Békés Megyei Népújság, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-01 / 205. szám

1990. szeptember 1., szombat

o

Kopogtatás nélkül a közös szobába

A kockás papírt már régen magam elé tettem, kezemben ócska golyóstollamat forgatom, hosszú percek óta. Hozzá kellene kezdeni a tegnap „felvett” cikk megírásához, de képtelen vagyok szabadulni a haszontalan gondolattól: képzeletbeli helikopteren fellibbenek az egekig, s valami csoda folytán már kívülállóként pillantok le önmagámra és felteszem a kérdést: Vajon mit tartogat az idő annak az embernek, aki most itt ül az unalomig ismert szerkesztőségi szobában? A holnap, holnapután és a tegnap, tegnapelőtt között, azaz ma próbálok valamit kitalálni a nagybetűs sorsból, az emberekből, a valóságból, egyszóval a pillanatról, amelyben élünk... Már-már vészesen zuhanni kezd megálmodott gépmadaram lefelé, már-már a fejemen érzem a földbecsapódás fájdalmát, „halálos” ébredését, már-már a révedezésem a semmibe foszlik, amikor kopogtatás nélkül, nyikorogva megnyílik az ajtóm. Mielőtt eszmélhetnék, vagy bármiféle kérdés fogalmazódhatna meg bennem, a középkorú férfi — mellette 8-9 éves forma kisfiú — kérdés nélkül bemutatkozik:

— Szekeres István vagyok, ő pedig Szabolcs, a kisfiam. Ne haragudjon, hogy magára törtem, de egyszerűen be kellett nyissak ebbe a szobába. Tudja, annak idején mi itt laktunk, ez volt a nagyszobánk...

Talán ezt a századmásodpercnyi kapcsolatfelvételt nevezik a tudósok metakommunikációinak, talán ez a pillanat kerül legközelebb a nagybetűs Időhöz, talán ez a pillanat az, amelyről úgy érezzük, hogy már átéltünk egyszer... Hiszen nem kell elmondanom az ismeretlennek, folytassa csak nyugodtan, a világ legtermészetesebb hangján avat be titkaiba:

Vallatószék a karácsonyfa helyén

— 1944 végén költöztünk ide, amikor a szovjet parancsnokság elhagyta ezeket a falakat. A legszebb gyerekéveim következtek, itt, Békéscsabán az úgynevezett Jaczina-házban, a Népújság mai szerkesztőségi épületében. A főépület földszintjén élt a már özvegy tulajdonosnő — az ingatlan államosítása után a fiához költözött Pozsonyba —, az emeleten Farkas Ernő doktor úr és családja lakott. Látom, szépen rendben tartanak mindent, ám az udvar sokkal, de sokkal szebb volt annakidején. Középen japán sziklakért, amott a tűzfalnál rózsalugas, emitt pedig vörös salakút vezetett a garázshoz. A levegő tele volt virágillattal. Bennünket 1950-ben költöztetett ki az Államvédelmi Hatóság. Nem gondoltam, hogy néhány év múlva visszatérek még ide, teljesen más körülmények között. De addig oly sok minden történt velem. Nyolcadik után kitanultam az üveges szakmát. Tovább akartam tanulni, s a miniszter engedélyezte, hogy a gimnázium első osztályából magánvizsgát tegyek. Sikerült, beiratkozhattam a nappali második évfolyamába. De akkor jött 1957. szeptember 16-a, am ikor a politikai rendőrség testnevelés óra előtt letartóztatott. Fekete Pobjedával jöttek értem — az egyiket Deáknak nevezték — és pontosan ebbe a szobába hoztak! Oda, ahol legszebb éveimet töltöttem. A karácsonyfám helyén ócska szék állt, arra kellett letegyem derékszíjamat, üvöltöttek rám, próbáltak lelkileg összetörni, s láttam, hogy az ablakon most rács feszül. Aztán felvittek az emeletre, egy másik szobába, ahol 15-20 ember várt

rám és két 150-es égő világított az arcomba. Közben mindenki üvöltött és kérdeztek. „Nem jobb lenne a 10 évet megosztani a többiekkel is?” „Kik a társaid?” — és ehhez hasonlókat. Még 18 éves sem voltam akkor. Egy hónapot töltöttem a valla- tóim kezében, majd jött a bírósági tárgyalás.

