Békés Megyei Népújság, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-29 / 229. szám

Köröstáj­SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. szeptember 29., szombat A Sárrét és a magyar színjátszás A pápaszemtől az okuláréig Ivánfi Jenő, á századforduló színésze Alig múlt el néhány hét azóta, hogy a budai várfalak megremegtek a bicentená- riumot ünneplő mai ma­gyar színészek „ostromától”. E művészeti ág történelmébe beírta nevét az észak-békési sík is. Hiszen Endrőd mond­hatja szülöttjének Rózsahe­gyi Kálmánt, Mezőberényben pedig Halmi Ferenc látta meg a napvilágot. De e la­pokon kér helyet a Sárrét is, hiszen bihari részén, Csök- mőn született, innen indult útjára Gyárfás Dezső, és nem utolsósorban itt van Szeghalom, a sokak által oly büszkén „Sárrét fővárosá­nak” titulált kisváros ... Szeghalom a XIX. század második felé­nek álmos nagyközsége. E faluban született Ivánfi Je­nő, ki komikus és tragikus szerepeiben egyaránt meghó­dította Thália templomának rajongó közönségét mind a múlt században, mind pedig századunk első évtizedeiben. 1863-ban született. Szülő­háza napjainkban is látható a Petőfi utcán, a volt D’Or- say-kastéllyal átellenben. (Ma a Sárrét múzeuma ve­getál ebben az épületben.) A házat az idősebb szeghalmi­ak még most is a második tulajdonos után Grósz-féle háznak nevezik. Hát ebben, a mára enyhén lekopott épü­letben jött világra a magyar színjátszás egyik oszlopos tagja, igaz, akkor még a prózai csengésű Weiszbrun Ignác nevet viselte. (Szűkabb családi berkekben „Náci” becenévre hallgatott.) Innen a Weiszbrun család kis idő múlva a Piac téri (ma Sza­badság tér) Weiszberg-féle házba költözött. Ivánfi (alias Weiszbrun) elemi iskoláit az izraelita hitközösség iskolá­jában (a Dózsa úton) végez­te el. Már akkor apró társai­ból színjátszó társulatot ver­buvált, és ott az iskolaudva­ron adták elő Moliére Bot­csinálta doktor című művét. E perctől kezdve nyitott kér­désként maradt ránk, az utókorra, hogy a kis Ignác látott-e valahol vándorko­médiás előadást, vagy eset­Szinte minden látogató hosszasan időzik az elektro­mos fogyasztásmérők (hét­köznapi szóhasználattal: a villanyórák) fejlődését be­mutató vitrinek előtt. Nem is csoda, hiszen a müncheni után ez Európa második leggazdagabb ilyen gyűjte­ménye. A legrégibb típus 1895-ben készült, s egészen napjainkig'követhetjük nyo­mon, milyen műszaki meg­oldásokat alkalmaztak a villamosenergia-fogyasztás mérésére. Féltett, eredeti tárgya a Jedlik-féle villámfeszitő. A feszültségsokszorosítás elvé­nek bemutatására szolgáló eszközzel Jedlik Ányos 1873- ban a bécsi világkiállításon nagy sikert aratott. Nap­jainkban pedig a diákok kö­rében segít megérteni a fi­zikaórán tanultakat. leg ugyanolyan született te­hetség, mint azt’ a kislány Jászairól állítják. Felsőbb iskolai tanulmá­nyait már Pesten végezte, hol szinte minden este ott gubbasztott a Nemzeti Szín­ház karzatán, mindaddig, amíg egy szép napon azzal lepte meg szeretteit, hogy ő bizony színész lesz. ötleté­vel együtt Kohut nevű sógo­ra (később New Yorkban lett rabbi) vette pártfogásába, a család ellenkezését figyel­men kívül