra emlékeztek SARKADON, már jóval a vasárnapi szoboravató ün­nepség (képünkön) kezdete előtt sokan gyülekeztek a református templom szél­védett szögletében. Jöttek az anyókák koszorúval, vi­rágcsokorral a kezükben, könnyekkel a szemükben, fájdalommal a szívükben, és gyásszal a lelkűkben. Jöttek, mint ahogyan ellá­togatnak a sírhalmokhoz ha­lottak napján, hogy ott fel­villanjon még, hacsak villa­násnyira is az az arc, az a szem, a mosoly, ami vala­ha az apát, a gyermeket, a testvért jelentette, mielőtt elindultak nagyon rég, a hó­fútta csatamezőre. Aztán ül­tek csendben, sorban a szé­keken. vagy álltak egymás mellett az özvegyek, az itt- maradottak. a még élők. És emlékeztek. Miként Márton András, nyugalmazott hon­védtábornok is, ott, a szo­bor előtt: .........Az I. világháborúban e lesett 423 hősi halottnak a város lakói által emeltetett emlékmű itt, a református templom bejáratánál őrizte kegyeletes emlékét. Akkor alig tíz esztendővel a hábo­rút követően, az ország leg­kisebb falújában is emlék- • mű hirdette, hogy lakói az utókort is kegyelettel em­lékeztetik a hazáért életüket adó hős fiaikra. A II. világ­égés során áldozatul esett sarkadiak hozzátartozóinak, legalább 350 özvegy és árva, több, mint 16 ezer napon át csak remélték, hogy eljön még az idő, amikor a sze­retet, a hűség a kegyelet jeléül már nem lopva, köny- nyeiket nem visszafojtva helyezhetnek* el egy-egy vi­rágszálat a II. világháború sarkadi hősi halottainak és áldozatainak emlékművénél.” Majd így folytatta: — „Engem még ebben a református iskolában taní­tottak hazaszeretetre, dicső­séges hagyományaink tisz­teletére. Itt tanultam meg, mit jelent magyarnak lenni, itt plántálták a lelkűnkbe az istenhitet, a tízparancsolat szentségét. Ma szabad és demokratikus országban em­lékezhetünk meg hőseink­ről. Azt senki nem vitathat­ja el tőlünk, hogy ‘ezt a vi­lág által csodált és üdvözölt, ám semmivel sem támoga­tott 1956-os forradalomnak és idegen hatalom által vér- befojtott szabadságharcunk dicsőségének, valamint a nyomdokain kialakuló több- Dártrendszerű csendes for­radalomnak köszönhetjük.” Orsó utca 43: Nagy Imre-emléktábla Emléktáblát avattak va­sárnap a II. kerületi Orsó utca 43. számú ház falán. Ebben az épületben élt és dolgozott Nagy Imre mi­niszterelnök 1949. november 2-a és 1956. november 4-e között. Az ünnepélyes leleplezés­nél Lőcsei Pál, Nagy Imre barátja és harcostársa ün­nepi beszédében emlékezte­tett arra: a ház a magyar történelem része, olyan rek- vizituma, amelyre az utókor méltán büszke lehet. Egye­bek között e házban öntötte végső formába a miniszter- elnök a híres július 4-ei be­szédet, amely hosszú idő után az első tisztességes megnyilatkozás volt a ma­gyar közéletben; megköny- nyebbülést és reménységet keltett a magyar társadalom­ban. Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra történő emlékezés része volt, hogy koszorúzási ünnepséget tar­tottak a rákoskeresztúri Űj köztemető 301-es parcellájá­ban, a Műegyetemen nagy­gyűlést' rendeztek, és sor ke­rült a magyar szabadság- harcosok első világtalálkozó­jára is Budapesten, miköz­ben ez utóbbi résztvevői fel­keresték az 1956-os harcok ■ színtereit. * * * A Rádiónál a koszorúzást sajnálatos közjáték zavarta meg: a márványtábla ugyan­is még a „régi” szövegű. Vé­gül kompromisszum szüle­tett, s az emlékvirágokat a Bródy Sándor utcai, tavaly elhelyezett táblán helyezték el. Beszéde végén hangsúlyoz­ta: „Sarkad városa összefo­gott, hogy az ország 125 vá­rosa és közel háromezer köz­sége közül 173.