Békés Megyei Népújság, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-21 / 222. szám
A sportvezető szemüvegén át az Adria-parti kontinensviadalról Bár nnár jó néhány nap eltelt a Jugoszláviában «rendezett 15. atlétikai Európa-bajnokság záróünnepsége óta, ,mégis — úgy véljük — nem érdektelen ívisszatekinteni az Adria partján épült, csodás látványt nyújtó, kinyílt kagylóra emlékeztető, split! arénában történtekre. Hogy mi indokolja (mindezt? (Először a hihetetlen fiatal magyar csapat remek helytállása! Gondoljunk csak a kalapácsvető Gécsek Tibor, a tizpróbázó Szabó Dezső ezüstérmére, la maratonista Földing- né Nagy Judit, a gerelyes Hartai Katalin, a magasugró (Kovács Judit, a férfi!4xl00-as váltó ötödik helyére! Másodszor: most sem »koztak icsalódást a békéscsabaiak — Kosza Mária, Ilyés Ildikó i—, a két Tóth Sándor-tanítvány. /Harmadszor: a MASZ-delegáció résztvevőjeként tanúja volt a kontinens- viadalnak Marik Lászlóné, a 'Békés Megyei Atlétikai Szövetség elnöke is. Tengernyi szakmai tapasztalatot gyűjtött, ám nem ezek összegzésére kértük, hanem arra: elsősorban a sportvezető (szemszögéből kommentálja a horvátországi városban látottakat. Azokat a benyomásait gyűjtse csokorba, amelyeket csak ritkán vagy egyáltalán nem rögzített a televíziós közvetítések kíváncsi kamerája! 1990. szeptember 21., péntek o Edzés előtt a MÉH-be járnak „Van aki pecázni jár, mi kézilabdázni! 199 Mirelité = mezőgazdasági és ipari részvénytársaságok elit Iterméke. A szó a negyvenes évek .elején (került be a köztudatba, (amikor a mai Cseh és Szlovák SZK-ban fekvő Diósdon először tartósítottak ihűtési eljárással élelmiszereket. Az így előállított termékek azután ezzel a márkanévvel kerültek az üzletekbe. Azóta túlzás nélkül állíthatjuk, (hogy ma (már egész Európában keresettek a kis eszkimófigurával szimbolizált áruk. A iBékés megyeieknek azonban ez a fantázianév három éve egy kézilabdacsapatot is (jelent. Nem is akármilyet! iValószínű- leg (bár az országos adatokat nem ismerem) övéké a legmagasabb átlagéletkorú együttese fáz NB-s bajnokságokban. Megalakulásuk (körülményeiről így Vallott Kola- rovszki Mihály, á csapat edzője: ■ megnyitó meglepetései — Európa legszebb stadionjában és legalább 70 ezer néző társaságában, a díszpáhollyal szemben ülve vártuk az EB megnyitóját. Jóleső érzéssel nyugtáztuk, hogy a díszvendégek között ült Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és Ne- biolo, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke. Először akkor néztünk hitetlen- kedve össze, amikor a szervezőbizottság elnöke — a megszokott protokollal ellentétben — nem a magas rangú, nemzetközi sportvezetőket, hanem elsőként dr. Franyó Tudzsmánt köszöntötte. Horvátország első emberét felállva, hosszú perceken át tombolva ünnepelte mindaddig a közönség, amíg ő az ovációt megköszönve, karjait felemelve kérte a tetszésnyilvánítás berekesztését. . . Az ottani viszonyokat nem ismerve, furcsállták azt, hogy nem a jugoszláv állami zászlót, hanem a piros- fehér-kék színű, közepén piros-fehér kockás pajzsú hor- vát trikolórt feszítették ki a dísztribün alatt — kezdte visszaemlékezését Marik Lászlóné, majd így folytatta: — Az is kellemes meglepetésül szolgált, hogy új főtitkárunk, dr. Facsko István delegációnk valamennyi tagja számára szerzett „akk- reditációs kártyát”, amellyel a trénerek szabadon mozoghattak az edzőpályákon, s bármikor találkozhattak a versenyzőkkel a külvilágtól hermetikusan elzárt szállodai szobákban is. Az igazi szenzációt a technika csodája, az eredményjelző, pontosabban az aréna egyik végében felállított, hatalmas vetítővászon, az úgynevezett képújság működése jelentette. Az egyes versenyszámok döntőit — a befutó után — többször is visszajátszottak, és így az atléta a képújság előtt megállva, „visszanézhette” önmagát! A nézőközönség a févétechmiíka jóvoltából figyelemmel kísérhette, a stadionon kívül, 2 kilométeres körpályán lebonyolított gyalogló- és maratoni számokat is! A mezőnyök előtt kameráskocsi haladt, odafönt két helikopter körözött, a szomszédos, 15 emeletes toronyház tetején „teleágyúk” dolgoztak, s mi e bonyolult rendszer jóvoltából a képújságon követhettük a versenyzők — többek között a- maratonfutó, szemüveges Szűcs Csaba — mozgását is.' Hát igen, ez már maga a csúcstechnika! Mari rágyalogolt... A két békéscsabai gyaloglólány pedig önmagát múlttá felül! Rosza Mária az Eu- rópa-ranglista 13. helyéről a kilencedikre gyalogolt, míg Ilyés Ildikó a 14. helyről eggyel előbbre lépett! De menjünk sorja jan! Kezdjük azzal: a gyaloglók és a ma- ratorifutók vezetője az „elő- rista”, Tóth Sándor volt, aki nagyon ügyesen szervezte a frissítést, s a kintiévé edzők koordinálásával az eredményközlést. És a pálya? Nem volt tíz méter sík terep, emelkedők, lejtők .váltakoztak. Magam is körbejártam ezt a 2 kilométert, s mondhatom: sétálva is szörnyű volt! Nem beszélve a 36-38 fokos hőségről és a magas páratartalomról! Egyébként hallatlan hangulata volt ezeknek a számoknak. Végig az utcákon, kétoldalt ember ember hátán! Nézték és biztatták a lányokat, fiúkat. Most pedig a versenyekről! Már a második vensenynapon Rosza Mari férje, Urbanik Sándor révén mi, csabaiak is érdekelve voltunk. Két lányunk — főként Mari»— végigizgulta, -rohanta és -kiabálta a 20 kilométert, és jelentősen besegített abba, hogy az első húsz között végezzen. A nők 10 kilométeres gyaloglószámát egy nappal később, kora este, gondolatnyival kellemesebb időben indították. Lányaink Tóth Sándortól azt az edzői utasítást kapták, hogy „az élmezőnynyel el kell menni”.! Jól helyezkedtek, s amikor kimen-» ték a stadionból, utánuk-' startoltam. Végig követtem őket, s örömmel láttam: ők, akik sík terepen készültek, most — a nehéz terepen — sem estek technikai hibába! Talán, ha Marinak egy picivel több energiája maradt volna... A 7-8. helyen végzett versenyzőre nagyon-nagyon rágyalogolt. De ne legyünk elégedetlenek, mert a két helyezés, a becsületes helytállás, a ranglistán való előbbre lépés — sikernek számít! Még áfckor is, ha a magyar szurkolók — sajnos — csak a dobogós helyezéseket tartják értékes eredménynek ... B „bekerített” versenybíró — Hogy mi történt az ötezres döntőben? Nos, ez kuriózumként ide kívánkozik! Az olasz Antibo, a tízezres győztes, 5 ezer méteren- is indult. Nyomban a rajt után elesett, s a mezőny már jó 50 m-t tett meg, mire feltá- pászkodott. Megrázta magát, majd a többiek után eredt! Két kör után utolérte ellenfeleit, és a. közönség — főként az olaszok — fergeteges biztatása közepette az élmezőnybe küzdötte magát! Az utolsó körben azonban többen körülzárták őt. Ekkor az olasz fiú — kézzel — ellökte az előtte haladót és óriási hajrával elsőnék futott célba! Őrjöngött a stadion, ünnepelt a nép! Ám látta Antibo „kézimunkáját” a kisszéken ülő versenybíró és tábláját magasba emelve, jelezte a szabálytalanságot. És ékkor több tucat olasz szurkoló vetette át magát a kerítésen, a vizesárkon. Úgy vették körbe a versenybírót, mint egy falusi futbállmecs- csen a feldühödött nézők a játékvezetőt. Hogy mi történt a nagy tumultusban, azt nem láthattuk, de az eredményt konstatáltuk. A szegény versenybíró lehúzta tábláját... Hogy ezután mi történt a színfalak mögött, nem tudom. Az viszont tény, hogy az olasz atléta vette át az aranyérmet, bár az eredményhirdetésre meglehetősen sokáig kellett várni! Műsoron kívüli produkciók — Az EB utolsó