hagyva. Az ő se­gítségével a matúra letétele után Szigeti József színita­nodájába iratkozott be. Rá­termettségével hamarosan mestere kedvencévé vált, aki a fáma szerint átkeresztelte a szeghalmiak Weiszbrunját Ivánfivá, mondván: „Weisz- brunként nem ágálhatsz a színpadon.” Ivánfi sikeres vizsga után színész lett, és egyből a vi­dék első színházához, Ko­lozsvárra szerződött. Itt volt igazi iskolája. Hamarosan meghódította Erdély főváro­sának publikumát. Tíz esz­tendőt töltött el Kolozsvá­ron. mikor végül 1894-Den teljesült álma. Nagy Imre halála után a Nemzeti Szín­házban kapott szerződést, ahol rövidesen megismételte a kolozsvári csodát, és Pest közönségének kényeztetett kedvence. A nagyvilági if­Ganz Ábrahám termékei méltán voltak elismertek: a maga korában a világszín­vonalat képviselték. Transz­formátorai és forgógépei kö­zül néhány szép darab lát­ható. . A „civil” látogató számá­ra talán a háztartási gépek fejlődését bemutató kiállí­tás a legérdekesebb. Meg­csodálhatjuk a század ele­jén készült ős-hűtőszekrényt. Itthon gyártották, Bosch-li- cenc alapján, s ugyanolyan elven működött, mint mai társai. Az első hazai mosó­gép 1930 körül született meg, és még most is hasz­nálható. Igaz, külsőre egy­általán nem hasonlít újabb testvéreire, a mosást is más technológiával végzi, mint az automaták. (Tartóssága mindenesetre bizalmat éb­reszt.) jonc belső világát azonban komolyabb dolgok éltetik. Elsősorban Shakespeare és Moliére művészete hatotta át. Éjt nappallá téve tanult, szere­peihez már a próbákon sem igényelte a súgók segítségét. A publikumot elsősorban drámai alakításaival vette le a lábáról. Irt és beszélt németül, franciául és angolul, olvas­ta az e nyelveken megjelent szákirodalmat. A tanulás végeredménye az volt, hogy 1906-ban könyvet írt a Szín­pad művészete címmel. Ek­kor már nemcsak színésze, hanem rendezője is a Nem­zetinek. Kísérletet tett a drámaírásra is, mely terüle­ten Abonyi Árpáddal megír­ja a Samilt. Mindezek mel­lett verseket írt, folyóiratok­ban szakmai írásai jelentek meg, valamint német és franci színműveket fordított magyarra. Áldásos színházi működésének elismeréséül II. Károly király 1918-ban aláírta azt a zoklevelet, mellyel a Nemzeti Színház örökös tagjává nevezték ki. Az ebből az alkalomból ren­dezett ünnepségen megje­lent a szülőfalu képviseleté­ben Nil (Dapsy Gizella köl­tőnő) és egy albummal lep­te meg a művészt, mely al­bumot Szeghalom minden asszonya és leánya aláírásá­val látott el. Négy esztendő múlva ta­lálkoztak ismét Nillel, a Nemzeti Színház előcsarno­kában, ahol Ivánfi Jenőt fel­ravatalozták. E ravatal ta­lapzatára helyezte Nil és férje, Rozsnyai Kálmán Szeghalom utolsó üzenetét, néhány az ősz által megszí­nesített ágat. Befejezésül hadd idézzem Rozsnyainak 1924-ből szár­mazó és remélhetőleg nem örök érvényű sorait: „Még utcát sem kereszteltek az ő dicső nevére. Hja. magyarok volnánk ... Hála, elismerés, behódolás? ... És művésszel szemben ? ... Sárrét, sárrét marad!” Kele József Bizony, állapíthatjuk meg, mai modern, gépesített ház­tartásunk minden eszközét feltalálták és használták már a századforduló