Békés Megyei Népújság, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-17 / 218. szám
1990. szeptember 17., hétfő 11 piacosodás legérzékenyebb kérdése Munkanélküliség mint realitás „Szakember szeretnék o maradni” — mondja Varga Géza szobrászművész A jelentősebb társadalmi háttérrel és felhajtóerővel rendelkező politikai pártok Magyarországon már a rendszerváltás előtti választási hadjáratban sem hagytak kétséget afelől, hogy a piacgazdaság kiépítése, de maga a gazdasági szerkezetváltás is elkerülhetetlenné teszi a mnkanélkülisé- get. Ha széttekintünk a piac- gazdaságokban, látható, hogy Ausztriában 121 ezer, Belgiumban 507 ezer, Franciaországban 2415 ezer, az NSZK- ban 2304 ezer, Olaszországban 2473 ezer, Hollandiában 761 ezer, Norvégiában 51 ezer, Svédországban 125 ezer, az Egyesült Királyságban 3179 ezer, az Egyesült Államokban 8312 ezer volta munkanélküliek száma 1985- ben. Persze a munkanélküliség mértékét kifejező abszolút számok kevésbé alkalmasak közvetlen következtetések levonására, mégsem szükségtelen ismertetésük. Szociális ütközések Különösen azért, mert a munkaerőpiaci kérdések a gazdaság más területeihez képest társadalmi és politikai szempontból hatványozottan kényesék. Neon mindegy ugyanis, hogy például a 2,5 százalékos (Norvégia), illetve a 13,2 százalékos (Egyesült Királyság) munkanélküliségi rátája mögött valójában mekkora tömeg húzódik meg, vagyis, hogy ez a tömeg mekkora politikai erőt képviselhet az összlakosságon belül. Ugyanakkor lényeges az is, hogy egy adott országon belül milyen a munkanélküliség területi koncentrációja. A nagyobb országok gazdaságaira inkább az a jellemző, hogy bizonyos térségeikben a munkanélküliek aránya az adott ország átlagos mutatójának a kétszeresére, háromszorosára rúg. Általában — de nem mindig — a földrajzilag perifériális régiókban és államokban magasabb a munkanélküliség, s itt alacsonyabb a foglalkoztatottság foka. Bármilyen sikeres tehát a (nyugat) német gazdaság, a világgazdaságban folyó verseny következményeként megvalósuló átrendezés ott is áldozatokkal jár. A szociális ütközések ugyan nem olyan hevesek és hangosak, mint a briteknél vagy a franciáknál, de az ősi német nehézipari központok, a Ruhr- és a Saar-vidék megújulása nincs híján a feszültségeknek. A gazdasági és az ezzel együttjáró munkaerőpiaci változást jól jellemzi, hogy míg az ’50-es évek elején a szénbányászat 600 ezer embert foglalkoztatott; folyamatos és azóta is tartó bányabezárások következtében az évezredforduló küszöbén 100 ezer alá süllyedt a létszám. A válságágazatok leépítése a világgazdasági korszakváltáshoz igazodó program keretében megy végbe. Nincs nyugdíjas állás Az egységes nyugat-európai piac 1993. évi létrejöttére felkészülni kemény feltételeket kíván Olaszországban is, ahol az állami költségvetés tovagyűrűző hatalmas deficitje már-már egyenlő az éves nemzeti jövedelemmel. Ezek után nem csoda, hogy egymás után látnak napvilágot azok a tervek, amelyek az állami szféra korszerűsítésére vonatkoznak. Az állami alkalmazottak eddig nem ismerték a munkanélküliséget Itáliában. Az állami állás a nyugdíjig szólt, hacsak valaki nem volt alkalmatlan a feladat ellátására. Különféle állami intézmények azonban már egy ideje kezdeményezik a részidős foglalkoztatást. Az elmúlt évben több helyen is meghirdették az önkéntes munkaerő-átigazolást olyan szakterületekre, ahol hiány