Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-12 / 162. szám

1990. július 12.. csütörtök o Vigyázat! Veszélyes váltókhoz közeledünk! Pályamódosítás előtt az élelmiszer-gazdaság Már évekkel ezelőtt is feszítő érdekellentétek húzód­tak a gabona-, húsvertikum területén. A termelők a ga­bona- és élőállat áremeléséért, míg a feldolgozók az árak szinten tartásáért, illetve csak a termékminőség javulásával párosuló többlet ellenértékért szálltak ring- be. Sajnos, az eredményt ma már mindenki érzékeli, ha másképpen nem, akkor mint fogyasztó. Miközben ugyanis a részben felszabaduló árak miatt egyre jobban közelítünk — húsban és gabonában egyaránt'—a világ­piaci szinthez, a torz ár- és értékarányok változatlanul megmaradtak, ha úgy tetszik, konzerválódtak. Még en­nél is égetőbb gond, hogy nincs kézzelfogható minőség- javulás. Ha egy láncszem... — Egymás zsebébe nyúl- kálunk, miközben vészesen nőnek a belső ár- és költ­ségfeszültségek. A termelők és feldolgozók áremelési hajszája veszélyes ördögi kör, mert ha egy láncszem megpattan, akkor valóban öszeorrtolhat a magyar élel­miszergazdaság — mondja Zám András, a Gyulai Hús­kombinát vezérigazgatója, az Országos Húsipari Egye­sülés elnöke, akivel elsősor­ban a jövőről beszélget­tünk, arról, lehetséges-e ki- sebb-nagyobb zökkenőkkel az ágazatot új érdekeltségi pályára terelni. Előfordul­hat-e, hogy több szerelvény siklik ki, mint gondolnánk? Óvatosan, vagy gyorsan, ha úgy tetszik, könyörtelenül történjen-e a váltás? — Én úgy vélem, hogy 'mindenekelőtt tisztán kelle­ne látni a vertikumon be­lül. Eltüntetni a támogatá­sokat és az egyéb költség­torzító tételeket. — Tehát ellentétben az át­lagos szakmai véleménnyel, nem tiltakozik a mezőgaz­dasági támogatások ' meg­szüntetése ellen? Egyetért a Morzsák jutnak A Gyulai Húskombinát a kétségtelenül nehéz gazdasá­gi helyzet ellenére is vi­szonylag kedvező pozícióban kormány „tiszta vizet a po­hárba" törekvéseivel? — Alapjában véve igen, bár a drasztikus fogyókúrát nem tartom célszerűnek, mert a „páciens” könnyen tönkremehet. Azzal viszont tökéletesen egyetértek, hogy 3-4 év alatt szűnjön meg a központi büdzsé mindenne­mű szerepe a magyar gaz­daságban. Az óvatos lépések híve vagyok. Én úgy gondo­lom, hogy nem is annyira a gazdálkodók miatt indokolt a megfontoltság, mint in­kább a lakosság fizetőképes­sége, és ebből. fakadóan a romló életszínvonal, az in­gerlékeny közhangulat mi­att. Hiszen, ha nincs egy jó­tékony tündér, ha nem tör­ténik csoda, s valaki nem fizeti ki adósságainkat, ak­kor minden egyes támoga­táscsökkentés a fogyasztói árakban jelenik meg, s ezt csak adagolva képes a la­kosság elviselni. Nem hiszek abban, hogy egy negyven­éves sematikus gondolko­dásmódot, s az ebből faka­dó irracionális termelési szerkezetet egyik napról a másikra, varázsütésre meg lehet változtatni. van. Világbanki fejleszté­sének köszönhetően félkész- és késztermékei megfelelnek a közöspiaci előírásoknak. Igen kedvező a gyár hely­rajzi fekvése, hiszen a ku­korica- és hústermelők ős­hazája a Viharsarok. Külö­nösen most konvertálható guruló forintokra a közgaz­dasági és földrajzi fekvés, amikor a