Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-06 / 235. szám
1990. október 6., szombat o F BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET „Üdvözöllek Ukrajna” Olvastam, hogy Göncz Árpád köztársasági elnökünk a napokban látogatott Ukrajnába, mely ország ugyebár nem mesz- sze van. A Fideszesek bizonyára* lelkesen kiáltottak fel: Helló Ukrajna! Én, mivel már idős vagyok, csak annyit mondtam: Üdvözöllek Ukrajna. Ezt is egy kissé kételkedő és félős örömmel. Kételkedve és kissé félve, mivel forr Közép-Európa, a Szovjetunió, Kelet, mondhatjuk az egész világ, a jó és a rossz, s ez a közös üstben fővő kása már oly sokszor megégette torkunkat. Most is félve ízlelgetem részemről, bár elismerem, hogy ki sem maradhatunk a fogyasztásából. Remélem, most nem az odaégett alját fogjuk kapni. Én beleszülettem az első világháborúba, pendelyes voltam a ’19-es őszirózsás forradalomban, foltozott nadrágú gyermek a tragikus Trianon utáni gazdasági, lelki-erkölcsi nyomorúságban és munkanélküli fiatal a lelkesítő, de erőtlen, társadalmilag szétzilált, ellentmondásos, túlzóan nemzeti érzésű Hor- thy-korszakban, majd katona, s mint ilyen, 1943-tól, nem egészen nyugodt lelkiismeretű tartalékos honvéd zászlós Ukrajnában. Higgadó, de még hívő lélek. Odakinn a honvéd elnevezéssel dilemmánk keletkezett, mert sokunkban feltolult a gondolat, hogy mit keresünk — ha honvédők vagyunk — fegyverrel Ki- jevben, a Pripjat mocsarakban hátrálva, a kifosztott, nyomorúságos sorsba került egészséges, bátor ukrán nép között, mely történelmében évszázadokon át vívta nemzeti fennmaradási harcát hol a magyarok, polovecek, katolikus lengyelek, litvánok mellett, vagy éppen ellenük, majd a tatárok, oroszok, kozákok ellen, vagy mellettük, a pravoszláv hitet is felvéve. Homályosan tudva ezeket és gondolkodva, igyekeztünk ezért a lehető legkevesebbet ártani nekik, sőt barátkoztunk velük (mint később a lengyelekkel is), s közben földelgettük elesett társainkat, komoran szemléltük Korostenben, a Dontól visszavonult, flekktífuszban ott elhalt és a kórház mellett eltemetett magyarok ezreinek fakeresztes erdejét, s lélekben égve vonul- gattunk vissza ’fogcsikorgatva és fohászkodva, a nyugati ég peremére nézve: „ott van valahol a mi hazánk”. S az ukránok? Ha ütöttünk — visszaütöttek. Ha poharat emeltünk—ittak velünk. Megosztották csajkában, lavórban főzött utolsó krumplijukat, s lehetőleg ők is kíméltek minket, mert e népben is, a nagy kényszerszövetségen belül, ott parázslott, akárcsak a mi történelmi évszázadainkban,- a valódi nemzeti önállóság, függetlenség vágya'. Tudtak rólunk ők is. Ezért barátkoztak, de azért harcoltak is, támadtak minket folytonosan, amikor kellett, a hatalmas erdőségek, síkságok, mocsarak védelmében, különülve bolsevista-orosz, fehér-orosz, lengyel, ukrán, partizán osztagokra, kiképzőtáborokra. Az egyik ilyen ukrán tábor körzetébe tévedtünk be 1944 fagyos-havas januárjában, a nagyváradi 25. könnyű hadosztály egész parancsnokságával, törzsszázadával. Á részünkre teljesen esélytelen helyzetben, várva az eseményeket, hozzánk lovagolva, a partizánparancsnok felkereste kíséretével kisóci Kálmán Imre vezérőrnagyot, s megismerkedve egy rossz, zsuppal-kóróval fedett tanyában tárgyalt vele, majd minden következmény nélkül, teljes felszereléssel elengedtek