napja pompásan sikerült a „plá- vik” számára. A férfi magasugrás aranyérmét, az ifi kontinensviadalon is győztes Topics otthon tartotta és a hölgyek 1500-as döntőjében is jugoszláv hölgy, Pajkics diadalmaskodott. Azt talán mondanom sem kell, hogy a felállva tomboló hazai szurkolósereg öröme már-már az eget verdeste a két eredményhirdetés alkalmával és az örömmámor akkor sem csitult, amikor az olimpiai kapuban felsorakoztak a záróünnepség résztvevői. De még mielőtt megkezdődhetett a ceremónia, történt egy és más, ami eredetileg nem szerepelhetett a forgató- könyvben. Arra lettünk figyelmesek, hogy az NDK-s versenyzők — nemzeti zászlójukat lengetve — berohannak a stadionba és a közönség ovációja közepette egy tiszteletkört írnak le. Példájukat a világcsúcsot futó, francia fiúk, a 4x100-as váltó tagjai követték — ugyancsak vastapsot aratva. Ezután három civil srác — közülük az egyik félmeztelenül — a küzdőtér közepére rohant, és ott letérdelve lengette a magukkal hozott, három horvát trikolórt. Ezután úgy tűnt, felborul a rend, hiszen a nézőtérről gyerekek tucatjai rohantak be a pályára. Hosszú percek után néhány rendező próbálkozott a „hívatlan vendégek” kiszorításával, de ez csák a lelátó felső régióiból komótosan levonuló rendőröknek sikerült! Csak ezután kerülhetett sor az ötezres síkfutás — és ha jól emlékszem —, a férfidisz- koszvetés díjkiosztójára, és a valóban színpompás záróünnepség megtartására! Ä „gallkakasos” villám! k- rék túláradó örömét, a szenzációsan szereplő, s ebben az összeállításban utoljára együtt lévő keletnémetek tiszteletkörét megértem. A három horvát fiú tette? Elgondolkoztató jelenet volt! És a gyerekek pályára özön- lése? Kétségtelenül nem volt mindennapi, de ez az intermezzo semmit sem vont le a szurkolók atlétika, illetve fiai-lányai iránt érzett, ,már- már fanatikus szeretőiéből! Amikor a korábbi, Budapest Nagydíjra, vagy a fővárosi Grand Prix-viadalra kimegy 3-3500 ember — hiába voltak itt hallatlan nagy egyéniségek és értek el jó eredményeket a magyar atléták —, elismerésük csupán udvarias taps volt! Mi, magyarok nem tudunk, vagy nem szeretünk ünnepelni! Amikor Splitben tizenhatodiknak érkezett be a stadionba a jugoszláv maratonista, felállt a 70 ezer ember, s tombolva ünnepelte, míg lefutotta a hátralévő két körét. Állítom, Pajkics sehol másutt nem tudott volna EB-t nyerni, csak a hazai pályán! A teljesen esélytelen kislánynak a közönség fergeteges biztatása szárnyakat adott, és szinte a publikum lehellete tolta át — győztesként — a célvonalon! És mi, magyarok ? Mi csak az első helynek tudunk örülni, de azt is agyonkritizáljuk! Vajon miikor és egyáltalán: lesz-e valaha a hazad atlétikának olyan közönsége, mint amilyennel a 15. EB-n járt magyar versenyzők, edzők, vezetők egy héten át, az Adria-parti arénában találkoztak?! Machalek István Egy alkalomra szervezüdött — Huszonkét évig vállaltam játékosként, illetve edzőként aktív szerepet a megye kézilabdázásában. Utoljára Újkígyóson edzősköd- tem, de 1985 óta három évig egyszerűen nem foglalkoztam a sportággal. Kezdődött az 1988-as Népújság Kupa, amikor itt a vállalatnál (Békéscsabai Hűtőipari Vállalat) dolgozó egykori játékosok javasolták, hogy csináljunk csapatot. Olyan jól sikerült megszervezni, hogy egyszerre ikét együttessel is elindultunk. Az NB-s csoportban elsők, a megyeiben másodikak lettünk. A sikeren felbuzdulva, beneveztünk a megyei első osztályú bajnokságba, ahol első nekifutásra negyedik helyezést értünk el. Közben folyamatosan nőtt csapatunk létszáma, egyre több „obsitos” kézi- labdás találta meg mozgásigényének kielégítését nálunk. Ennek az lett az eredménye, hogy a következő, háromfordulós