Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-12 / 136. szám
1990. június 12., kedd Dijak és viták után — Drámai pillanatok egyenesben Élő adás és pótszer a televízióban Jó volt vagy rossz volt a televízió műsora az elmúlt másfél évben — a játékfilmek, a művészet most nem volt versenyben —, erre kellett választ adnom a Jan- csó Miklós vezette zsűriben, kilencedmagamnak. Mert hogy ez volt a tétje, ez volt az igazi kérdése a Miskolcról Pestre költözött, s mindjárt előkelő, új - nevet is szerzett (Telefaktum) tévés dokumentum- és riportfilmfesztiválnak. Az, hogy a 180 művet öt kategóriában nevezték, amiből hozzávetőleg hatvan kerüLt az óbudai Zi- chy-kastély közönsége és a zsűri elé, az szervezési, formai kérdés lehetett csupán, mindenkit az érdekelt igazán: milyen tükröt tartott ebben az eseménydús másfélékét esztendőben a televízió az ország közönsége elé? (Itt most már nemcsak a központi, állami televízió produkciói versenyeztek, hanem részt vettek — egy díját be is gyűjtöttek — a városi, közösségi televíziók is.) Nos, a zsűri díjakat ugyan adott — a hatvanból vagy 14 produkciónak —, de általában elégedetlen volt. (Olyannyira, hogy például a legjobb riporter díját ki sem adtuk.) Így utólag, talán a nyilvánosság előtt is elmondhatom, hogy én nem értettem mindenben egyet zsűritag-társaimmal. S hogy ezt meg is írom, annak egyszerű oka van, úgy hiszem, hogy a közvélemény is — miként ez a zsűri — szigorúbban ítélkezik, mint lehet. S ha meggyőzni nem is tudom a közvéleményt — nyolc társamat sem mindig tudtam —, talán vannak, akik figyelemreméltónak tartják az én érveimet is. Ebben az elmúlt másfél-két esztendőben ugyanis szenzációsan érdekes — és friss — információkhoz jutottunk a televízió jóvoltából. Gondoljunk csak a forradalmat irányító román televízió adásaira, amit mi a szó szoros értelmében egyenes adásban nézhettünk végig Magyarországon. Ám nem kevés izgalmat okozott ebben a 18- 20 hónapban néhány közvetítés a Parlamentből, vagy akár az a néhány óra, a nemzeti háromszögletű kerékasztal mellől, amikor kiderült, hogy két párt ott és akkor nem írja alá az előkészített megegyezést. Márpedig „a televízió” egyenlő az élő adással. Azt hiszem, ideje elfelejteni azokat az esztétizáló, a műfaj sajátosságait üldöző okfejtéseket, amelyek lassan 30 éven át azt próbálták kide-r ríteni: mi az igazi jellegzetessége, mi az igazán televíziószerű újdonsága ennek a technikai csodának. Azt hiszem, csak egyetlen ilyen utolérhetetlen, semmi mással nem azonosítható, nem helyettesíthető sajátossága van a televíziónak: az élő adás. A romániai forradalom élőközvetítésén túl gondoljunk például azokra a pillanatokra is, amikor a Challenger-rakéta hét emberrel a fedélzetén a szemünk ellőtt robbant szét a levegőben, vagy — hogy békésebb pályákra közelítsünk — egy világbajnoki focidön- tőré, esetleg egy nemzetközi rock-segélykoncert közvetítésére. Az élő közvetítésekkel pedig nem vizsgázott rosszul a Magyar Televízió. Amit mi ott zsűrizgettünk Óbudán, az mind olyan riport-, dokumentum-, interjú- vagy tudományt népszerűsítő film volt. amelyik éppúgy készülhetne filmszatagra, s vetíthetnék akár moziközönség előtt is. Ami nem azt jelenti, hogy ezekben a műfajokban nem lehet valami ió vagy rossz. De még ezeknél a konzervált műsoroknál sem lehet eltekinteni az időponttól, amikor készítették. s amikor sugározták azokat. . Hónapokkal az események és az adás után természetesen mást jelent egy Tőkés T ászló-interjú, egv Dubcek- interjú. mint amikor — szinte élő adásként — először találkoztunk velük. Ma már azt is tudjuk, hogy akkoriban nemzetközi, politikai jelentősége volt ezeknek az adásoknak, s most utólag lehet méricskélni, ki a jobb riporter, lehetett volna jobban csinálni egyiket vagy másikat, ám azon alig lehet vitatkozni, hogy a maguk