mutatkozik. A tervezett korszerűsítések kapcsán a vasútnál például azt tervezik, hogy a mintegy 30 ezer fős létszám- leépítést előnyugdíjazással, illetve átképző tanfolyamokkal, vagyis lényegében átirányítással oldják meg. Ennek ellenére a vasutasok nyugtalanok, amit munkabeszüntetéssel hoznak az új, menedzserszemléletű vezetőség tudomására. Továbbképzés egy életen át Európában egyedülálló a spanyol gazdaság esete. A nyolcvanas évek végén Spanyolországban 22 százalékos munkanélküliséget regisztráltak — erre szoktak hivatkozni magyar szakemberek is elrettentésképpen — s hozzá kell tennünk, hogy mindez jóval súlyosabb is lehetett volna, ha a spanyol nők mintegy 30 százalékos foglalkoztatási aránya is elérné a nyugat-európai átlagot. (Magyarországon ez az arány — a gyeden, gyesen levőket nem számolva — rendkívül magas, 74 százalék volt 1989-ben.) A fejlett országok majd mindegyike megpróbált már a munkanélküliség segélyezésének passzív technikájáról a munkaerőpiaci politika aktív módszereire áttérni. Ennek legfontosabb elemei a munkanélküliek részére szervezett továbbképzési és átképzési programok. Egyidejűleg az államilag finanszírozott szakmai képzés és továbbképzés a kis- és középüzemek működésének egyik katalizátora. Egyre nyilvánvalóbb azonban a megbízható iskolai alapképzés fontossága, mivel csak erre épülhet később az egész életen át tartó továbbképzés. Bagó József A Magyar Mezőgazdasági Múzeum 1970 óta ötévenként hirdeti meg a „Mezőgazdaság a képzőművészetben ’90” című pályázatot, mire az idén 107 művész 282 alkotással nevezett be. Közülük első díjat nyert Varga Géza békéscsabai szobrászművész alkotása. Azért kerestük fel otthonában, hogy elbeszélgessünk vele, bemutassuk a díjnyertes művet. Ez utóbbi azonban nem sikerült, mert a pályamű még kiállításon van Budapesten. (Aki teheti, nézze meg október 14-ig a Vajdahunyadvárban.) Egy műterem alkalmas hely arra, hogy sok mindenről szót váltsunk. A „távollévő” alkotást is meg tudtuk idézni Varga Géza hirtelenjében felskicceit vázlata és leírása -alapján. A mű címe Nagyszüleim szárnyas- oltára. Fából, bronzból, rézből készült. Szárnyain az évszakokat szemléltető domborítások, benne két öreg alak: a férfi, aki mögött a nap, az asszony, aki mögött a hold kél. Az alakok fából és bronzból vannak. — Régóta foglalkoztat ez a téma — mondja Varga Géza. — Sok mindent lehet sűríteni benne, mesélni lehet általa. De most már kész van, befejeztem... Azért is szerettem, mert az első művelettől az utolsóig, a domborítástól az öntésig, mindent magam csináltam. De nem csak ő mesélt a műről, a műterem is_ elárult egyet-mást róla, hiszen régebbi és újabb alkotások sorakoztak a falat elborító polcon. Mint egy házimúzeumban, mindennek helye van... Egy doboz tele kavicsokkal — majdani szobrok alkotórészei. Az asztalon csirkecsontok. A Csontvár című szobor kellékei... Érdekes hatású együtt a bronz és a tükörsima fa. (Faemberke bronz végtagokkal például.) —■ Sokan apldkációnak „A terveim, a tanítás az én feladatom ...” Fotó: Gál Edit tartják az ilyen anyagkeverést — mondja erről. — De én szeretem. Minden anyagból ki kell hozni a szépet. Egymás mellé tenni az egymás mellé valókat. Mindegyiknek meg van a maga helye. A polcokon sorjázó, sarokban letakart munkák egy része a régiek átfaragott, átalakított változata. Életfilozófiának is ajánlja mások számára Varga Géza, hogy régi, túlnőtt dolgait