bennünket. Sőt, vezetőt is adtak az első gépkocsiba, nehogy a tőlünk nem nagy távolságra működő orosz partizánok közé hajtsunk. „Mi szabad Ukrajnát akarunk, vonulunk Kiev felé, a magyarok nem ellenségeink, —hallottuk utólag — elhatározásuk magyarázataként, a hadosztály I/a. hadműveleti-osztályának tisztjeitől. A vezető segítségével ki is jutottunk abból a térségből, épségben. Azután jóval később, a háború és hosszú fogság éveinek végével, mi, részben hazaérkeztünk az új élet ígéretébe, majd az érthetetlen, eltorzult évtizedekbe, azonban jótevőinket — az ukrán nemzeti partizánokat, „bandákat” — szétverték, megsemmisítették a szovjet haderők. Ilyen a kifürkészhetetlen jövő, a sors. Azonban a parázs csak akkor alszik ki, ha utolsó szikráját is széttapossák, kioltják. S a szabadságvágy, a parázs nem aludt ki a nemzetek lelkében — az ukránokéban sem. Tűz lett belőlük, s most izzik az üst. Fő a kása, enni kell belőle, de vigyázva. Gorbacsovban és híveiben felébredt az orosz nép lelkiismerete, s erőszak helyett a megértő barátságon, kölcsönös megbecsülésen nyugvó szövetség van kialakulóban nagy szomszédunknál, békére törekvő együttműködési készség az egész világgal, az óriási problémák megoldása érdekében, melyek hatása alól nem vonhatja ki magát élő ember, nép, nemzet, de államszövetség sem. Az ukrán események, s a látogatás hírére ezek az emlékképek és gondolatok kezdtek kavarogni, főni bennem, mint a tőlünk Keletre oly gyakori, tápláló pompás egytálétel — a kása... Bálint Tibor Nem a tükör a görbe Korunk hőse Istenem, gondolta V. V., azaz Vékonypénzű Valdemár, milyen régen volt, még az ánti-ánti világban, vagyis úgy az ötvenes évek táján, amikor az a találóskérdés járta: Miért jobb az újság a rádiónál? Mert az újságba csomagolni lehet! Bizony, használtuk is mindenféle célra, olykor még a kis zsíros kenyér is ott kuncogott benne. Na de ez régen volt, hol van már a tavalyi hó... Most a rádió a jobb. Ott lehet csudadolgokat hallani. Az apropó a hó és tél, ami közeleg. Ha más nem jelzi, a hajléktalanok holt biztosan. Szörnyű. Bár nem mindenkinek. Mert hellyel- közzel ésszel él az ember. Mint az a hapsi, múlt szombaton a rádióban. Tudják, az aki hajléktalan is, meg havi 40—50 ezer forint boldogtalan tulajdonosa. Nem sajnálom tőle, mert ha hátán a háza, keblén a kenyere, vagyis sem ingó, sem ingatlan vagyona nincs, legalább pénze legyen bőven. Valami neki is csak jár. Az, hogy felettébb könnyelmű, hát Istenem, nem tehet róla. Az egyik ember zsugori, a másik takarékos, a harmadik meg mint ő, szórja a pénzt, mint megtudtam a rádióból. Lehet, hogy én is szórnám, hisz mit tudom én mit csinálnék, ha 40—50 ezer forintom jönne össze havonta adómentesen. Talán én sem lennék képes rá, mintő, hogy a napi 500forintot félretegyem. Na de hagyjuk, mikor lesz nekem olyan dolgom, hogy ilyen félre tegyem- ne tegyem gondom lenne. Hacsak föl nem csapok én is hajléktalannak. Nem is kellene hozzá más, csak az elszánás. Fogni magam, itthagyni csapot-papot, az utolsó garasomból fölmenni Pestre, a többi már jön magától. Kiszállok a vonatból, jól szétnézek a Keletiben, s elrebegem: ez lesz a főhadiszállásom. De, ha nem, a hapsi receptje szerint járok el—van még pince, padlás, lépcsőház—, s el is hiszem neki, utóvégre 10 éves gyakorlat van a háta mögött. O