idejében nem egy, de legalább két-két ország lakossága és sajtója számára volt szenzáció. (A Panoráma egyébként ezért a két munkájáért és egész éves tevékenységéért kapta a zsűritől a Magyar Újságírók Szövetsége díját.) Elek János két évvel ezelőtt készült, Vietnamot bemutató filmje nem kapott díjat, Juszit Lászlónak, a bolgár—török határon, a kivándorlási hisztéria kellős közepén készített riportja ugyancsak díj nélkül maradt, ám itt sem lehet kétségünk, hogy a bemutatásuk napjaiban bátorságot, eredetiséget, igazi újdonságot jelentettek. Csak hát nagyon nehéz magunkat akár egy-másfél évvel ezelőtti politikai lelkiállapotunkba visszaképzelni, pedig az ilyen típusú műveknek mindig pillanatnyi és helyi értéke van. S ez nem bűne, hanem erénye a televíziónak. (Még a díjazott, időt állónak látszó Csemotail- filmiről1, a Zóna címűről is kiderült, hogy a helyzet annál is tragikusabb, mint amit alkotói bemutattak, de ez nem von le semmit annak értékéből, amit ez a riport a sugárzása idején jelentett). Valamivel könnyebb dolga volt azoknak az alkotóknak. akik a társadalom perifériájára szorult, egykor megnyomorított, ma békésen megbocsátó emberekről készítettek portrékat, hiszen egy-egy érdekes sors, magatartás példaértékű lehet. Több ilyen film kapott elismerést, például az egykori arisztokratákat bemutató Urak. a hajdan kuláknak' nyilvánított, idős bácsival készült interjú, vagy egy gondozónő-apáca kicsit hosz- szadalmas visszaemlékezéseit bemutató munka. (Igaz, az utóbbi már nem is kapott díjat.) Mint ahogy a művészeket népszerűsítő munkákkal is' könnyebb időtálló műveket létrehozni, hiszen ha szerencsés kézzel választják ki az alkotót, a? alkotást, akkor ez már olyan nyersanyag, amivel hatásosan lehet építkezni. (Melocoo. Bartók, a szovjet avant- garde budapesti kiállítása, és így tovább.) Tehát nekem, úgy, ahogy van, szőröstül—bőröstül tetszik a Magyar Televízió? — kérdezhetik most sokan, nem kis felháborodással. Szó sincs erről. Se elég helyem, se időm, hogy felsoroljam, mi minden és miért nem tetszik a képernyőn. Én csupán a sommás, ezért igazságtalan' ítéleteket nem szeretem. Légióként pedig azért vettem magamnak a bátorságot — pedig tudom, néhány gyalázkodó tiltakozást gyűjtök majd be ezzel a védelemmel —, mert nagyon szeretném, ha egyre többen elhinnék: a televíziózás elsősorban és minde- nekélőtt élő adást jelent. A többi az pótmozi, pótszínház. póthangverseny, pótiskola — nem ritkán pótmamaszolgálat —, s mindez ltehet bármilyen fontos, mégiscsak másodrendű. A televízió végül is olyan eszköz, amely nagyon fontos szerepet tölt be az életünkben, mindenekelőtt szórakoztatásunkban, időtöltésünkben, magányunkban vagy közösségi létünkben, de a minőségét elsősorban az adhatja csak, miit tud szűkebb és tágabb környezetünkből — ha lehet, egyenes adásban — közvetíteni. A többit megítélni a film-, a színház-, a zenevagy az irodalomkritika dolga, ami fontos, az a napi szembesülés az élettel). S ha itt minősítünk, többnyire már önmagunkat minősítjük. Bernáth László II nyár, az legalább biztos... Nemrég író-olvasó találkozón voltam, ott hallottam a diákéveire emlékező előadó szájából a következő mondatot: Hol vannak már azok a régi középiskolák?! * Ami azt illeti, ki lehet egészíteni a kérdést: Hol vannak a vidéki középiskolák, ahol Juhász Gyulák, Babits Mihályok tanítottak, ahol a történelemórán olvasták is, nem csak megemlítették Platont, ahol irodalomból Ver- giliust idéztek eredetiben, ahol versírási gyakorlatokon keresztül ismerték meg a tanulók a hexametert és az alexandrint, ahol minimum két idegen nyelvet tanultak meg, mire leérettségiztek, ahol művésztanárok oktatták a rajzot, vezették be tanítványaikat a képzőművészet rejtelmeibe, ahol kötelező olvasmány volt Cicero ... Hol vannak a gimnáziumok, általános iskolák, ahol