idején, talán csak a centrifuga ki­vétel ez alól. Varrógép és padlókefélő könnyítette a háziasszony munkáját. Az étel gyorsan elkészült a vil­lamos tűzhelyen. Vasalóból, úgy tűnik, többfélét gyár­tottak, mint manapság, az útivasalótól a nyakkendőva­salóig, széles kínálatból le­hetett választani. Természe­tesen a friss, forró kávé és tea, valamint a ropogós pi- rítós készítéséhez is elekt­romos edényt használtak. A kiállítás a világítás tör­ténetével ismertet meg. A bemutatott tárgyak közül a legnagyobb érdeklődésre a régi, Blaha Lujza téri Nem­zeti Színház egyik csillárja tarthat számot. Eredetileg gázvilágítású volt, csak ké­sőbb alakították át elektro­mos áramúra. A reklámvilágítás múltjá­ból egy Smoll-paszta hirde­tés ad ízelítőt. Érdemes meg­figyelni, milyen gondosan választották meg eleink még a villanykapcsolót is. Anya­gával illeszkedett a lakás­hoz, sőt a tapéta színéhez is. Akkoriban ugyanis ké­szült kapcsoló rézből, bronz­ból. műkőből porcelánból, ha kellett, fából esztergál­ták. A Magyar Elektrotechni­kai Múzeum keddtől pénte­kig, 11 és 17 óra között vár­ja az érdeklődőket Budapes­ten, a VII. kerületben, a Kazinczy utca 21. alatt. Jó tudni; a belépés díjtalan, a látogatókat szakemberek ka­lauzolják. Gyerkó Katalin Emlékek a múltból v A Jedlik-féle villámfeszítő és a Nemzeti csillárja Néhány lelkes, szakmáját szerető mérnök gyűjtőmunkája alapozta meg a Magyar Elektrotechnikai Múzeum gazdag' kiállítási anyagát. Nemcsak környezetükből mentették meg a még használható tárgyakat, hanem járták a MÉH-telepe- ket is, s megvásárolták a beolvasztásra ítélt öreg motorokat és villamos készülékeket. Nekik köszönhető, hogy a ma­gyar elektrotechnika olyan nagyságainak, mint Jedlik Ányos, Bláthy Ottó, Zipernowsky Károly, Déri Miksa kor­szakalkotó találmányait szemlélhetjük mi, mai látogatók. A gyűjtemény egyre gyarapodott, s 1989-ben múzeumi rangot kapott. A szakmai múzeum fenntartója a Magyar Villamosmfivek Tröszt és az Elektromos Művek. A kiállítá­soknak otthont adó öreg épületben egykor „Budapest Szé­kes Főváros Elektromos Műveinek” transzformátor-állomása működött. Ma már több mint 10 ezer tárgyat mondhat ma­gáénak a múzeum, nézzünk néhányat a legérdekesebbek közül! Mozaikok a szemüveg történetéhez, feltalálásának hét évszázados jubileumán Kódexrajzoló szerzetes — nagyítóüveggel. Theoderich von Prag miniatúrája 1367-ből. (Prágai Nemzeti Képtár) Történelmi adatok szerint a szemüveg használata ré­gibb, mint a szemorvosság; PLINIUS római történetíró leírja, hogy NERO római császár (54—68) a cirkuszi gladiátorjátékokat smaragd­kristályon keresztül nézte, Valószínűleg ez a smaragd­kristály nem volt nagyító lencse, inkább az erős fény ellen védte a császár sze­mét, tulajdonképpen a mai napszemüveg ősének tekint­hető. Ezt erősíti meg hogy MANARDO JÁNOS (1462— 1536), a ferrarai egyetem or­vos-professzora 1514-ben SZÁLKÁI LÁSZLÓ váci püspöknek a szeme erősíté­sére fogolyvelö evését és zöld smaragdon keresztül való nézést ajánlott. Vélhe­tően a smaragd szó csak a szemüveg zöld színére vo­natkozott, mint fényvédőre az erős napfény ellen. Mikor fedezték fel? A