csak tudja. Én meg követem. A pénzszerzésben is. Mondjanak a népek bármit, hogy rosszak az emberek, vagy szegények, persze ilyenek is vannak, de mégis összejön a lóvé, hacsak túlságosan tutyimutyi nem vagyok. Márpedig azt rám se lehet fogni. S milyen jó, hogy valaha amatőr színjátszó is voltam, így nem kerül nagy fáradtságomba megjátszatni magamat. Persze mindig mást alakítok, attól függően, hogy kit akarok megvágni kisebb-nagyobb összeg erejéig. Tudni fogom ránéztéből, ki az, aki szó nélkül ad, s ki, akinek ki kell imádkozni a pénztárcájából a pénzt. S még azt is képes vagyok megsaccolni, kit hagyjak békén. Vagy mert ézrem, hogy nincs neki, vagy mert olyan, hogy ha előtte esnék is az éhségtől össze, az sem hatná meg. Szóval, menne az a bolt. Hát ilyesmik jártak a fejemben, amikor mégjobb ötletem támadt. Megy a fene a Nagy Faluba és gyötri magát a sok kérincséléssel, lábát lejárva nap mint nap, ennél nagyobb vállalkozásba kezdek. Tanfolyamot nyitok jó pénzért, továbbadom, persze kibővítve eme elméleti tudásomat. Vagyis talpraesett hajléktalanokat képzek ki. Sőt, arra is megtanítom őket, hogy a napi dohányt jobb még azeste feladni az otthon maradt családnak, mint rászokni a mintahapsim pénzpolitikájára: a tékozlásra. Bár a több ezer éves példabeszéd a tékozló fiúról meggondolandó. Vass Márta Fenyeget a polgármesterjelölt Túl az önkormányzati választások első fordulóján egyre-másra érkeznek bejelentések az úgynevezett „visszás” dolgokról. S nekünk, többek között az is feladatunk, hogy utána nézzünk ezeknek. Ám felelősséggel csak azok közlésére vállalkozhatunk, amelyek valóságtartalmáról meggyőződtünk. Úgy gondoljuk, olvasóink egyetértenek álláspontunkkal. Ebben a kis jegyzetben a konkrét eset taglalása nélkül csupán a jelenséget próbáljuk bemutatni. Megyénk egyik patináns kisvárosában a polgármesteri székre többen pályáztak. Közöttük a pártok által támogatott és független jelöltek egyaránt. S bár nem szokás előre a medve^ bőrére inni, az érdemes jelöltek egyike mégis ünneplésbe kezdett. A jó hangulatú társaság mi másról is beszélgethetett volna, mint az ellenjelöltek alkalmasságáról és arról: mi lesz, ha emberünk ül majd a tekintélyt kölcsönző bársonyszékben. A vetélytársak méltatása néhány „tömény” lehörpintése után viszonylag hamar befejeződött. Közös nevezőre jutottak: főhősünk verhetetlen és a mezőny többi tagja minimum írástudatlan, ha nem is a szó igazi értelmében. Néhány , józan" vélemény még arra is kiterjedt, hogy egynémelyik ellenjelölt milyen éghajlat alatt érezné jobban magát. Ki, kit, hová küldene a legszívesebben. Ilyen lényeges kérdések tárgyalásakor hamar elérkezik a záróra, s indulni kell hazafelé. Polgármesterjelöltünk, feleségével az oldalán, kicsit pityókásan dülöngélt a főutcán. Nagyokat nevettek és elemezték: a leendő polgármester úr milyen intézkedéseket hoz majd hivatalba lépésekor. Az asszonyka, ahogy az illik is, segítségére volt az első tervek kidolgozásában. Máris mondta, hogy kolléganőjének tanácsházán dolgozó férjét feltétlenül ki kell rúgni. Es nem lenne igazi javaslat a javaslat, ha nem indokolta volna. A majdnem polgármester feleség, „first lady” elmondta: munkahelyén bizonyos állásbetöltés véleményezésekor néhány hölgy és a tanácsi ügyintéző neje ellene szavazott. Példátlan, fakadt ki a bársonyszék