Még nem is mondtam miért. Az orosz megszállás után plakátokat ragasztottam a városban, hosszú hónapokon keresztül. Még a politikai rendőrség ajtajára is kitettem a „Ruszkik haza!” feliratút. Saját magam írtam a szövegeket. „Alakítsuk meg a szocialista ifjúsági szövetséget!” „Le a keleti és nyugati imperialista hatalmakkal!” Rettenetesen nagy árat fizettem érte. Ha őszinte akarok lenni, nem a szocialista társadalmi rendszer ellen volt kifogásom. Sőt, inkább elkötelezett híve voltam az eszmének, már amit egy 16-17 éves, állandóan a könyvtárban ücsörgő fiatalember felfoghat a világból. De az oroszok támadását, a reformokat akaró Magyarország katonai letiprását nem tudtam megemészteni. Amikor az ÁVO-ról a bíróságra vittek, szinte búcsúzó gyanánt jegyezte meg egy főhadnagy, bizonyos Szabó nevezetű: — Szerencséd van gyerek, hiszen tavasz óta tisztába vagyunk a személyeddel és csak azért nem tartóztattunk le, hogy tetten érjünk. De akkor ott helyben elintéztünk volna, hogy elvegyük a többi forrófejű kedvét.

Megsúgták: az elhárítás érdeklődik

Szóval egyszer megajándékoztak egy Élettel. Radványi tanár úrnak köszönhetem mindezt, aki behívott a biológia szertárba és megsúgta: „Fiam, baj van, a politikai rendőrség érdeklődik utánad. Még azt is tudják, hol szoktál délutánonként kerékpározni.” Időlegesen abbahagytam a plakátragasztást és persze magam is meggyőződhettem figyeltetésemről. De milyen érdekes. Halál helyett az igazságszolgáltatás mindössze egy évet akasztott a nyakamba, három évre felfüggesztve. Folytathattam a gimnáziumot Békésen, persze nem zökkenők nélkül. Heted fokozatú miniszteri megrovót kaptam, ami együtt járt az iskola kijelölésével. A nyolcad fokú intés Magyarország összes iskolájából való el- tanácsolást jelentette volna. Polgár Lajos igazgató úr nem is

akart felvenni, de hát nem tehetett mást. Leérettségiztem ’ölben, majd katona lettem. Felkerültem a hivatásos repülőtiszti iskolába, megvalósulni látszott régi álmom, a repülés. A csabai MHSZ klubban annyira megszerettem a gépmadarakat, hogy más hivatást nem gondoltam magamnak. A repülőtiszti suliban azonban egyszercsak szólt Mihályi százados: „Az elhárítás nagyon érdeklődik utánad.”

A kerítéstől lőttek

Közvetett bizonyítékok vannak arra, hogy másodszorra ez az ember mentette meg az életemet. Ismét figyeltem „magam köré”. Minden lépésemet figyelték, egyik legjobb bajtársamat állította rám az elhárítás. ’63. május 4 -én őrségbe kellett volna mennem, a géppisztoly a vállamon volt, de a napos tiszt rám parancsolt: Szekeres, ma nem megy ki a megszokott őrhelyére! Rá három percre a hangosbemondó közölte: Az énekkar nem megy őrségbe, Budapestre indulnak a tiszti klubba. Utólag úgy emlékszem, hogy teljesen értelmetlen utazás volt, ■ hiszen nem kellett fellépjünk a klubban. Másnap visszajöttünk az iskolába. Szörnyű hír fogadott.

Gyömrői növendéket az éjjel lelőtték a ciszternánál. Éppen ott, ahol nekem kellett volna

strázsálnom! A fiú nam halt meg, noha két golyót kapott a tüdejébe. Azt hiszem teljes joggal éreztem, hogy ezeket a lövéseket nekem szánták. Persze órákon belül zöld parolis elhárító nyomozók jelentek meg a laktanyában, akik Alkonyi Aladár növendéket akarták gyanúsítani. O Nevetve tagadta a vádat, hiszen akkor eresztette el a sorozatot, amikor látta őrtársát eldőlni. Gyömrői életben maradt, és a vallomása megmentette a fiút, hiszen jól látta, hogy rá teljesen más irányból, a kerítéstől lőttek. Hogy miként zárult az ügy, nem tudom. Engem hamarosan kirúgtak az iskolából, minden magyarázat nélkül más alakulathoz helyeztek át. Tiltakoztam én, és fellebbeztem, de hiába.