szemüveg felfedezésé­hez valószínűleg a kínaiak hamarabb eljutottak, mint nálunk Európában. A kitűnő kézügyességgel rendelkező kínai mesterek nem üvegből, hanem egy barnás kristály­ból, a „safchi”-ból köszörül­ték a szemüveget, amely nem az orron ült, hanem támasz­tó pecekkel és zsinórral rögzült a homlokra. A szemüveg feltalálásában az első lépés volt a nagyító üvegek köszörülése. Ehhez a XII. században már az ara­bok is értettek. Mai ismereteink szerint úgy látszik, hogy ebben art évben üljük a szemüveg fel­találásának hétszázados ju­bileumát. 1285 és 1290 között a feltaláló SALV1NO d’ Aß­MATO degli ARMATI olasz szerzetes volt, aki 1317-ben halt meg és Firenzében van eltemetve. Sírkövére a kö­vetkezőt vésték: „Inventore degli Occhiali” (A szemüveg feltalálója). Ezenkívül a val­lásos buzgóság rávésette: „Dió gli gerdoni la peccata” (Uram, bocsásd meg bűne­it). Nem hiszem, hogy a szemüveg feltalálása lett vol­na élete legnagyobb vétke! A XIII. században is szer­zetesek foglalkoztak nagyító üvegek köszörülésével. Így például BACON ROGER ox­fordi szerzetes (1276) és SA- LIMBENE olasz minorita (1285) készítettek csiszolt kristályból nagyító üvege­ket. Nem véletlen, hogy a szerzeteseknek volt szüksé­gük- ilyen eszközre, hiszen az éles látást igénylő kódex­rajzoláshoz ez nélkülözhe­tetlen. Egy ilyen kódexraj­zoló szerzetest láthatunk THEODERICH von PRAG 1367-ben készült miniatúrá- ján, amint bal kezében na­gyítót tartva rajzol. Hazánkban a szemüveget feltételezhetően olasz szerze­tesek terjesztették el, hi­szen II. ULÁSZLÓ idejében a Vatikán papjai révén szo­ros kapcsolatot tartott fenn Magyarországgal. Régi fel­jegyzések szerint 1559-ben NÁDASDY TAMÁS nádor „okulárokat” küld Bécsből; feleségének és arról panasz­kodik, hogy egyízben nem' tudott levelet írni, „mert nincs nála az okuláré”. A Nemzeti Múzeum régiségtá­rában található egy érdekes, XVI. századbeli szemüveg, melyet 1512-ben aliptószent- andrási szárnyas oltár tisz­tításakor találtak. Kerete bőrből készült, az orr fe­letti részben préselt figurá­lis díszítéssel. Szára nin­csen, kézben kellett tartani. A szemüveget később a divat hóbortjai közé is be­vették. A XVI. században tisztes spanyol öreg asszo­nyok, hogy méltóságosabbá tessenek, szemüveget tettek fel — ha kellett, ha nem. A szemüveg női dísznek szá­mított, hozzá tartozott a méltósághoz, a „grandezzá- hoz”. A nagy francia forra­dalom még cifrábbá tette a szemüvegdivatot: megjelent a félszemű, nyeles „lorgnon" és később is használt főúri- ságot jelző „monokli”. Ter­mészetesen a látás szempont­jából egyiknek sem volt semmi értelme, legfeljebb azt rontotta. Ezek a korabeli szemüve­gek nagyon drágák voltak és mivel a szemész-orvosság még nagyon kezdetleges volt, nem orvosok rendelték, ha­nem úgynevezett „vándor szemészek” árulták, néha piacokon és vásárokon, han­gos reklámozó kiabálások kí­séretében. Honnan ered az elnevezés? A pápaszem elnevezés más nyelvekben ismeretlen, tehát kétségtelenül magyar eredetű. Az. idegen nyelvek­ben a szemüveg neve többes számot jelezve utal arra, hogy az embernek két sze­me van. Így a franciában „petites lunettes”, az olasz­ban „gli occhiali”, a német­ben Brillen, a spanyolban „los antojos para-ver”, az angolban „a paire of spec­tacles”, a lengyelben „brille, oculari” a neve. A magyar­ban az az észjárás nyilvánul meg, hogy ami az emberen a természet szerint egy pár, azt egésznek tartja! A pápaszemnek, mint ma­gyar szónak a keletkezési szemléleti háttere nincsen felderítve. A „Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótá­rában” (Akadémiai Kiadó. 