várományosa. Ez tűrhetetlen, kiálltotta teljes felháborodásában. Majd ő megmutatja, vele nem lehet packázni! A szó tettet követett, még aznap este felkeresték a „helytelenül” szavazókat (pontosan három személyt). Nem is akár hol, hanem a saját lakásukon. A munkatársnők, mint a gyanútlan bárány nyitottak ajtót a váratlan, de nem idegen látogatóknak. A leendő városatya rögtön a lényegre tért és párja érdekeinek képviseletéhez látott. Előbb szép szóval próbálta véleményének megváltoztatására rábírni a ház asszonyát, külön-külön mind a hármat. Ám mind hiába. A vendéglátó kolléganők nem tágítottak. Kifejtették, hogy a nevezett hölgy nem érdemes a kollektíva bizalmára. A munkáját ugyan becsülettel ellátja, de erőszakos magatartása, rosszul értelmezett szókimondása többször hozta hátrányos helyzetbe a munkatársakat. S nekik bajkeverő nem kell. Mondanunk se kell, a majdnem polgármestert nem elégítette ki a válasz. Magából kikelve rohanta le a feleségét nem támogató hölgyeket. „Ha én leszek a polgármester, majd rendet csinálok” — kiáltotta tajté- kozva. Nemcsak a ti állásotok, hanem a férjeitek munkahelye is veszélybe kerül, fejezte be aznapi eredményes kampányát a fenyegetőző polgármesterjelölt. Papp János Privatizálás az integráció árnyékában A kelet-európai úgynevezett szocializmus államai most pri- vatizálódnak a Szovjetuniótól és netán egymástól is, ami fölöttébb káros, még akkor is, ha belefáradtak a „közösségben az erő” szajkózásába. Míg itt mindenki másfelé húzta a szocializmus szekerét, addig Nyugat- Európa államai integrálódtak. Belátták, hogy azon a fokon túl csak a társas fejlődés viheti tovább az emberi civilizációt. Győzött az értelem és az értelem trónja mögött helyet foglaló lelki erő. Rájöttek, hogy az emberiség elérkezett fejlődésének ahhoz a pontjához, amikor végképp el kell vetni a barbarizmus és az erőszak minden formáját, ha biztosítani kívánják az emberi társadalom további fejlődését. Sem a nagy természetet, sem a benne élő emberiséget nem lehet tovább károsítani büntetlenül. Hogy az ismét felhalmozódott mennyiségi változásokat, minőségi változás kell kövesse. A liberális civilizáció még megélt a jelszavakból is, de ma már tudjuk, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszó sosem valósítható meg, mert engedni kell az egyikből, hogy a másik is érvényre juthasson. Ahhoz, hogy egyenlőség legyen, engedni kell a szabadságból. Nemcsak önmagukkal, de egymással is meg kell egyezni a konzervatív, a radikális és a progresszív erőknek, ha az emberiség tovább akar lépni. Ennek lehetünk tanúi a független nyugati államok egységesülésénél, ahol — úgy látszik — az egymás elleni politikai szervezkedés ki van iktatva, ezáltal egy hatalmas erőt képviselő közösség jön létre, ahol az integrálódás a nemzetközi munkamegosztásban csúcsosodik ki. Ez lesz az alapja a továbbfejlődésnek. A nyugati integráció bizonyítani látszik, hogy téves az a felfogás, miszerint társas viszonyok csak legyőzőnek között alakulhatnak ki. Itt nincs legyőzött; a győző pedig az értelem. A katonai elnyomó társadalmak korában (perzsa-, görög-, római hatalmak kora) vitte diadalra Pál apostol a keresztyén vallást azzal, hogy kijelentette: „ Az emberek mind testvérek, mert egy Atya gyermekei”. így válhatott a keresztyén vallás haladóvá a maga