Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-13 / 241. szám
úkÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. október 13-, szombat „Nádunk és nádasunk elegendő vagyon” | Kéznél is volt, olcsó is volt ___________ A lápvilágok egyik legelterjedtebb növényével, a náddal már sokan foglalkoztak, mint kutatás tárgyával. Hogy csak néhányukat említsem, itt merül fel Ecsedi István, Györffy István és nem utolsósorban Szűcs Sándor (Szeghalom díszpolgára, aki éppen az idén hetven esztendeje kezdte meg néprajzi gyűjtőmunkáját) neve. Szeghalom határát a török hódoltság idején ismét teljesen birtokába kerítette a víz, mivel a másfél évszázados pangás alatt elpusztultak azok a nyúlgátak, amelyek a szántóterületekről távolabb szorították a mocsarakat, vízjárásokat. Újból felvirágzott a pákászélet, a rideg- pásztorkodás. Az elvadult tájat az 1711-es újratelepülés után még hosszú ideig nem sikerült megzabolázni. így jellemzi a település határát a XVIII. század középen az akkori főbíró, az úrbéri rendezéssel kapcsolatos jelentésében: „...nádunk és nádasunk elegendő vagyon.” „...ezen földnek lapos volta miatt kénytelenítettek vagyunk gátakat nagy fáradtsággal tartani.” A nád ilyenformán történt kiemelése nem véletlen, hanem fontos, hiszen e növény mint nyersanyag az élet minden területére befurakodott. Kéznél is volt, olcsó is volt. A nád betakarítása, már növekedésének folyamán, nyáridon is munkát adott a lakosságnak. Amikor beért, szárba szökött, az emberek csónakkal bejárva a vidéket, megfelelő „bokrot” kerestek, ahol szép magas és sűrű nád nőtt. Az ilyen bokrok sok hold- nyi területet is kitehettek. A kiszemelt bokrokat azután megjelölték, majd rendszeresen ellenőrizték e jelek meglétét és tisztán tartották a hozzá vezető csapást. A nád aratása télen folyt, mikor a jég a víz hátán annyira meghízott, hogy elbírta a szán súlyát. Ekkor, tiszta hideg napokon (vékony porló hó, vagy tisztajég kellett) a férfiak kimentek napkeltével és napnyugtáig aratták a nádat. Két módon dolgoztak. Vagy egyedül, nádvágóval (körülbelül 1 méteres nyélen 20—28 centis acélpenge), vagy nádtolóval (4—5 méteres nyélen 50—60 centiméteres kovácsoltvas tolólap) ketten-hárman. A levágott nádat öles kévékbe (egy ember átérte) kötötték, és szállításig a kévéket egymásra keresztbe fektetve tárolták. Nádvágóval naponta 60—90 kévét, nádtolóval pedig 250-300 kévét tudtak learatni. A szállítást szekérrel vagy szánnal végezték. A faluban a portákon a kévét felhasználásig, esetleg eladásig talpára állítva kúpba rakták. A Szeghalmon betakarított nád „zsidó” kereskedő (zsidónak nevezték a görög vagy örmény számazású kereskedőket is) révén Nagyvárad, Békéscsaba és Mezőtúr piacain lelt gazdára. Ide általában „félöles” nád került, és száz kévéért kapott a kereskedő öt váltóforintot. A nádkereskedelem egészen a XIX. század közepéig virágzott, mikor is a folyószabályozásokkal végét vetettek. A nád legjellemzőbb felhasználása az építkezésben tapasztalható (tetők még napjainkban), ami külön szakmát hívott életre, a nádalókét. Ok voltak azok, akik rendes, kétosztatú házakat építettek nádból úgy, hogy még a kemence vázát és a kéményt is ebből a gyúlékony anyagból építették be. Egy nádház ára öt váltóforintot ért, míg egy jó minőségű csizma párja két forint hetven krajcárt kóstált. Azonban nem ment veszendőbe a nád többi része sem, hiszen bugájából nagyszerű