így • nevelőd(hetné)nek az új generáció ma még nebulósor- ban levő tagjai. Mert mit láthatnak ők ma maguk előtt? Miben lehet részük? Az egyik iskolában soha véget nem érőnek látszó, láncmesébe illő igazgatóválasztás, a másikban perelni kell az épületért, s ezek mind olyan példák, amelyek vihart kavarnak, amelyek vészjelzőként mutatják a bajt, hogy itt már aztán tényleg tenni kell valamit. De vannak alattomosabb, lappangó -betegségek, amelyek a maguk csöndes módján, minden batrány nélkül végzik el a dolgukat. Mert bizony akad vidéken nem egy olyan tanári kar, ahol több a képesítés nélküli nevelő, mint kellene. S persze említhetnénk, hogy mennyire sújtja ezeket az intézményeket a pénzhiány. Jobban, mint gondolnánk! A tanácsi költségvetésekből egyre kevesebb és kevesebb jut az iskolára. Hogy lehetne minőségi munkára gondolni, amikor — írd és mondd — villanyszámlára sem lesz elég pénz a következő évben. A toldozott- foldozott koldustarisznyához hasonlító művelődésügyi tárca ugyan honnan szerez(het) annyi pénzt, hogy ne csak a napi betevőre gondoljon, hanem valami „luxusra” is? Hogy mi ma a luxus, itt, Békés megyében egy középiskola számára? Például látogatás a Nemzeti Múzeumban, ha úgy kívánja a, tananyag. Vagy egy színházi előadás megtekintése mondjuk a Tháliában ... (Tudják mennyibe kerül egy fővárosi kirándulás 20 gyerek számára, ha csak az útiköltséget, a színházjegyet és a szállást számolom?) De hasonlóan, már-már reménytelen: néhány szakfolyóirat járatása, új kiadványok beszerzése az iskolakönyvtár (ó, létezel-e még egyáltalán) számára, vagy a szertárfelújítás, -fejlesztés, és akkor még szóba sem kerültek a korszerű nyelvoktatás kellékei, amit tényleg csak nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak. Álom és valóság feloldhatatlan konfliktusáról lenne szó? Hiszen van jószándék, terv, vannak szép szavak, de mindez kevés, főleg, ha számba vesszük, hogy az iskolákat évről évre elhagyja egy újabb nemzedék, és (már vagy még) nincs részük semmiféle változásban. Velük mi lesz? Nekik elég válasz az, hogy majd ezután... És egyáltalán mikor lesz az az „ezután”? ... Egy a biztos: jön a nyár, a nagy pihentető vakáció, amikor tanár, diák, felnőtt, gyerek felkészülhet a következő év — talán nagyon is hasonló — erőt próbáló feladataira. Ez is valami. Kiss Katalin Fehérmágia Békéscsabán — a Mester 200 évig akar élni Közvetlen kapcsolat a kozmosszal Civilben, tolmácsnőjével Fotó: Kovács Erzsébet „Éreztem, menni kell. Nem tudtam elenállni az akaratának, bárhogy szerettem volna.” A vasárnap délutáni előadás végén mondta el mindezt az egyik fiatalember (médium), aki részese lehetett Albert Ignatyenko parafenomén pszichológiai kísérleti színházának. S bár a bejáratnál sorbanállva szórólapot nyomtak a kezünkbe — „ ... a sátáni gonoszság erői vonulnak fel, nagyon jól álcázott jelmezben!” — semmi rosszban nem volt részünk. Mert aki a színpadon volt, olyan élményt élhetett át, melyet 6oha nem tapasztalt (szug- gerálták), aki meg a nézőtéren maradt, előbb ámult- bámult, később jót derült a — lám csak, ki hitte volna? — -színészi képességekkel megáldott médiumokon. Albert Ignatyenko a pszi- choenergetikus szuggesztión kívül sok egyéb más tudományt is bemutatott, így a fotóemlékezést, a gondolat- olvasást, a bőrlátást és hadd ne soroljuk, még mi mindent. Aztán megtudtuk azt is, hogy tudása nemcsak az effajta színpadi produkciókra alkalmas, hanem beteggyógyításra is. (Kísérője később elmondta, hogy gyógyító tevékenységét fontosabbnak tartja a vasárnapihoz hasonló bemutatóknál, ám ezt is vállalnia kell, hogy a tudományt, melyet képvisel, népszerűsítse. Sikerült neki.) Nem véletlen, hogy a délutáni előadást követően több újságíró gyűlt össze a színpad mögötti öltözőben, hogy elbeszélgessen vele és tolmácsnőjével, aki készséggel