Leszereltem, folytatni akartam a tanulást, de egyetlen egy felsőfokú oktatási intézmény sem fogadott. Sőt, a Honvédelmi Minisztérium egyik tisztje a következőt ajánlotta: próbáljak meg felszívódni, költözzünk el Csabáról, ha jót akarunk.így lettem budapesti lakos, azóta csendesen élek és politikával nem foglalkozom. Most eljöttünk Békéscsabára és nem tudtam megállni, hogy megnézzem ezt a gyerekkori lakást.

Élnézését kérem a zavarásért, de átlépve ezt a küszöböt egy- szérűen kitörtek belőlem mindezek - fejezi be a férfi monológját, miközben mindvégig azt a sarkot nézi, ahol az a bizonyos karácsonyfa állottannak idején.

Mondani akarom neki, hogy nem történt..., de az ajtó kívülről becsukódik. Pillanatig azt sem tudom, hogy mindez valóság volt, vagy látomás. De aztán néhány másodperc múlva mindketten búcsút intenek, elhaladva az ablak előtt. Istenem, az Idő, a Sorsok és a Holnap tényleg mind itt bújnának meg a soha ilyen vakítóan fehér (kockás) kéziratpapír alatt eltakarva! Rejtőzködnének rozoga pennámban, a fehér falakban, beivódva a téglák finom pórusaiba. És, ha mondjuk 30 év múlva engem száll meg a kényszer, hogy visszajöjjek az irodámba, vajon ki ül majd idebenn és ki teszi föl magában a kérdést: Ki volt ez az ember, aki kopogtatás nélkül léphetett be a közös szobánkba? Lovász Sándor

A messziről jött ember, a bontási vállalkozók és a hálátlan hazaiak

Messziről jött ember sok mindent mondhat: önmagáról, sikereiről, érdemeiről, hazájáról. S a messziről jött embernek mi is sok mindent mondhatunk saját, itthoni dolgainkról: múltunkról, magyarságunkról, jelenkori feszültségeinkről, gazdasági és lelki mélypontokról, lehetséges kiutakról és középkelet európai egymásrautaltságról. így jól elszórakoztatjuk egymást egy ideig. De mi van azután?

Beszélgethetünk könnyedén, jópofáskodva, félvállról véve ügyeinket, helyzetünket, vagy komolykodhatunk, kesereghetünk, sajnáltathatjuk magunkat. Akár szépíthetjük is rózsásnak egyáltalán nem mondható hazai valóságunkat, eltusolhatunk, kozmetikázhatunk, divatos szóval „csúsztathatunk”. Átverhetjük, becsaphatjuk a távoli vendéget, és vele együtt persze önmagunkat is. Miért ne?!

Több alkalommal visszatérő és hosszas vitába keveredtem nem régen külföldön francia és osztrák tanárokkal. A téma a mai Magyarország, a mi — először békésnek, majd egyre gyakrabban rosszkedvűnek nevezett — forradalmunk volt.

Miért nem vállaljuk a múltunkat? Miért akarunk valamitől egyszerre megszabadulni, amitől még fokozatosan sem lehet és nem is ésszerű válogatás nélkül? Miért nem bízzuk a történtek minősítését a történészekre, higgadt, tudományos elemezésükre és értékelésükre? Miért nem törődünk inkább a jelennel és főleg a jövővel? — zúdultak felém a kérdések. Hihetetlen, mennyire nem okulunk korábbi hibáinkból — mondták—, hogy újból és újból elkövetjük ugyanazokat. Nem fizettünk volna meg elég alaposan téves történelmi lépéseinkért, egyirányú külpolitikai orientációnkért, a pártállamot jellemző számos összefonódásért?

Rádöbbentettek, hogy Nyugat-Európában sem nézi min- . denki osztatlan lelkesedéssel a közelgő német újraegyesítést. Fontolgatják (és nem csak baráti beszélgetésekben, hanem politikusok, katonák és tudósok magas szinten): milyen a német mentalitás, s vajon hogyan fog viselkedni majd az egységes Németország? Nagyjából egyetértettek beszélgetőpartnereim a sajtóban közzétett jóslásokkal, azzal, hogy belátható időn belül nincs ok különösebb aggodalomra, de a későbbiek folyamán kontinensünk jövőjét alighanem újra át kell gondolni és nagy felelősségtudattal, körültekintően „megtervezni”.