mindenki igazítsa mai önmagához. Persze van, amihez nem lehet nyúlni. Ami nem változik. Nem változhat. Milyen lehet a világ és a művész viszonya? Természetesen ez is felvetődött a beszélgetés során. — A pályázatok' szubjektivek, számít persze a szakemberek véleménye, de az esetleges kudarcokat nem szabad mellreszívni. Azok véleménye számít, akit tisztelünk. Én végül is magamnak csinálom a munkáimat, annyiban, hogy bizonyos határon túl nem engedek a „külső világ” nyomásának. Csak az érmeimből gyártok sorozatot, s néhány szobromból öntöttem több darabot — mutat az egyik példára, a Madách-fejre, majd így folytatja; — Minden képzőművésznek tanítani kellene. Én félállásban , a Rózsa Ferenc Gimnáziumban dolgozom, az ifjúsági házban is vezetek egy középiskolai előkészítő tanfolyamot. Mindez azért fontos, mert így ki tudjuk • nevelni saját közönségünket, nézőinket. Néha nagyon érdekes dolgokat csinálnak a gyerekek. Ezt a lámpát például — szedi le a polcról az egyik öntvényt — Zoli fiam készítette el először papírból. Én meg kiöntöttem. De egy boszorkány figurában, egy víziló ormótlan alakjában, amiket ugyancsak előszed, ott érhetjük tetten a gyermeki fantázia nyomait. Bár én úgy gondoltam: egyedül voltunk a műteremben, hirtelen egy csattanás jelezte, van itt még valaki. A műterem egere volt, rászokott a „csontvár” csirkecsontjaira, s megint ügyesen kikerülte az egérfogót... — Én elsősorban szakember szeretnék maradni — válaszolta végül Varga Géza, amikor arról kérdeztem, hogy áll a közszerepléssel, a politizálással. A terveim, a munkáim foglalkoztatnak, leköt a tanítás. Ez az én feladatom .. Kjss KataHn Peace Corps Hungary Nr. 1 Tanítani és tanulni jöttek Peace Corps azt jelenti: Békehadtest, vagy ahogyan az utóbbi időben gyakrabban emlegetik: Békeszolgálat. Tagjai önkéntesek, amerikai tanárok, akik azért jöttek Magyarországra, hogy segítsenek az itteni, eddig nem túl eredményes idegennyelv-oktatásban. Sok-sok iskolára ráférne a segítség; több mint kétszázötvenen (általános, középiskolák és felsőoktatási intézmények) pályáztak a külföldi tanárokra. Hazánk egyébként éppen a századik ország, ahol „bevetik” a Békehadtestet, az első kelet-európai célpont, és a tartalmát tekintve is úttörő jellegű a bevetés, mivel korábban nem a nyelvoktatásban tevékenykedtek az önkéntes csoportok. Végül még egy rekord: a nyáron érkezett hatvanegy tanár az eddigi legnagyobb létszám. Dr. Charles F. Lough és felesége, Joan, az amerikai Békehadtest első csoportjával érkezett Magyarországra A pécsi előkészítő után jöttek Békéscsabára, és szeptember elseje óta itt tanítanak. Mindketten tanárok, Seattle- ban (Washington) laknak, amikor éppen nem teljesítenek önkéntes szolgálatot a világ valamelyik sarkában, Japánban vagy Afrikában. Hat gyermekük van és kilenc unokájuk. Mr. Lough hatvanhat éves, felesége is elmúlt már hatvan. Vajon miért vállalkozik az ember hatvanon felül ilyen feladatra? önkéntes szolgálatra, az otthon, a kényelem feladására, távol a gyerekektől, az unokáktól? Még a meggazdagodás esélye sem „fenyeget”. Legalábbis pénzben nem. Joan nagymamája Budapesten született 1871-ben, és csak 13 éves volt, amikor szüleivel elhagyta Magyar- országot. Ez a családi kötődés is szerepet játszott, amikor — hallva az új lehetőségről, hogy hazánk is fogadja a Békehadtest alakulatait — mindenekelőtt ide akart jönni. Soha nem járt még ebben az