segítségünkre sietett nemcsak a színpadon, de e sajtótájékoztatón is. Lássuk hát, mi mindent tudtunk meg a mesterről, a szűk félóra alatt, melyet — pihenése rovására — ránk szánt. Azt például, hogy ezzel a képességgel, született, 12 évesen vette észre, hogy képes másokra hatni. Egy hasonló előadáson volt, az adta az ötletet, hátha tudna ő is ilyen csinálni? Kipróbálta ott helyben; a nézőtér első sorában ülőknek szug- gerálta, hogy árvíz van. A hatás nem maradt el. Topább próbálkozott. Osztálytársai azt a produkciót értékelték legtöbbre, melynek hatására a tanárnő egy órán keresztül nem tudott megszólalni ... Ettől kezdve tudatosan képezte magát. Sokat olvasott, foglalkozott a jógával, ez utóbbiról máig sem mondott le. Ma már tudományos munkatárs, akadémikus. A segíteni akarás vezeti minden lépését. Vallásos ember, hisz a kozmikus tudatban. Nem véletlen, hiszen — mint mondja — egyenes kapcsolatban van a kozmosszal, onnan szerzi azt a bioenergiát, mellyel a tárgyakra, s az emberekre hatni tud. Hogy mekkora ez a hatás? Csak néhány példát említ. Képes szétoszlatni a felhőket, hat az iránytűre, bioenergiájával mások memóriáját megerősíti, gyengíti tetszése szerint, önszug- gesztióval akár a pulzusát is meg tudja állítani. Mindaz, amit az imént a színpadon láttunk — mondja — csak kis százaléka tudásának, hiszen képes akár háromezer számot is megjegyezni pillanatok alatt. Tud írni, rajzolni, harmonikázni, célba lőni és számolni egyszerre, ismeri a sok ezer éves naptárakat. Pillanatok alatt megmondja, milyen nap volt mondjuk 1924. november 9-én. Mindez szervezetére jó hatással van. Tervezi, hogy legkevesebb kétszáz évig él, ugyanilyen aktivitással, mint most. Csodálatra méltó munkabírása: negyvenhét éves, de harmincévesnek érzi magát. Soha nem fárad el, naponta akár hat előadást is meg tud tartani. Itt Békéscsabán csupán egy gondja volt, a nagy meleg. S mivel a produkció közben maga is hőt bocsát ki, ettől bizony szenvedett ő is és mindazok, akik a közelében voltak. A családról is faggattuk. Antosa, a kisfia négy hónapos korában már kommunikált szüleivel, bioáram segítségével. Most kétéves és képességei bizonyítják, örökölhető mindaz, melyről édesapja világszerte ismert. Egyéves volt, mikor a nagymamát már bioárammal gyógyította. Ha rosszalkodni akar, mindenkit elálmosít és máris kisebb figyelem veszi körül. A nagymamának könnyű biomezőt küld, a nagypapának szúrósat... És ha mái a családnál tartunk: Albert Ignatyenko felesége is nemegyszer fellép távollátó telepátiájával, képes magát szuggerálni, a jövőt pedig az álmain keresztül látja. Magyarországi turnéjára — ez már a húsz- egynéhányadik előadás volt — elkísérte férjét, bár Békéscsabán nem lépett színpadra, éppen gyengélkedett. Erről jut eszünkbe... Ignatyenko nem ismeri a betegséget. Ha néha mégis gond van az egészségével, nem szed gyógyszert, csupán gyógyteákkal, böjtökkel gyógyítja magát. Véleménye szerint el kell érni, hogy az emberek bioenergia-rendsze- re egyensúlyba kerüljön. E cél érdekében ifibb ezer embert gyógyított, kezelt az elmúlt évek során. Tervezi, hogy szeptemberben feno- mén alközpontot hoznak létre Magyarországon is, ahol szakembereket képeznek... ,A második előadás kezdési időpontja közeledett, így a beszélgetést le kellett zárnunk. Kérdéseink maradtaK azért jócskán, így a sofőrrel elegyedtünk szóba, aki Ignatyenkót magyarországi turnéján kíséri. Semmi „hó- kusz-pókusz”, él, mint bárki más — mondta —, csak jóval több munkára képes. „A vállam, mely évekkel ezelőtt sérült meg vitorlázás közben, és azóta sem tudták rendbetenni, ő gyógyította meg. Azóta nagyon hálás vagyok neki.” A tolmácsnő még néhány percre félrevonul Ignatyenkóval, nagyon fáradt, kis bioenergiát kér tőle, aztán újult erővel ismét színpadra lépnek, kezdődhet a produkció ... Nagy Ágnes