korában. Ez volt a leigá- zottak pszichológiai társulása a haladásért. Meggyőződésem, hogy a szétforgácsolt emberi társadalom nemcsak egymás letaposá- sa árán juthat előre, mert nem csak parazita életmód ismeretes a természetben, hanem szimbiózis (együttélés) is létezik. Azt mondják, hogy az emberi társadalom a fejlődés legmagasabb- rendű terméke, mert elmével rendelkezik, akkor ez a „gondolkodó nádszál” (Pascal) tegyen is valamit, amíg nem késő. Az emberiség fejlődésének eddigi története során bekövetkezett anyagi és szellemi elkülönülése gátjává lett a további előrejutásnak, ezért ezt fel kell adni. Az egymás iránti harag- vást nem kell csupán azért fenntartani, hogy valaha a megbékélési parola is létrejöhessen. A jelenleg belső privatizációval is küszködő kelet-európai államok is szeretnének a nyugati államokhoz integrálódni. Énnek közeli sikere eléggé kilátástalan, mert a nyugati államok, államszövetségek egy újabb revolúciós változás előtt állnak. Ezt a közöttünk álló nagy szakadékot — ilyen erőnléttel — alighá tudnánk átugrani. Nagy a lépéshátrányunk. Csatlakozásunk első lépcsője a belső és egymás közötti egységesülés lehet, hogy erőt gyűjtsünk a nagy integrálódáshoz. Ez bizony nem lesz könnyű ezeknek a még minid békétlenkedő népeknek, politikusoknak. Ezt pedig meg kell tenni, különben kioldhatatlan fékjei lehetünk a megindult nyugati integrációnak. Tóth Ferenc ny. gazdasági tanár Elmagyarositott románok? Romániában újabb nacionalista szervezet alakult: a Tineretul Liber című bukaresti napilap tudósítása szerint Marosvásárhelyt létrehozták az „elmagyarosított románok demokratikus szövetségét”, amelynek kinyilvánított célja „helyreállítani a történelmi igazságot tagjai etnikai hovátar- tozását és nemzetiségét illetően”. A szervezet tagjai — a lap szerint — azok közül kerülnek ki, „akiknek őseit az idők folyamán erőszakosan elmagyarosították, akiket megfosztottak népük nyelvétől, kultúrájától és szellemiségétől. A magyar kisebbség szélsőséges szárnya a magyarok elro- mánosításának hamis tételével igyekszik elkendőzni a nyilvánvaló valóságot. Tulajdonképpen újabb zavarkeltő forgatókönyvről van szó, amely rendkívül veszélyes a román nemzetre nézve. így történhetett meg, hogy a Romániában élő elmagyarosított románok — mintegy egymillió 700 ezer lélek (ennyi volt az utolsó, 1977-ben tartott hivatalos nép- számlálás szerint a Romániában élő magyarok száma — A Tud.) még mindig a római katolikus és református egyház nyilvántartásában szerepelnek és paradox módon magyar nemzetiségű román állampolgárokként tartják nyilván őket” — írja a lap. A Tineretul Liber a továbbiakban azt ismerteti, hogy az elmagyarosított románok a román parlamenttől kérték: dolgozna ki törvényt, amely „egyszer s mindenkorra megoldja a rumán nép ellen elkövetett hatalmas történelmi igazságtalanságot”. Az „elmagyarosított románok demokratikus szövetség?” kinyilvánította, hogy nem ismeri el a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, mivel „etnikai és nemzeti entitásként nem képviseli őket”. A szövetség a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Vatra Ro- maneasca tagjának tekinti magát. A lap állítása szerint a szervezethez eddig közel ezer kérés érkezett be, amelynek aláírói nevük megváltoztatását és román nemzetiségük elismerését kérik.