taplóhelyettesítő anyag készült, az öreg haszontalan náddal pedig a kemencét fűtötték fel. Ez utóbbival kapcsolatos a XVIII. század végi rendelet, mely meghatározta, hogy egy prédikátornak tüzelőként, portánként hat kéve nád, az oskolamestemek pedig „ágyanként” 2—3 kéve a járandósága. A nád évszázadon keresztül biztosított nyersanyagot az itteni lakosságnak, mivel az 1827. évben is — a már említett gátak ellenére — Szeghalom 21700 hektáros területének egy- harmad részét borította zsom- békos-nádas in- govány, melyből a községnek jelentős bevételei származtak, évente átlagosan 200—250 váltóforint. Bár a mocsarak az elmúlt száz évben eltűntek, mégis ha július elején valaki végignéz az aranyló búzatáblákon, bizony még sok helyen ott ring a búzaszálakkal együtt a nád is, a múltat idézve. Kele József A visegrádi vár és kertje Mentik a menthetőt Műemlékvédelem társadalmi összefogással Az előre gyártott panelek, a szürke betonrengetegek korában visszavágyunk az „emberszabású” építkezések korába. Nem véletlen, hogy a családi házak építészeti megoldásaiban szaporodnak a boltívek, hogy a formák gyakorta emlékeztetnek a paraszti építkezésre. Ez a vágy hajthat bennünket, hogy felfedezve a még jelenlévő, ám romos állapotú régiségeinket, tegyünk valamit! Manapság már nem csupán az a ház érdemel védelmet, amelyikre rátették a táblát. Minden fontos, ami a múltat tárgyi mivoltában menekíti át a jövőnek. Az elmúlt esztendőkben sokszor hallottuk a biztatást: őrizzük emlékeinket! Megalakult az Országos Honismereti Bizottságon belül a műemlékvédelmi albizottság. Egyre többször hallottunk a bizottságról. Ám azt is tudjuk: meglehetősen kevés anyagiakkal rendelkeznek. Pedig ez a tevékenység csak nyeli a forintokat. Mégis, miben bíznak? — ezzel a kérdéssel fordultunk Vecsei Józsefhez, az Országos Honismereti Bizottság titkárához. — Meglehetősen nehéz ilyen körülmények között eredményeket elérni. Mindenesetre sajátos eszközökkel szeretnénk a figyelmet felhívni a műemlékek védésére — addig, amíg nem késő. A műemlékvédelemmel nagyon sokan foglalkoznak. Az egyik feladatunk, hogy a könyvtárosoktól, az építészektől, a pedagógusoktól, a levéltárosokig — munkacsoportokat szervezzünk. A különféle információkat összegyűjtjük, s ezek birtokában kezdhetjük a konkrét szervezést. —Egyre-másra szaporodtak a különféle körök, egyesületek, mind azzal a céllal, hogy legalább a környezetünkben mentsék, ami menthető. Milyen kapcsolatot alakítottak ki ezekkel a csoportokkal? — Se szeri, se száma ezeknek a csoportoknak. Többnyire még a Hazafias Népfront égisze alatt jöttek létre. De ha nem, akkor is igyekszünk információkkal ellátni őket. Itt vannak például a várbarátkörök. Az Országos Műemléki Felügyelőség irányításával, ám helyi munkával tataroznak várakat. — S az egy üzem, egy iskola mozgalom? — Székesfehérváron az Ikarus kezdeményezte. Először a királykert felújítását vállalták, majd folytatták egy teljes utcasor rekonstrukciójával. Somogy megyéből jó néhány termelőszövetkezet újított fel régi kastélyt. — Miként segíthetik a vállalkozókat? — A legutóbbi albizottsági ülésen erről esett szó. Javasoltuk, hogy azok a gazdálkodó szervek, magánszemélyek, akik műemlékeket hoznak helyre, vagy műemlék jellegű épületeket újítanak fel, valamiképpen mentesüljenek az adózás alól, vagy levonhassák a költségeket az adóalapból. Legalább tízezer jelölt, s ugyanennyi jelöletlen