bajnokságot, mindössze egy vereséget szenvedve megnyertük. Bekerültünk az NB II-be, ahol négy forduló után, hét ponttal a második helyen állunk. B hulladék értéke — Itt tartotok most. Tudom, hogy mérkőzéseiteket teremben játsszátok, hogy az edzéseiteket is ott tartjátok, hogy külföldi, német kapcsolattal is rendelkeztek. Mindez természetesen pénzbe kerül. Hogyan teremtitek elő a szükséges anyagi fedezetet? — A Mirelit SE három szakosztályt működtető egyesület — mondta beszélgetéA „legöregebb”... sünk másik résztvevője, az egyesület elnöke, Blahut András. — Lövészklubunkban húszán, horgászegyesü- letünkben nyolcvanan, a kézilabdacsapatban huszonket- ten tevékenykednek. Három éve létezünk a mai formában. Tagjaink zömében a vállalatunk dolgozói közül kerülnek ki. Cégünk azonban nem elsősorban pénzzel, bár azzal is, hanem sokkal inkább olyan lehetőségekkel támogat bennünket, ahol pénzhez juthatunk. így például a felhalmozódó papír- és egyéb fémhulladékok értékesítéséből befolyt összegeket egyesületünk használhatja fel. Persze csak akkor, ha az elszállításában aktívan részt vettünk. De dolgozott már hét végén üze-» műnkben a komplett kézilabdacsapat is, amikor külföldre készültek. Nagyjából ezekre a forrásokra, a tagdíjakra és pártoló tagjaink befizetéseire támaszkodhatunk. Egyelőre ezek fedezik kiadásainkat. Hatásos „injekció” — Az egyesület azonban elsősorban kézilabdásai által vált ismertté. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy „öreg emberek”, túl azon, hogy hobbiból sportolnak, még eredményesek is. Röviden hogyan tudnád megfogalmazni, mi motiválja a játékosokat? — Nagyon egyszerű dolog ez — vette vissza a szót Ko- larovszki Mihály: — Valamikor húsz vagy még annál is~több évvel ezelőtt ezek a fiúk kaptak egy „kézilab- dás szérumot”, és valószínű, hogy amíg „járni” tudnak, a pályára is felbicegnek majd. Csupa olyan játékos jött itt össze, akik egyszerűen nem szeretnek kikapni. Tehát, ha már pályára léptek, szabadidejüket rááldozták, akkor a mérkőzés végén örülni akarnak. Az már nem az ő hibájuk, hogy a-mit rozsdás ízületeikkel meg tudnak csinálni, az eredményes is. Ezen inkább a mai fiataloknak kellene elgondolkozniuk. Ez a felvetés azonban már egy újabb írás témája lehetne. A csapat legidősebb játékosa — aki valószínűleg az országos ranglistán is előkelő helyet foglalna el — Kovács György, negyvenhetedik életévét tapossa, így látja a dolgokat: — Lassan harminc éve annak, hogy először kézilabdapályára léptem. A kapus kivételével minden poszton megfordultam már. Játszottam olyan mérkőzéseket, ahol 22, illetve 23 gólt értem el. 1970-ben a megye legjobb játékosának választottak. De ért a „csúcson” szeretném abbahagyni — mondta nevetve —, ezért jó pár évig „fellépek” még. A szintén negyvenes Komáromi Mihály lassan megszámlálhatatlan műtétjei közül, az utolsóból csak néhány hónapja épült fel, egy mondatba sűríti véleményét: — Van, aki pecázni jár, mi kézilabdázni! Ám nemcsak országos „doyenje”, hanem válogatottja is van az együttesnek. Oláh Béla, aki korábban a Szegedi Volán játékosa volt. Hússzor ölthette magára a válogatott mezét, tömören fogalmazott: — Teljesen mindegy, hogy hol játszik az ember, csak játszhasson. Ferencz Rezső A Mirelité SE csapata, amely egyébként „Békéscsaba nem hivatásos kézilabdásainak válogatottja” is lehetne. Felső sor, balról jobbra: Dukát Zoltán szakosztályvezető, Sztanek, Bene. Fábián, Szőke, Kovács Gy., Kaiszler. Középső sor: Blahut András, a sportegyesület elnöke, Oláh, Komáromi, Kovács Z„ Orosz, Szentmihályi, Kolarovszki Mihály edző. Guggolnak: Árkus, Giczei, Manczur, Such, Csányi, Máté, Rácz, Lukács János intéző. A képről hiányoznak: «Szilágyi, Bánfi Fotó: Gál Mit