sertéshizlalás drasztikus csökkenése miatt több feldolgozóüzem kény­szerül arra, hogy az ország különböző részéről horribi­lis pénzekért szedjen össze vágóalapanyagot. Csák így tudja kapacitását valameny- nyire kihasználni. A gyu­laiak termékszerkezete azt tükrözi, hogy több irányba próbálkoztak a piacra be­törni. A 6 ezer tonnányi éves szárazáru-mennyiség­ből 2 ezer tonna kerül a belföldi fogyasztókhoz, 2 ezer tonna tőkés exportra, s 2 ezer szocialista országok­ba. A közeljövőben elkészül saját hűtőtárolójuk, s ennek köszönhetően termékszerke­zetük még változatosabb le­het, s biztonságosabban bővíthetik a tőkés export­tot. Annak ellenére, hogy a feldolgozott élőállat-mennyi­ség több mint 10 százalék­kal csökken ez évben, az árbevétel 5,5 milliárd fo­rint körül várható, tehát az előző évi szinten. Tény vi­szont, hogy a 150 millió fo­rintnyi neyreség csupán ap­■ Az állami élelmiszeripar privatizálása tehát nem kis feladat elé állítja a kor­mányt. Míg a szolgáltató ágazatok — vendéglátás, ke­reskedelem — viszonylag csábító nyereséget ígérnek, addig a termelő ágazatok, de legfőképpen a mezőgazdaság csak minimális profitot, s az elvi sei hetőség határán lé­vő kockázatot rejt. Ebben az ágazatban gond a tőke- szegénység is. Legfeljebb 100 százalékos külföldi vá­sárlás esetén lenne esély a gyors élmozdulásra. A név­leges átalakulás viszont aligha hozhat sikert. Hiszen az ilyen jellegű gazdasági társaságokban a tulajdono­sok továbbra is egyfajta megfoghatatlan személyt je­lentenek, a vállalati me­nedzserréteg zsebbenyűllós felelőssége továbbra is el­maradt. — Nem vagyok híve a tel­jes eladásnak, még akkor sem, ha ez pillanatnyilag jó megoldásnak tűnik — mond­ja Zám András. — Ebben az esetben ugyanis kizárólag a tőkeérdek el t ség diktálna, s a piaci kereslet-kínálat ha­tározná meg a vállalkozó magatartását. Egy ilyen speciális átmeneti magyar helyzetben, félpiaci viszo­nyok között,, amikor még arra sincs lehetőségünk, hogy külföldről behozzuk a hiányzó áruféleséget, köny- nyen előfordulhat, hogy fel­borul a belföldi élelmiszer- ellátás egyensúlya. Tételez­zük fel, hogy egy nyugati tőkés egy az egyben megvá­sárolja a Gyulai Húskombi­nátot. Szántára azonban ki­zárólag delikátminőségű — hormon- és antibiotikum­mentes — áru termelése lenne kifizetődő, mivel a világpiacon ezt tudja extra­profittal értékesíteni. Csak­hogy, mi lesz akkor a hazai fogyasztókkal? Ki termel olcsó párizsit, lecsókolbászt? Lesz-e elegendő dollárfede­ró morzsája annak a hatal­mas pénzforgalomnak, amit a vállalat termelése követel. S ha belegondolunk abba is, hogy a betéti kamatok hány­szor ennyit hoznának koc­kázat nélkül a konyhára, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a magyar húsipar leg­jobban alkalmazkodni képes üzemeinél is tragikus szintű a nyereség. Ám az sem titok, hogy a magyar élelmiszeripar évek óta a túlélésért harcol. A kényszerpályára terelt nép- gazdasági ágazatot a piaci hatások valóban alapjaiban rengethetik meg. Hiú áb­ránd ugyanis abban bízni, hogy az évtizede nyíló ag­rárollót, a 40 év óta kény­szerből felvállalt szociálpo­litikai szerepkört máról hol­napra figyelmen kívül lehet hagyni, s várható következ­ményeivel nem keli számol­ni. Félő, hogy a túlértékelt belföldi magyar ipari árakat csak úgy képes az élelmi­szergazdaság a jövőben meg­fizetni, hogy közben a vi­lágpiaci árszint felett ter­mel. De akkor, kinek tud­juk eladni termékeinket? Várhatóan ezen az ördögi körön a privatizáció is csak_ annyit képes segíteni, ameny * nyit az egyéni érdekeltség, a „tulajdonosi zsugoriság" tartaléka jelent. zet arra, hogy esetleg olcsó élelmiszert hozzunk be kül­földről? A vezérigazgató dilemmái mindenképpen gondolko­dásra késztetnek. Vélemé­nye szerint a közeljövőben célszerű lenne égy olyan gazdasági társaságot létre­hozni, ahol a _ termelő — téesz, állami gazdaság, ma­gánszemély —, a vállalat dolgozói, s ötven százalék­ban külföldi tőkés a részvé­nyes. A teljes privatizáció azonban csak fokozatosan, legalább öt év alatt mehet zökkenőmentesen végbe. Hi­szen az állami tulajdon sem hagyható figyelmen kívül, nem mehet át ellenérték nélkül, magán- vagy társa­sági tűlajdonba. Csak így lehetséges a költségvetés hihetetlen mértékű adóssá­gát is csökkenteni. Ugyanis, ha oly módon szabadul meg az állam tulajdonától, hogy közben a milliárdos nagy­ságrendű mínuszok “a nya­kán maradnak, akkor kizá­rólag az állampolgárok kénytelenek mindenért fi­zetni. Négy-öt év után vi­szont már arra is esély van, hogy egy-egy privatizált cég megjelenve a tőzsdén rész­vényeladással újabb forrá­sokat vonjon be. Nem hagy­ható figyelmen kívül gazda­sági örökségünk sem, s ügy tűnik, azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy tel­jesen szabadjára engedjük a gazdasági folyamatokat. Hiszen Európában, de a vi­lágon is egyedülálló vállal­kozásba fogtunk. Megpróbá­lunk egy szocialista gazda­ságból áttérni a piacgazda­ságra oly módon, hogy köz­ben az alapvető szociális érdekek se szenvedjenek csorbát. De vajon létezik-e ilyen út? Lehet, hogy a gaz­dasági rendszerváltást öve­ző politikai harcok helyett inkább megoldást kellen« keresnünk? Rákóczi Gabriella Kinek tudjuk eladni, s mennyiért? Fotó: Kovács Erzsébet n privatizáció dilemmái S Karsay-rendelö Hz ország első egészségügyi magánvállalkozása Dr. Karsay Sándor, volt körzeti orvoß, Pomázon mintegy két évvel ezelőtt kezdte kiépíteni magánorvosi rendelőinté­zetét, elsőként törve át azt a falat, amely az orvoslást, a gyógyászatot körülveszi. Természetgyógyászati központtá kívánja fejleszteni, a japán Omura és Horiguti iskola re­pertoárja szerint, nem nélkülözve a hagyományos, magas színvonalú diagnosztikai és terápiás eszközöket. A hazai gyógykezelésben még ma sem legalizált (elfogadott) aku­punktúrát, akupresszúrát, akupunktúrás terápiát, és diag­nosztikát, valamint a lézerakupunktúrát sikerrel alkalmaz­za, a hagyományos gyógymódokkal együtt, számos betegség feltárására és gyógyítására. Ma a rendelőben nyolc orvos, hat asszisztens segítségével gyógyítja a betegeket. Dr. Karsay Sándor, a magánorvosi rendelőintézet létrehozó­ja, irodájában. Dr. Sebő Zsuzsanna gyermekorvos a rendelőben hallás- vizsgálatot végez. A magánorvosi’rendelőintézet egy kétszintes családi házban van, Pomázon. Fotó: Hámor Szabolcs

Next

/
Oldalképek
Tartalom