műemlék található országunkban. Manapság a lényeg: menteni a menthetőt, s nem kérdezik, milyen céllal: lehet belőle üdülő, szálloda, irodaház, ki tudja még, mi minden. Tapasztalható egyfajta pezsgés. — Ilyen körülmények közepette könnyebb, avagy nehezebb a műemlékvédelem? A.kérdésre dr. Román András, az Országos Műemléki Felügyelőség osztályvezetője ad választ: — Tömören azt mondhatnám: is-is. Könnyebb, mert az utóbbi években megnőtt a társadalmi érdeklődés, a felelősség- tudat. Egyre többen ismerik fel: ha most nem cselekszenek, holnap már késő. Nehezebb: mindenki tudja, hogy egyre kevesebbjut a kulturális tevékenységre. S pénz nélkül bizony a legjobb akarat is kevés. Hozzánk néhány évtizeddel ezelőtt is érkeztek levelek, amelyben arra panaszkodtak: mennyi lakást lehetne építeni a műemlékekre fordított összegekből. Most a levelek azért „fenyegetőznek”, mert nem védjük eléggé emlékeinket. — Talán éppen ez az oka annak is, hogy keresik a partnereket, a segítőtársakat. — Azzal, hogy a Hazafias Népfrontnál külön bizottság jött létre, a kapcsolatunk erősödött. Ugyanilyen fontos a kapcsolat- tartás a Városvédő Egyesületek Szövetségével. A műemlékvédelemnél a puszta állagvédelem is gondot okoz. A legkritikusabb példák között említhetném a gödöllői kastélyt. Ötletpályázatot írtak ki a hasznosítására, de annyira leromlott az állapota, hogy egyelőre fogalmunk sincs, mi lesz vele. A visegrádi vár rekonstmkciója meglehetősen lassan halad. Ott végül is felismerte a Pilisi Parkerdő Gazdaság, hogy a hasznosításra kiírt pályázat irreális. így —jobb híján — maguk láttak hozzá az állagmegóváshoz. Szerencsére egyre több a helyi kezdeményezés. S talán ebben bízhatunk leginkább: ha helyi összefogással mentik a menthetőt. Erdősi Katalin A rómaiak idején „burgus” Dunaföldvár öreg tornya Dunaföldvár nevét az őskorban már kiépített nagyméretű földműveiről kapta. A II. században, a rómaiak idején Duna- földváron őrtorony (burgus) állt, amelynek az út ellenőrzésében volt fontos szerepe. A község középkori településmagja a Várdomb a Templomheggyel. A Várdomb a leginkább védelemre szoruló déli oldalon épült az öregtorony, az 1510-es években, a még a XII. században alapított Szent Péter apátság és a fontos dunai révátkelőhely védelmére. A négyzetes alaprajzú, kőből épült torony földszinti része maradt meg a legépebben, amely eredetileg egy tér volt. Bejárata a legvédettebb helyen, a nyugati oldalon nyílt az első emeleten. A belső emeleti terek közlekedését a nyugati oldalon elhelyezkedő lépcsőépítmény bonyolította. A terek megvilágítását reneszánsz ablakok biztosították. Dunaföldváron már 1529- ben tartózkodtak török csapatok. A város a budai szandzsákba tartozott, és zsoldos haderővel háromsoros tömésfallal vették körül. A város a töröktől véglegesen 1686-ban szabadult fel. A toronyhoz a XIX. század elején L alakú toldaléképületet építettek, a XVIII. század végén is állt itt már egy épület. Ennek északi helyisége börtönül szolgált. Erre utalnak a megmaradt és a helyreállítás során bemutatott börtönablakok, valamint a kutatáskor előkerült cellák osztófalai, amelyeket a padozatban jelölnek. A torony környékén több épületre utaló falmaradványt találtak, köztük egy XVII. század elejére tehető török kori gazdasági épület nyert bemutatást. S.E. A gödöllői kastély napjainkban A nád vágó felszerelése: nádtoló, nád vágó, jégpatkó, fabocskor és fapapucs