országban, és szinte semmit nem tudott róla. De ha ez a vágya nem sikerül — gondolta —, akkor bárhova hajlandó menni, ahol segíthet. „Ahol csak egy picit is tehet azért, hogy a holnap jobb és könnyebb legyen a mánál.” — Az átlagember az Egyesült Államokban semmit Joan órára indul nem tud erről az országról, az itt élő emberekről, a Földnek erről a feléről. A Békehadtesttől kaptuk az első megbízható információkat, amelyek nagyon érdekesek és vonzóak voltak — mondja —, de mindent felülmúlt az a figyelmesség, kedvesség, amellyel fogadtak érkezésünkkor, és amelyet azóta is tapasztalunk nap mint nap. Joan a Békéscsabai Szabó Pál Téri Általános Iskola hetedik és nyolcadik osztályosait tanítja angolra. Már az első héten nagyon megkedvelte udvarias, jólnevelt gyerekeit. Az órákon vannak ügyesebbek, vannak gyengébbek, „a szünetben meg — szögezi le — a gyerekek a világon mindenütt egyformák”. Mr. Lough a főiskolán tanít. Elmondta, hogy korábban semmit nem mondott neki az a név, hogy Magyar- ország, semmilyen elképzelése nem volt rólunk. Ha azt hallotta, hogy magyar, szürke embereket, arc nélküli figurákat látott maga előtt. Ha Budapest nevét említették, olyan város képe jelent meg szeme előtt, mint minden főváros, magas házak, szürke falak. De ma már tudja, milyen barátságosak, vendégszeretők, segítőkészek a magyar emberek, milyen mosolygósak és szeretetre- méltóak az itteni gyerekek. — Olyanok, mint mi — állapítja meg egyértelműen. — Nagyszerű érzés ez a felismerés, őszintén mondom, s nekem elhiheti, hiszen bejártuk már az egész világot. Boldogok vagyunk, hogy eljöttünk és hogy itt taníthatunk. — Azért jöttünk; mert hívtak. Segítség kell, és ez most a nyelvtanítás. Tanítjuk hát az angol nyelvet, de ugyanilyen fontos számunkra, hogy diákjainkat megismertessük az amerikai kultúrával, történelemmel, irodalommal, életmóddal is. Mi magyarul tanulunk és mindent megteszünk annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet tudjuk meg erről a népről, múltjáról, kultúrájáról. Azért jöttünk, hogy tanítsunk és tanuljunk. Ha majd két vagy három év múlva visszamegyünk Amerikába, ott tanítjuk a magyar nyelvet, és megismertetjük honfitársainkat a magyar nemzet kulturális értékeivel — magyarázza Mr. Lough. Felesége még hozzáteszi; — Az a célunk, hogy a hasonlóságokat keressük meg egymásban, azt, ami összeköt, és ne azt, ami elválaszt. Beszélgetünk pedagógiáról, életmódról, Amerikáról és Európáról. Mesélik, hogy legkisebb gyermekük is elmúlt harmincéves, tehát önálló felnőtt. A világ többi gyermekére csak azután gondolhattak, amikor a sajátjaik már felnőttek. Mr. és Mrs. Lough társaságában rohan az idő. Energiájukat, lelkesedésüket, hitüket és nyugalmukat csodálom. Nem túl gyakori vendégek ezek az erények manapság errefelé. Ezeket is tanítani kellene. Elmondták, milyen vonzó és izgalmas helyszín a mai Magyarország a forradalmi változások közepette egy külföldi számára. Szerintük a nyelvtudás terén sem olyan tragikus a helyzetünk. Itt- tartózkodásuk óta sok honfitársunkkal találkoztak, akik kiválóan beszélik az angolt. „Akinek jó füle van és akar, mindenre képes” — vélekedett Charles. Szerencsés ez a két békéscsabai iskola, szerencsések a diákjai. Tanáraik azért jöttek, hogy tanítsanak és tanuljanak. Küldetésük kettős — filozófiájuk elismerésre méltó. Niedzielsky Katalin A szünetben is az angol a társalgási nyelv Fotó: Gál Edit