Á keleti blokkból mindig is „kilógtunk” valamelyest — ezt már évekkel ezelőtt hallottam, éreztem; cikkeztek erről sokat elismeréssel és csipkelődve egyaránt. Legtöbbször azonban mégiscsak azt a „magyarországi liberalizmust”, „az úgynevezett szocialista országokhoz viszonyítva emberarcúbb rendszert” azonosították velünk.

Szépen illeszkedik ebbe a képbe az, ami az utóbbi években történt: a szovjet és a lengyel tavasz után nálunk olvadt el ajég.

S itt kapcsolódik össze a magyarországi rendszerváltás kezdete a német egységhez vezető lépcső első fokával, valamint a megbírált, “túlságosan NSZK-központú külpolitikánkkal”. Példaértékűnek, bölcsnek, előrelátónak nevezte akkor Európa kormányunk döntését, a határ megnyitását az NDK-s túristák előtt.

Most meg magyarázkodnom kell. Nem, nem arról van szó, hogy jó tett helyében jót várunk, hogy valamit valamiért.

Ugye, tudják a magyarok - hangzik a figyelmeztetés —, hogy a „hála nem politikai kategória”... Tudják, tudjuk, persze. A gazdasági segítség jól jön, igazán szükségünk van rá, és ilyen szempontból valóban számíthatunk az NSZK-ra — érvelek kényszeredetten, miközben a hálával kapcsolatban valami egészen más jár a fejemben.

A hála nálunk tényleg nem politikai kategória. Ki a csoda állítana ilyet rólunk?! Aki kicsit is ismeri belpolitikai változásaink sorát, az előzményeket és a következményeket, nyílván nem téved ekkorát. A korábbi kormány több olyan meghatározó egyéniségére gondolok, akiknek a nevét nem sikk emlegetni manapság, akiknek oroszlánrészük volt a változásban, abban, hogy most itt tartunk a demokratizálódás és a nyugathoz való felzárkózás útján. Azokra, akiket Enzensberger, német író nagyon találóan kelet európai „bontási vállalkozóknak” nevez, s akikről elmondja: hazájuk hálátlan, pedig európai mércével mérve nem bontókról, hanem építőkről van szó.

Rendben van, a hálát felejtsük el! Ám igazságosan, reálisan ítélni, ok és okozat összefüggéseit helyesen látni és méltóképp váltani talán lehetne. Úgy kellene. Hogy miért? Például azért, hogy felemelt fejjel költözhessünk az európai házba.

Mélypont a gazdaságban, a lelkekben; nehéz ilyenkor ébren tartani, élesztgetni az önbizalmat. Igen, feszültségektől terhes a légkör. Számíthattunk volna rá idejében—és ez is logikusan hangzott —-, elvégre érthető, olyan egyszerű. A hirtelen érkező szabadsággal mindig feltör sok nemkívánatos, ártalmas indulat, elfojtott, „félrekezelt” hajlam, torzsalkodás is. De mi — úgy tűnik — hajlamosak vagyunk megfeledkezni emberi gyengéinkről éppúgy, mint a közép-kelet-európai egymásrautaltságról.

Osztrák kollégám így fogalmazott: „Kormányok jönnek, kormányok mennek. A politikában ez természetes. De az képtelenség, hogy a nagy beruházások élén a szakmai irányítókat az éppen aktuális politikai széljárás szerint váltogassák! S ha ez így megy tovább a világkiállítással, senki §em hiszi majd el a magyaroknak, hogy komoly a szándékuk.” Általában kifogásolta, hogy szakmai kérdésekben a párttá legyen az utolsó szó.

A tudás rangja, becsülete — ez az a pont, ahol a legkevésbé tudtam védekezni. Mert arra ugyebár nehéz is okosan válaszolni, hogy miért a hatalom diktál, miért a politikai hovatartozás a döntő esetenként szakmai kérdésekben.

Akkor, július végén sajnos még Göncz Árpád augusztus húszadikai szavait sem idézhettem vigasz- vagy koncepcióként. „A köztársaságnak nem alattvalói, hanem polgárai vannak, és a szabad polgár nem süvegei meg senkit. Csak az érdemeiért.”

Jöjjön már végre az a köztársaság! Addig is nem haszontalan .elbeszélgetni olykor messziről jött emberekkel. Mert másképp látnak bennünket: kívülről és reálisabban.

Niedzielsky Katalin