-ként emlé­ket állítson a II. világhábo­rú során áldozatul esett, sa­ját fiainak. A szülőföld, s e gondolat ihlette saját szü­löttjét, Búza Barna szob­rászművészt, hogy megalkos­sa az áldozatok dicső emlé­Tizenkét fájó nap — Az ön számára mit je­lent október 23-a? — kér­deztük az orosházi ünnep­lők egyikét, miközben a vá­rosi tanács nagytermébe igyekeztünk. — Lehangol, hogy ilyen , kevesen jöttek el a közös emlékezésre. Az, ami történt hazánkban az utóbbi másfél évben, nem független 1956- tól. A most bontakozó új élet és az akkori tettek kö­zött, törekvések között nagy a hasonlóság, számomra ezért is jelenti a mai nap a jövendő reménységet —vá­laszolta Pintér János espe­res. Az orosháziak kedd este emlékeztek meg a 34 évvel ezelőtt kitört forradalom eseményeiről, hőseiről, ál­dozatairól. Az ünnepi (kö­zös) asztalnál a pártok kép­viselői foglaltak helyet, ez­zel is jelképezve, hogy a vá­ros polgárai a kétéves poli­tikai csatározások után meg­nyugvásra vágynak. Az ün­neplők egv perces néma fel­állással adóztak azoknak az emléke előtt, akik egy élet­re beírták nevüket a világ- történelembe. Ezután dr. Gulyás Mihály polgármes­terjelölt lépett a mikrofon­hoz. — Nehéz szólni megható- dottság nélkül a forrada­két megörökítő művét. Le­gyen ez az emlékmű engesz- telés az árvának, az özvegy­nek és hozzátartozónak, le­gyen fáklya és jelkép az emlékezőnek, legyen örök mementó mindannyiunk számára.” Ezt követően leplezte le Búza Barna szobrászművész alkotását, amelyet hamar beborított az emlékezés, a szomorúság, a fájdalom vi rágtengere. lomról, hisz három évtize­den át nyilvánosan nem em lékezhettünk meg róla. Ha említették 1956-ot, általá ban szennyet szórtak rá — mondta a szónok, majd fel­elevenítette a XX. század Európájában a magyarság legszebb és- legfájóbb 12 nap­jának történéseit. Bencsik Elek, a Pofosz ne­vében azokra az orosházi barátokra emlékezett, akikkel 1956. október 23-án együtt indult el a vasútállo­másról a város főterére, és akikkel együtt 1957. január 17-én elhurcolták. Az ünnepség további ré­szében Varga Zoltán or­szággyűlési képviselő osz­totta meg gondolatait az egybegyűltekkel. — Október 23-a olyarl ün­nep. amelyet először ünne- Delhetünk hivatalosan. Ta­valy még nem jegyezték e napot a naptárok piros be­tűvel, mégis emlékeztünk. Most is azt kell mondanom, törékeny ez az ünnep, mert kevesen vagyunk. A város­ban körülnézve szomorúan tapasztaljuk: a mi váro­sunk. szűkebb hazánk nem öltözött zászlódíszbe, itt-ott hiányoznak a nemzeti színű lobogók. Bízzunk benne, hogy szomorúságunk időle­Ez az út már a miénk lehet Körösladányban tegnap délután Szatmári Lajos, az ’56-os helyi forradalmi bi­zottság elnöke leplezte le a forradalom emlékére a Pe­tőfi téren fölállított kopja­fát. Dr. Laczó Pál ünnepi bes z édéb e n ki h an gsú ly ózta, hogy ez a kopjafa emlékez­tesse a ma élőket arra, hogy ’56-os elődeik már akkor megpróbáltak elindulni azon az úton, amely talán ma már a miénk lehet, amely min­den katonai tömbtől függet­len. demokratikus Magyar- országba vezet. Az emlék­művet Szujó Antal katolikus plébános fölszentelte, Dienes Sándor református lelkész pedig felavatta. Miután a koszorúkat, virágokat elhe­lyezték, az ünnepség részt­vevői átvonultak a művelő­dési házba, és ott meghall­gatták a forradalom résztve­vőinek visszaemlékezését az egykori körösladányi esemé­nyekről. A tudósításokat készítette: Béla Ottó, Csete Ilona, Kovács Erzsébet, László Erzsébet, Molnár Lajos. Koszorúzási ünnepségek Az 1956-os októberi forra­dalom és szabadságharc hő­seire emlékeztek a Kerepesi temető 21-es parcellájában kedden este. A sírokon friss virágok, az emléklapokon szegfűk, s mindenütt égő gyertyák jelezték: sok szá­zan jöttek kegyeletüket le­róni. Azok emléke előtt tisz­telegni, akik a legtisztább forradalomért áldozták a legtöbbet: az életüket — ahogyan beszédében András- falvy Bertalan művelődési miniszter fogalmazott. A kormány képviselője a for­radalom és szabadságharc hőseire úgy emlékezett: ők közemberekből hősökké, óriásokká magasodtak, fele­lősséget vállaltak az orszá­gért. Ezután elhangzott az ’56- os kegyeleti bizottság felhí­vása: a Kerepesi temető 21- es parcellájában jövőre, a forradalom és szabadságharc 35. évfordulójára állítsanak emlékművet, méltó módon tisztelegve az elesettek em­léke előtt. A gyertya- és fáklyafény övezte parcellában koszorút helyezett el Andrásfalvy