1976) olvashatjuk, hogy a pápaszem elnevezés már 1585-ben megvolt. Pápai Pá- riz Szótárának 1732, 1767 kiadása latin részében a „specillum” (szemüveg) ma­gyar neve okulár vagy pap­szem. A többi kiadásban már a pápaszem szerepel, te­hát a papszem valószínűleg sajtóhibának tekinthető Egyes iratokban találunk olyan elnevezést is, mint a „papaszem”, azzal az elfo­gadhatatlan magyarázattal, hogy azért hívták így, mert szemüveget csak az öreg papák (atyák) hordtak. BAL- LAGI MÓR 1873-ban megje­lent, „A magyar nyelv teljes szótárában” ugyancsak meg­találjuk a pápaszem szót, sőt még a pápaüveget is. Balla- gi még népi mondást is idéz: „Nem mind tudós az, akinek pápaszem függ az or­rán!” Egyik ismert mérges- kígyó-fajtát a németek „Brillen-Schlange”-nak ne­veznek, mi pápaszemes kí­gyóként ismerjük. Ezek szerint a pápaszem yalószínűleg olyan tréfás, gúnyos szó, mint például a „barátfüle”, „püspökfalat”, „püspökkenyér”, utalva ar­ra, hogy különösen a ma­gas rangú papok hordták, ezzel bizonyos jómódot is je­lezve. Tény az is, hogy X. LEÓ pápáról (1513—1521) 6zámos festő készített szem­üveges portrét. A pápaszem, mint népies stílusértékű szó, valószínűleg régibb, mint a rendelkezésünkre álló ada­tok. Ahhoz, hogy a mai szem­orvosok korszerű szemüve­get tudjanak rendelni, hosz- szú időnek kellett eltelnie: VESALIUSNAK fel kellett fedeznie a XVI. században, hogy a szemlencse úgy na­gyít, mint a nagyítóüveg, a XVII. században SCHEI- NERNEK és KEPLERNEK meg kellett ismernie a di­optria törvényszerűségeit, a XIX. században DONDERS- NEK a modem optika tanát kellett kidolgoznia. Meg kell emlékeznünk a magyar sze­mészet két nagy úttörőjéről: FABINI THEOPHIL JÁ­NOSRÓL (1791—1847), aki­nek tanítványa volt ä csa­bai Réthy Pál városi főor­vos és akinél házitanító volt a csabai származású, egykori államtitkár, Zsi­linszky Mihály, valamint a modem magyar szemészet megalapítójáról, HIRSCH- LER IGNÁCRÓL (1813— 1891). Akár divatozni lehet A szemüveg és az öregkor többnyire összefügg egymás­sal: öregedni senki sem sze­ret! Kivált a hölgyeket lepi meg bizonyos fájó érzés a szemüveg, az első ránc, és az első ősz hajszál képében. Vigasztalásul ajánlom a höl­gyek figyelmébe, hogy a pá­paszem immár 700 éves ju­bileumát üli ebben az év­ben, és hét évszázad óta hány millió hölgy hordta az orrán ezt a hasznos kísérőn­ket. Gondoljunk arra, hogy lehet „divatozni” is vele! A költői nyelv még egy­féle szemüveget ismer, ez a „rózsaszínű szemüveg”. Saj­nos az orvos ilyet nem tud rendelni, pedig nagy szük­ség lenne rá! Próbáljuk meg ezt magunk feltalálni! Hát­ha sikerül... Dr. Sonkoly Kálmán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom