Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-13 / 241. szám

1990. október 13., szombat

o

KÖRÖSTÁJ

BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET

„Tudsz magyarul is, akkor minek beszélsz románul...?”

(avagy egy szerkesztő töprengései)

Egyetlen nap hordaléka

Mit gondolsz — mondta kedves barátom —, mért tiltották valaha a jobb úriházaknál a gyerekeknek az újságolvasást? Azért — felelte szokása szerint választ sem várva —, hogy az élet durvaságait idő nap előtt meg ne ismerjék. Szóval védték őket az élet vad szelétől, később úgyis sokáig ki lesznek annak téve. Nem gondolod, hogy manapság a felnőtteket sem ártana megóvni az egyre süvítőbb szelektől?

Bölcs mosollyal hallgattam, két okból is. Ad. 1. Semmit se érne, ha elzárnánk magunkat a mégoly kellemetlen valóságtól is. Sőt. Ad. 2. Barátom úgyis el fogja mondani mindazt, amit akar. Ha közbeszólok, csak olaj a tűzre. Hagyom hát.

Tudod — folytatta önmagát —, egyetlen nap, egyetlen újság elég ahhoz, hogy moralizáló rohamot kapjon az ember. Itt van például az egyik keddi lap. Első oldalán keretben A sátán ivadéka címmel a mezőkovácsházi szörnyűség. Ha azt mondom döbbenet, nem mondtam semmit. De jobb is, mert valahol hátul az agyamban fölmerül, hogy pár évvel ezelőtt, valamelyik csabai kollégium konyhás asszonya, már azt se tudom, mi volt, mesélt egyes fiúk sátáni társaságáról. Vele ugyanis bizalmasak voltak. En meg annyira bárgyúnak, s hihetetlennek tartottam az egészet, hogy eszembe se jutott utána nézni.

De menjünk tovább, kiemelve három riportot, hiszen, bár kellene, mindent mégsem lehet fölsorolni. Az egyik a pesti István kórház igazgatója elleni hadjáratról szól, pont az igazgatóválasztás előttre időzítve. Egy megsértődött orvosnő indította, rágalmakat szórva, és újságcikk lett belőle. Ám itt az igazság csak kiderült, mint erről ez a másik újság másik cikke az újra megválasztás után beszámolt. Nincs hepiend viszont a másik történetben, amelyből az világiig ki, hogy egyes egyházi körök sem mentesek az ármánytól, bosszútól. Ennek a négy gyermekes református pap. Juhász Levente a megmondhatója, a több éves kálváriájával, melynek során egyházi felsőbbsége igencsak világi módon tesz-vesz. Nem felejti, hogy a lelkész szóvá- tett egy, a kripták körüli törvénytelenséget.

Ám ez mind semmi ahhoz képest, amit az egyneműek közti szerelemről megtudhatsz egy egész oldalas írásból, míg vegyes érzelmekkel végigolvasod. A Dream Night Clubot, a „meleg üzletet”, ahol most éppen „fiús nap” van, két hónapja nyitotta Ági, „szerelmével, Mariannái”. Aztán a műsorszámok ecsetelése következik önkielégítéssel tarkítva, majd egy külföldi üzletember és két partnerének az intimitásai. S egyebek: mely bárokban lehet ismerkedni az utca és a vasútállomásokon kívül. Stb. Stb. Végül egy titkolt „szerelem”. Az egészet valami hamis, gusztustalan érzelgősség lengi körül. Hol van ez az Őrült nők ketrece és a Kémek a lokálban című filmektől, amiken agyon nevette magát az ember a homoszexualitás bizarr helyzetein. A legvégén pedig szomorú mosollyal nyugtázta azt a mély érzést, ami két embert életre-halálra összekapcsolt.

Az egyetlen nap csak hazai hordalékából mennyi mindent lehetne még említeni, de kettő is elég lesz. A méregtől alig láttam az Itt a piros körüli tehetetlenség miatt. Nem igaz, hogy nincs rá megoldás. Ami pedig az úszósport táján elhatalmasodott, azt legjobban a négy nagy levele jellemzi. Ez a „Nyílt levél mindenkihez, aki szereti az úszást és szeret minket” olyan, mint egy könyörgés Damyi, Egerszegi, Szabó és Güttler részéről, hogy „...legyen elég a hatalmi harcból, a sportág lejáratásából, az állandó vitákból.”

Más területek is megszívelhetnék.

Vass Márta

____a___ . .................

B

ernstein nyugalomba vonul?

„Bún gasit stimati ascultato- ri! Aici Radiodifuziunea Ma- ghiara, Stúdióul din Seghedin, emisiunea de nationalitate in limba romana.” Vagyis: „Köszöntőm a kedves hallgatót, itt a Magyar Rádió Szegedi Stúdiója, román nyelvű műsorunkat hallják.” Először 1980. július

26-án hangzott el, s noha annak idején a szolnoki stúdió székházának falán ezt nem örökítette meg külön márványtábla, a hazai románság életében mindenképp fontos esemény volt. Mert nyilvánvaló, egy nemzetiség számára jeles történés az anyanyelv ápolása, a kultúra és egyáltalán a mindennapok közvetítése. Az adások felelős szerkesztője kezdettől fogva Stefan Fratean, aki hosszú ideig — egészen ez év nyaráig a televíziós adások szerkesztőjeként is dolgozott. Vajon miként látja az ő sajátos aspektusából nézve a román nemzetiségi műsorok hatását? Talán a kérdés így meglehetősen direkt, hiszen nyilvánvaló, hogy rendkívül nehéz felmérni egy-egy műsor hatását, hogy valójában eljutott-e a befogadókig? Ám a szerkesztőnek mindenképpen kell valamilyen fogódzóval rendelkeznie, rohanó világunkban is meg kell találnia a visszajelző rendszert. Ön megtalálja-e?

Önmagunkat csaptuk be

— Egy kissé élőbbről kezdem. Néhány évvel ezelőtt elég lett volna hivatkozni szövetségünk állásfoglalására, elővenni a hivatalos politika állásfoglalását „a nemzetiségi politika megvalósításáról”. Esetleg idézni néhány olvasói levelet munkánk bizonyságául. Természetesen csak ezeket figyelembe véve, akkor is önmagunkat csaptuk volna be, napjainkban pedig végképp hamis képet kaphatnánk ilyen szemlélettel arról, valójában kiknek és milyen hatékonysággal szólunk mi? Bár lehetőségeink korlátozottak, nem vagyok egy szobába zárkózó típus, eleget járom a falvakat ahhoz, hogy nyugodtan kijelenthessem: egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal, amit mondjuk az utóbbi tíz esztendőben elértünk. Felületes sommázás- sal talán felfogható lenne mindez egy vaskos önkritikával is, de többről van itt szó...

Kollégánk itt rövid hallgatással „folytatja”, talán azon töpreng, mondja-e vagy sem, amit már más fórumon is kifejtett. Nevezetesen, amikor az ATEAS körkérdésére válaszolt. Az MTA és a szegedi tudományegyetem történettudományi folyóirata — egyebek közt — azt tudakolta ismert újságírókhoz, nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó szakemberekhez intézett körkérdésében, hogy az 1945 után végbement középeurópai társadalmi és politikai változások tekintetében mely jelenségcsoportokat, tendenciákat emelne ki abból a folyamatból, amely elvezetett a térség nemzeti, etnikai kisebbségeinek jelenlegi válságos helyzetéhez? Továbbá azt, hogy mik a feltételei annak, hogy a magyar és a román nép feszültséggel terhes viszonya megváltozzon, és a békés jószomszédi kapcsolat útjára lépjen?

—Csak megerősíthetem amit megközelítőleg egy esztendővel ezelőtt mondtam, vagyis már maga az is tragikus, hogy a téma sokáig nyilvánosan fel sem vetődött, noha önmaga körül mindenki nagyon jól érzékelte — igenis válság van! Senki nem merte kimondani, hogy a hazai nemzetiségek — a mienk is — az indentitásvesztés veszélyébe kerültek. A kisebbségek szempontjából megalázó módon elhitettük, hogy mindaz, ami számunkra alapvetően fontos, nyilvánvaló lenne, abszolút természetes, azt az állam kegyes juttatásaként kaptuk meg. Es ennek szószólója éppen az államilag fenntartott érdekképviseleti szerv volt. Lehet, hogy ez is (sőt biztos vagyok benne!) hozzájárult ahhoz, hogy ez a szervezet nemrégiben széthullt, mert rosz- szul töltötte be feladatát.

Mint a társadalom egésze

— Mondja meg nekem őszintén, hogy miért háborodik fel egy újságíró azon, hogy mi saját ügyeink megvitatásakor az anyanyelvűnkön beszélünk? Hogyan használható fel mindez — akár tetszik, akár nem, de mégiscsak erről van szó — ellenünk?! Jó, jó, tessék bekalkulálni a mondandómba, hogy indulatos vagyok, de mégirtkább, hogy érzékeny. Mert mindany- nyian érzékenyek vagyunk, de valahogy én úgy vélem, egy magyarországi román nemzetiséginek nem illik érzékenynek lennie. Miért nem illik, tessék mondani? Az itteni kisebbségi lét ugyanolyan bajokkal küszködik, mint a társadalom egésze. És, ha már az iménti példát szóba hoztam, Ön például teljesen elképzelhetetlennek tartja, hogy egy megyei napilap státuszába ne „férjen bele” román nyelven beszélő munktárs, mondjuk azon egyszerű oknál fogva, mert száz kilométeren közös a határ Romániával. Jó, most mondhatja, hogy maradjak a saját házunk táján.

— Nem, nem mondom, de azért egy kicsit elkanyarodtunk az eredeti kérdéstől.

—Sajnos, semmivel sem jobbak a hallgatói visszajelzéseim, mint más tömegkommunikációs eszközöknek. Ez azt is jelenti, hogy bármilyen igazán konkrét adatot nehéz felvonultatni arra vonatkozóan, hogy hányán hallgatnak bennünket, s valójában arról szólunk-e, amire leginkább kiváncsiak. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a határ másik oldalán több hallgatónk van — ez értelemszerűen következik a románul értők számából is —, mint itthon, s ez mégin- kább vonatkozik a televíziós adásokra. Egyébként tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy a tíz esztendő alatt mindenről igyekeztem-igyekeztünk információkat közvetíteni, a román nemzetiségieket érintő kérdéseket a magunk módján feldolgozni, felvállalni a belső híd szerepét. Persze, hogy ez milyen hatékonysággal sikerült, azt nem én vagyok hivatva megválaszolni.

— Van-e lehetőség a továbblépésre, hiszen saját fogalmazása szerint is, messze még a lehetőségek határa.

—Feltétlenül, hiszen egyértelműen örülnünk kell a műsoridő jelentős bővülésének. Talán néhányan az olvasók közül is tudják, hogy szeptember negyedikétől — szemben a korábbi heti félórával — majd kétszeri félórával —"hétfő kivételével minden nap húszperces adásunk van, kora este 18.20 órától. Csakhát, hol? Az URH-n, amelyről sokak csak szeretnék bebizonyítani, hogy mindenütt fogható, s hogy majd minden készülék alkalmas a vételére. Miközben a Szabad Európa azon gondolkodhat, hogy középhullámon adhasson... Ezt a mégiscsak többszörösére bővült lehetőséget szerintem leginkább arra lehetne kihasználni, hogy tovább formáljuk a nemzetiségi öntudatot, de a lehető in- dirrektebb módon, tehát sok-sok hiteles információval, s nem úgy, hogy naponta azt mondjuk, kedves méhkeréki vagy pusz- taottlakai hallgatóm, légy büszke, hogy román vagy, s harcolj az utcátokban a jogaidért. Ez így sose fog eredményre vezetni. Nekünk éppen a közös szálak bemutatásával lehetne eredményesebb a propagandánk, csak közben egy pillanatig se feledjük el, hogy már a nyelvünk is kihalóban van! Mert ugye, azt senki • sem gondolhatja komolyan, értelmesen gondolkodó emberek között, hogy én történetesen ellentéteket szítok magyar és román között, ha arra bíztatom, Te, kisebbséginek számító lakótársam, a városházán beszélj csak bátran románul, ha románnal találkozol, s ne fogadd el, hogy tudsz magyarul is, akkor minek beszélsz románul? Hát mi értelme van akkor nemzetiségi politikáról beszélni, ha ez a talán háromezres kisebbség még az anyanyelvét is kiveszni hagyja.

Sajátosan értelmezett kompromisszum

Persze mi magunk is hibásak vagyunk, mert nem bízunk kellően önmagunkban. Mert nem merjük még magunkkal sem elhitetni, hogy alkalmasak vagyunk valamit előmozdítani, egy ügyet vinni. Látja, most oda lyukadtam, ki, amit már szóba hoztam fentebb, vagyis, mindez az össztársadalomnak is problémája. Pedig önbizalom nélkül a legbonyolultabb politikai struktúra sem működhet jól. Még valami idetartozik! Az a kérdéskör, amit a régi vágású dossziékban a „kompromisszumok keresése” alcímet viselték. Sokan a kompromisszumot úgy képzelik el, hogy mi feladjuk érdekeinket és értékeinket, belemegyünk a hátrányos helyzetbe. Mert nem tudjuk elfogadtatni, hogy ugyanazon kérdésről másnak más a véleménye, hogy aki velem szemben ül, az attól még lehet tisztességes ember, mert mást gondol. Azért tudok üdítő példát is említeni: alakult nemrég Csabán egy klubunk, bár lehet, hogy túlzás így emlegetni, de valahogy rövid idő alatt olyan jó dolgokat sikerült ebben a közösségben megszervezni, hogy talán magunk sem hittük. Ez is egy picinyke lehetőség ahhoz, tegyünk az ellen valamit, amitől én nagyon félek, vagyis, hogy mégis olyan gyorsan sodródunk az asszimilálódás felé.