Bertalan, a Kegyeleti Bizott­ság. az MDF józsefvárosi III. kerületi, rákospalotai, pest­újhelyi, újpalotai szervezete, az SZDSZ csepeli szervezete, a Fidesz, az SZDP, a Széche­nyi Társaság, az Erdélyi mű- . vészeiért alapítvány, a Ma­gyar írószövetség, a Bajcsy- Zsilinszky Társaság, a Ma­gyar Színházművészeti Szö­vetség, a Vasutas Szakszer­vezet. a Raoul Wallenberg Országos Egyesület, a Nem­zeti Parasztpárt és a Magyar Politikai Foglyok Szövetsé- Politikai Foglyok Szövetsége. A koszorúzási ünnepség a díszszázad díszmeneté­vel ért véget, majd a hősök emlékére megkondult a ha­rang. „Szív, gondolat, tett-Csorvásért Csorváson október 21—22 —23. nemcsak munkaszüneti nap volt, hanem — ünnep is. A köztársaság kikiáltásá­nak egyéves évfordulója és az 1956-os forradalom em­léke mellett, a régi hagyo­mányok szerint minden év­ben a Teréz-nap utáni va­sárnap tartják a búcsút. Ilyenkor hazatérnek a távo­li családtagok, jó ismerősök. Ugyanakkor, immár két éve — a hagyományok ápolására a településen élők és az in­nen elszármazók összetartá­sára — alakult meg a Csor- vásiak Baráti Társasága, amely éves közgyűlését a búcsú napjához igazítja. Ek­kor számol be az elnökség több mint 200 lelket szám­láló tagságának végzett te­vékenységéről. így történt ez most is. Dr. Tóth-Molnár Antal, a baráti társaság elnöke • el­mondta, hogy a „Szív, gon­dolat, tett — Csorvásért” jelmondat alatt életre hívott társaság 1988. június 18-án csupán a tenni akarásban volt egységes. A tagok mindegyike szívügyének val­lotta szülő- és lakóhelye ha­gyományainak ápolását. Mindannyian kifejezték óha­jukat a közösségi szellem erősítéséért, a faluközösség kialakításáért. A szűkös anyagi és egyéb feltételek hiányában a cél csupán vágyálomnak tűnt, ám a kol­lektív összefogás, a tenni- akarás hamar eredményhez vezetett. A baráti társaság ma Csorváson a legnagyobb szervezett erő, tagjainak szá­ma napról napra emelkedik. Kezdeményezésükre létrejött a Csorvási Híradó, amit sa­ját költségen, ingyenesen juttatnák el tagjaikhoz: So­kan csak ebből a havilapból értesülhetnek szülőhelyük mindennapi dolgairól. A helyhatósági választás előkészületi szakaszában a baráti társaság elnöksége egyhangú szavazás után úgy döntött: él a jelöltajánlás le­hetőségével. Ajánlásukat a lakosság kedvezően fogadta, és szeptember 30-án, a hely- hatósági választás napján a polgármestert és a 13 tagú önkormányzati testület to­vábbi 9 tagját szavazatával a baráti társaság listájáról választotta. A közgyűlés résztvevői el­fogadták az elnökség beszá­molóját, és hozzászólásaik­kal támogatólag szóltak a jövőbeni tervek megvalósítá­sa mellett. Ezt követően megválasztották a baráti társaság új vezetését, elnök ismét dr. Tóth-Molnár Antal lett. Végül a nagyközség pol­gármestere, Szilágyi Meny­hért átadta Páter Szőke Já­nos, a németországi Kö- nigsteinben élő katolikus papnak a Csorvás nagyköz­ségért emlékplakettet. Ilyen módon is kifejezve a telepü­lés köszönetét azért a jóin­dulatért és támogatásért, amelyet a Páter hosszú ide­je tanúsít a helyi célok meg­valósítása érdekében. A közgyűlés után a meg­jelentek — és mások is — a katolikus temetőbe men­tek, lélekharang-szentelőre. F. I. A szerző felvétele Harangköszöntő A harang a ravatalozóval szemközt, új ácsolpt alatt ./J. áll. 1911 óta szolgálja a maga módján a népet. Mostanáig a Petőfi, más néven Nagy-majorban' állt, az egykori Weinckheim-birtokon. Hajnalban éb­resztette az embereket, de nemcsak a munkába szántás­kor hallatta hangját, hanem a kapa, kasza letételére is jelt adott. Az életet szolgálta. Mostantól a gyászolókkal együtt tiszteleg, Pados Pál ezermester varázsolta szinte újjá. A hagyományőrző klub nevében Mázán András szólt az egybegyűltekhez, méltatva, hogy ez is egy apró jele az összefogásnak. Aztán következett az egyházi szertartás. Szentelő, minden oldalról, majd messze szálló ének — az élőkért és holtakért. „Jézusomnak szívén, megnyugodni jó ..

Next

/
Oldalképek
Tartalom