— Márcsak hatásánál fogva sem kerülhetjük el a televíziós műsorokat, amely szintén szerves része a hazai nemzetiségi politika érvényesítésének.

Meghiúsult utazás '

— Persze, hogy a lehető legtöbbet teheti közös dolgaink közös mederbe tereléséért. Felelős szerkesztőként dolgoztam nyolc esztendeig a műsorok készítésén, több-kevesebb sikerrel. A főnökeim jószerivel any- nyira nem szóltak bele munkámba, hogy alig-alig tudták, mi kerül képernyőre. Egyszer eljött egy lehetőség, hogy kiutazhassunk Svájcba filmet készíteni a St. Moritz környékén élő, 30 ezer (!) reto-románokról, akiknek nyelve hivatalos Svájcban, és központjukban, a 40 ezres Chur városában önálló tv-rádió szerkesztőségük van, s akiket mellesleg mi a nyáron már vendégül láttunk. Egy nappal az utazás előtt azonban meghiúsult az utazás, és én azóta nagyon szomorú vgyok. És, miközben most naponta ingázok békéscsabai lakásom és szegedi munkahelyem között, sokat gondolkodom azon, vajon meddig jutottunk mi a kommunikációs hatékonyságot tekintve, hacsak a meglévő lehetőségeinket nézzük.

— Nemrégiben megalakult a Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatala, vezetője Wolfart János. Úgy hírlik, Ön lesz a hivatal román referense.

— Minek cáfoljam, valóban „váltásra” készülök, de még nem döntöttem. Úgy érzem, amit újságíróként és szerkesztőként megtehettem nemzetiségünkért, megtettem. Talán az új munkakör más módon kínál lehetőséget arra, hogy többet tehessek az eddig mindig elodázott, de talán hozzánk mostanában mégiscsak közelebb került lelki kiegyezésért.

Fábián István

Leonard Bernstein, a XX. század leghíresebb és legelismertebb amerikai karmestere és zeneszerzője megromlott egészsége miatt egyelőre kénytelen visszavonulni a koncertezéstől karmesterként és zongoraművészként egyaránt — így szólt a New York-i bejelentés. A zenekedvelők azonban nem akarják hinni, hogy a rendkívül népszerű művész eltűnhet a pódiumról, már csak azért sem, mert amióta a világ világ, karmester önként még le nem tette a pálcát.

Bemsteinnek — talán mert korábban szenvedélyes dohányos volt — a tüdejével gyűlt meg a baja, de orvosai remélik, hogy az átmeneti pihenés lehetővé teszi számára a visszatérést.

„Lenny” több szempontból is legendává lett. Ő volt az első amerikai karmester, akit méltónak ítélt magához a világ egyik első, addig csak európai maestrokkal dolgozó együttese, a New York-i Filharmonikus zenekar. O volt az első, akinek sikerült életművében ötvözni a musicalt az úgynevezett „komoly zenével” s mindkettőben izgalmast, maradandót alkotni. Ő volt az első, aki pódiumon, majd világszerte — Magyarországon is — vetített tv-sorozat- ban ellenállhatatlanul népszerűsítette és magyarázta a zenét elsősorban —de nem csak—gyerekeknek. O volt az első, akit — 12 évi közös munka után — a New York-i Filharmonikusok a zenekar tiszteletbeli örökös vezetőjévé választottak. Ő volt az első, aki a közismerten méltóságteljességre törekvő karmesteri céh tagjai közül szabadszájú kijelentéseket tett a szexről — köztük meglepő, sőt sokkoló nyilatkozatokat saját életéről — s hol nyilvánosan kiállt egy ügy mellett, hol hirtelen egészen mást karolt fel.

Karrierje során Leonard Bernstein a világ legkiválóbb zenekarait vezényelhette, köztük a jeruzsálemit, a bécsit, a londonit, a Tel Aviv-it, a bostonit és a Los Angeles-it, de szívesen lépett fel kevésbé ismert együttesekkel is. Pályatársaitól megkülönbözteti,, hogy nagyon sok fiatal karmester mondhatja és mondja el magáról: Bernstein fedezte fel, vagy segítette a nagyon rögös pálya kezdetén.

Neve a hatvanas évek végén bemutatott West Side Story óta összeforrt a Broadway musicalvilágával, s a kritika minden egyes musicaljét a műfaj jelentős továbblépéseként értékelte. Ugyanakkor modem, kicsit jazz-es hangzású „komolyzenei” művei meglepő módon ugyancsak sikert aratnak a közönségnél.